KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/május
KRÓNIKA
• Durst György: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Enyedi Ildikó: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Körösi Zoltán: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Kövesdy Gábor: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : Jack Nicholson filmjei videokazettán
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Yuppie-k legyünk vagy szabadok ...? Fiatal filmesekkel beszélget Grunwalsky Ferenc
• Kövesdy Gábor: És mégsem forog Premier plánban a fiatal filmesek
• Varga Balázs: Külön utakon Elsőfilmek
• Zalán Vince: Öröm-szótár Bóbita

• Szilágyi Ákos: Száz év halál Alekszej German Halott Oroszországa
• Bori Erzsébet: Víziók a lápon Kusturica Balkánja
• Dániel Ferenc: Rom a Drinán Emlékeztető Ivo Andrićért
• Spiró György: Latrok a kereszten Sebek
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: A nagy medve kis fiai Berlin
• N. N.: A 49. Berlini Filmfesztivál díjai

• Földényi F. László: „Berlin a miénk, Juszuf!”… Városfilmek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Megtört lendület Késői sorok Kardos Ferencről
MULTIMÉDIA
• Janisch Attila: Álmodjunk-e szupertérhatású digitális Giocondáról? Újrateremtett világok
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Öregember, megnyesett szárnyakkal Kínai védelem
• Nádori Péter: Boldogtalanság plusz Boldogság
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Élet, amiről az angyalok álmodnak
• Bikácsy Gergely: A Vendôme tér asszonya
• Békés Pál: Little Voice
• Békés Pál: Erzsébet
• Harmat György: Központi pályaudvar
• Mátyás Péter: 8mm
• Turcsányi Sándor: Első látásra
• Hungler Tímea: Austin Powers
• Tamás Amaryllis: A velencei kurtizán
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tiramisu

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Késői sorok Kardos Ferencről

Megtört lendület

Kézdi-Kovács Zsolt

Ellen-munkásfilm, politikai parabola, magyar western, forradalmi passiójáték, történelmi vízió – változatos rendezői pálya szakadt meg tragikus hirtelenséggel.

 

Nem tudok objektíven írni róla, mint egy idegenről. Negyvenhárom éve a barátom, együtt kezdtük a Főiskolát, ama Máriássy-osztály tagjaiként, azóta alig volt hét, hogy ne beszéltünk volna. Volt helyettesem a MAFILM-ben, főnököm a Budapest Stúdió tanácsában, producerem az Erdély leírásában. Sohasem gondoltam, hogy pályájáról annak végleges lezárásakor kell képet adnom.

Kardos Ferenc a Főiskolán azok közé tartozott, akiknek vitathatatlan, nagy karriert jósoltunk. Szabó Istvánon kívül – az ő különleges tehetségét mindenki elismerte – talán Kardos volt az, akit formaérzékével, szikrázó ötleteivel, ugyanakkor megfontoltságával a legtöbbre tartottunk. Pedig a pálya baljós előjelekkel kezdődött: diplomafilmje, az Ég és föld között sziporkázó, könnyed forma-tanulmánynak készült – egy ejtőernyős lány lírai szerelmes történeteként –, forgatásán azonban mindnyájunkat megérintett a halál szele. Az ejtőernyős ugrások szakértője, a válogatott edzője az egyik ugrásnál későn nyitotta ernyőjét, s filmkamerával a kezében a földhöz csapódott és szörnyethalt. A film elkészült, de ez a halál a film lírai optimizmusát mintegy idézőjelbe tette.

Izgalmas évek voltak. A forradalom leverése még tapintható közelségben számunkra akkor már egyértelmű, hogy ha nem mentünk el, nem disszidáltunk, mint generációnkból annyian, hát „itt élnünk, halnunk kell”, meg kell keresni a túlélés formáit. Mi soha nem tudtuk, nem is akartuk kimondani azt a szót, hogy „ellenforradalom”, sem filmjeinkben, sem a magánéletben. Lehetett így is boldogulni, nem kellett tisztességtelennek lenni. A szakmai életben szerencsések voltunk. Éppen ezekben az években bizonyította az Új Hullám világsikere: lehet fiatalon, sok éves asszisztenskedés nélkül is filmeket csinálni. Volt, akit Resnais világa vonzott, volt akit Truffaut, Rozier, Malle, Godard stílusa. Kardos az utóbbiak közé tartozott, szellemessége, játékossága is feléjük terelte. A Balázs Béla Stúdióban készült első rövidfilmje, a Miénk a világ ezt az örömöt, ezt a játékosságot tükrözi. Azt, amit Eluard így jellemez: „Nem számít semmi, / csak a magvak és virágok mélyéből feltörő / örökös lendület.” Az egész film nem más, mint töredezett szerkezetű kis epizódok sora, jóformán nem is fogja össze semmi más, mint a fiatalság megállíthatatlan lendülete: lányarcok, tükrök, futások, zene.

Feri egyébként is lubickolt tehetséges ötleteiben. Közös diplomafilmre készültünk, ő lett az egyik mozgatója a Ház kék éggel című tervnek, az osztály együtt írta, együtt forgatta volna, tanárainktól vártuk, hogy elfogadtassák, elfogadják. Nem tették. Aztán már túl voltunk a Tízezer nap dilemmáján is: lehet-e a téeszparasztságról tisztességes filmet csinálni? Részt venni, segíteni igen, megcsinálni nem – ez volt az ő válasza is. A Főiskolát elvégezve sem váltunk el: a Balázs Béla Stúdióban keddenként és közös forgatókönyveink szüntelen vitáiban tanultuk az írást és a rendezést. A Főiskolán – egymástól – szerzett dramaturgiai ismereteinket előbb egy Makk Károlynak írt, soha meg nem valósult majális-film megírásában kamatoztattuk, majd elszegődött forgatókönyv-írónak Szabó Istvánnal együtt Szinetár Miklós vígjátékához. Mindegy volt, micsoda, az egyetlen szempont: tisztességtelen ne legyen. Filmet vágni, szerkeszteni is egymástól tanultak Rózsa, Szabó meg ő: egymás filmjeit vágva szégyellték volna, ha felületesen, rosszul csinálnak valamit.

A Gyerekbetegségek 1965-ben a rövidfilmek egyenes folytatása, kiteljesedése: a fantázia, a játékosság, az életöröm kifejezése. Merészségéhez meg kell érteni a kort, amelyben született. A szocialista realizmus többé-kevésbé kötelező stílusa nem pusztán a „szocialista” jelző ideológiai követelményét írta elő (csak azt, amit a diktatúra jónak lát), hanem a stílust is, a realizmus földhöz ragadt, 19. századi elbeszélés-stílusát. A pozitív hős, a szocialista embertípus, a valóság „igazat, ne csak a valódit” hazug követelmény-rendszerét. Ebből a csapdából tör ki a magyar film ezekben az években: Jancsó az Így jöttemmel és a Szegénylegényekkel, Kovács a Hideg napokkal, Szabó az Álmodozások korával. Kardos Ferenc és Rózsa János párosa szerencsés társulás: Kardos szertelen csapongását, fölényes technikai tudását, improvizatív alkatát jól ellensúlyozza Rózsa alapossága, igényessége, kérlelhetetlen pontossága. Mindkettőjükben megvan a gyermekkor iránti vonzódás, amely további pályájukat is jellemzi. Létrejön az a lírai, szubjektív realizmus, mely egy pillanatra sem szakad el a valóságtól, de minduntalan megkérdőjelezi, idézőjelbe teszi. A képzelet irracionalitásával kacérkodik a film. Nem tagadja Louis Malle Zazie-jának hatását (a főszereplő kislány neve Zizi), amin keresztül a francia szürrealizmushoz, Bretonhoz és Queneau-hoz kötődik. Először nyer teret a magyar filmben a képzelet, amely időnként egyenrangú a valósággal, sőt, néha szebb és vonzóbb is. A térben és időben korlátlan ugrálás egy gyerek fantáziajátékaként jelenik meg – legjobb példája az üldözés briliáns képsora: az épülő Erzsébet-hídra felfutók a már kész hídon folytatják a kergetőzést. A megtalált stílust később mindkét rendező alkalmazza filmjeiben és televíziós munkáiban.

Nem lenne érthető Kardos Ferenc további életútja, ha nem említenénk a korabeli magyar kritika gyászos szerepét a film fogadtatásában. B. Nagy László megdicsérte ugyan első kritikájában, de azután mások egyértelműen elmarasztalták. A technológia a filmek többségénél úgy működött, hogy valaki – feltehetőleg egy „főszerkesztői értekezleten” vagy a Filmszemlén – eligazította a kritikusokat, „kell-e nekünk ez a film”, az érveket azután már nekik maguknak kellett szolgáltatniuk. Némi gyógyírt csak az nyújtott, hogy meghívták Cannes-ba, és Louis Marcorelles megdicsérte a filmet. A nagyobb visszhang hiánya egyébként annak is tudható, hogy készülése évében a Húsz óra, a Tízezer nap, a Szegénylegények voltak versenytársai. Jó év volt.

Így talán kevésbé meglepő, hogy Kardos Ferenc két esztendővel később eddigi munkáihoz képest gyökeresen más filmmel állt elő: az Ünnepnapok realista, földhöz ragadt történet egy nyugdíjas kohászról, akinek élete teli van csalódással: legjobb barátja börtönbe került, őt magát is megvádolják árulással, unokája szintén csalódást okoz neki. „Ellen-munkásfilm” ez szándéka szerint, válasz az akkori munkás-ábrázolások kliséire, noha ma már igazán nem halljuk ki belőle a lázadó hangokat. Hogy hatásos film, mannheimi díja is jelzi. Kardos ekkor dolgozik először a hagyományos értelemben színészekkel egy zárt, realista történetben.

A következő mű, az Egy őrült éjszaka igazi gyöngyszem: egy „egyszerű realista történet” mázában a magyar film legjobb, parabolisztikus, ha úgy tetszik „jancsós” vonulatában, de attól gyökeresen eltérő stílusban készült. Ironikusan, váratlan, abszurd fordulatokkal, a kor viselkedésformáin, a hatalom metakommunikációs nyelvén keresztül ábrázolja a kádárista gépezet eredetét, viszonylatait, a hétköznapi emberek kiszolgáltatottságát a mindenütt jelen lévő, ezer szállal összefonódó hatalommal szemben. Nem tudom, aki ma látja a filmet és nem élt akkor, érzékeli-e azt a finom második szintet, amely a film iróniáját adja. Érti-e azokat a félmondatokat – a korabeli néző bizony értette –, hogy ezek a rablók meg a kirabolt üzlet vezetője egyaránt ávósok voltak; fegyvereiket, sunyi, fenyegető, manipuláló, korrumpáló, módszereiket, besúgóikat ebből a szervezetből hozták, mint ahogy felsőbb kapcsolataikat, sértetlenségük biztos tudatát is. „Ebben a történetben nem fegyverek játszanak szerepet” – mondja a Kállai Ferenc alakította figura. Igen, a hatvanas évek Magyarországán a diktatúrának már sokkal kifinomultabb eszközei vannak, mint a nyílt erőszak.

A filmet a hatalom teljes elutasítása fogadja. Egyedül B. Nagy László próbálja megvédeni az 1970-es Filmszemlén (bár itt nem mutatják be), az allegória azonban túlságosan nyilvánvaló, a történet túllép az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás után egyébként is érzékenyebb és ijedtebb ideológusok tűrésküszöbén: a filmet néhány elutasító kritika után elsüllyesztik. Ma újra nézve a színész-együttes kiváló játéka, Kende János (aki mostantól hűséges társa a rendezőnek) máig modern fényképezése, a feszes és fordulatos dramaturgia a film üzenetén túl is maradandó élményt nyújt.

Az 1972-ben készült Petőfi ’73 újra „többrétegű” vállalkozás: „forradalmi passiójáték” Petőfi születésének 150. évfordulója ürügyén – ahogy a korabeli ismertető mondja. A vállalkozás nagyszabású: több száz pápai diák saját előadásában megeleveníti Petőfi sorsán keresztül a 48-as forradalmat. A fiatalok friss tekintete, az 1968-as nyugat-európai diákmozgalmak példája a magyar rendező számára alkalmat ad arra, hogy bemutassa: „mi lenne ha…”, milyen lenne egy magyarországi diákmozgalom kócosságával, fiatalos naivságával, lendületével. Mi lett volna, ha Magyarországon nem lenne diktatúra, ha az európai eszmék, a forradalmi hullám akadálytalanul átterjedhetett volna ide is. A szép álom persze a menekülő fiatalok napraforgók közötti reménytelen futásával végződik, és a dallal: „Európa csendes, újra csendes…” Kétségtelen Jancsó Fényes szelekjének hatása – bár mindkettő a párizsi diákmozgalmakból ered: a jelszavak skandálása, a „tacepao”-k, a túlfűtött viták és érzelmek mind Párizst idézik. Kardos nagyszerűen bánik a diákszereplőkkel, az „amatőrök” – Kováts Nóra, Can Togay, Xantus János, Mész András, Oszkay Csaba, Csizmadia Tibor, Kánya Kata és a többiek – egy új művészgeneráció megjelenését jelzik.

Az 1974-es Hajdúk újabb műfajt teremt, a magyar westernt. Kardos mostantól egy darabig megpróbál a közönség felé nyitni: filmje ugyan nem mentes a parabolafilm egyes elemeitől sem, rendkívül igényes képi világa a magyar film legjobb hagyományait idézi, s végkicsengése is ugyanúgy reménytelen, mint előző filmjéé, de az izgalmas, fordulatos akciókban gazdag cselekménnyel megpróbál kompromisszumot kötni a közönség megnyerése érdekében.

Ezen a filmen és a következőkön kiütköznek Feri gyengéi: a türelmetlenség magával és másokkal szemben, a forgatókönyv és a jelenetek időnkénti elnagyoltságának jelei. Egyébként rendkívül türelmes és megértő egyéniség: sohasem bánt meg senkit, inkább visszavonul, ha konfliktusba keveredik, innen ered időnkénti határozatlansága. Ebben az időben nagyon aktív közéleti tevékenységet él: a Szövetség egyik titkára, stúdiótanácsok tagja, később a MAFILM rendezői osztály helyettes vezetője, majd Nemeskürty István távozása után az újjáalakult Budapest Stúdióban helyettes stúdióvezető, később igazgató. Az utolsó években megpróbálja átadni a Stúdiót a fiataloknak: Enyedinek, Kamondinak, Szásznak. Nem rajta múlt, hogy nem sikerül.

Mint mindannyian az osztályból, ő is végig elkerülte, hogy párttag legyen, vagy bármilyen nemtelen szerepet játsszon. Ugyancsak nehéz kötéltánc: mint szövetségi vezető, leveleit az adminisztráció hagyományosan úgy írja alá: „elvtársi üdvözlettel”, amin nem lehet változtatni, bár mi igazán nem vagyunk „elvtársak”. Haláláig így üdvözöljük egymást, nem kis iróniával.

A következő két film (Ékezet, Egyszeregy) előtt és közben Kardos Ferenc felfedezi maga számára a televíziózást, ahol szintén új műfajt teremt: a Cimbora Szabó Mártával készített gyermek-magazin sorozata az igényes nevelés és szórakoztatás új útjait fedezi fel. Irodalom és képzőművészet, film és zene, játékosság, képzelet és nevelés szerencsés ötvözete a műsor. Nagyon megfelel a rendezőnek, aki kényelmességből és az elszenvedett ütések hatására egy ideig nem akar vagy nem tud kockáztatni, ugyanakkor fantáziáját és játékosságát, a gyerekek iránti beleérző képességét nem vesztette el.

Pedig a legkockázatosabb, legnagyobb szabású vállalkozás még hátra van: a Mennyei seregek. Öccsével, Kardos Istvánnal – akit maga „nevel” középiskolai tanárból az egyik legjobb magyar forgatókönyvíróvá – Zrínyi Miklós életének utolsó szakaszát, a nevezetes vadkan-epizódot dolgozza fel. Kardos szakít a megszokott „parabola-látásmóddal”, a történet már nem húzható rá a mai politikai vagy társadalmi helyzetre, hangsúlyosan megjelenik benne az irracionalitás, a képzelet játékossága. Történelmi dokumentum helyett nagyszabású vízió, arra a játékos feltevésre alapozva, hogy Zrínyi életében megjelenik egy Angyal, az Isten küldötte. Az Angyal csődje ez a történet: nem tudja megmenteni Magyarországot a széthúzástól, a török uralomtól, de nem tudja megmenteni Zrínyit sem személyes tragédiájától, a vadkantól. Ezen a hazán az irracionális erők sem segítenek. Mindez egy hatalmas, nagyívű passiójáték keretében, Koltai Lajos és Kovács Attila látvány-interpretációjában.

Újra meg kéne nézni ezt a filmet együtt. Talán most, ennyi év után rájönnénk: miért kerülte el a siker, holott szinte minden anyagi és szellemi eszköz a rendelkezésre állt. Talán későn jött? Talán a megvalósítás fizikai nehézségei játszottak közre? A türelmetlenség: ha már ott vagyok a helyszínen, legyünk túl rajta minél előbb? Meg kéne beszélni, könyörtelenül egymás iránt. Nem voltunk elnézőek -, ezt Máriássy megtanította nekünk. Talán több jót kellett volna egymásról mondani, elnézőbbnek lenni egymással szemben. Most már késő.

Ezután megritkulnak a játékfilmek. Az 1988-as Iskolakerülők után nyolc év telik el A világ legkisebb alapítványáig. Visszatérés ez a képes beszédre? A kutyamenhelyet alapító Franciaországból jött grófnő és a koncepciós perben kivégzett férje után kegydíjat kapó asszony történetét Andrássy Katinka és Rajk Júlia sorsa ihlette. A rendező – híven eddigi pályájához – a kisfiút teszi története főszereplőjévé egy olyan világban, ahol az emberek és az állatok egyaránt sunyik és aljasok. Szinte végzetszerű, ahogy – mint első filmjénél, ennél az utolsónál is – a halál szól közbe: a forgatás előtti napon hal meg a kiszemelt főszereplő, Perczel Zita, aki sok évtizedes emigrációja után a nagy visszatérést tervezte ezzel a filmmel. A forgatókönyv Kardos István egyik legjobb írásából készült. Kár, hogy nem derült ki idejében: a lírai szöveg forgatókönyvként mennyire kidolgozatlan, mennyi benne az elnagyolt szál, jelenet. Mintha Kardos Ferenc érezné: erre a történetre, erre a látásmódra a rendszerváltozás után igazán nem is kíváncsi már a néző. A szűkös anyagi keretek között, sebtében leforgatott filmből csak a rendező makulátlanul tisztességes tekintete néz vissza ránk.

Váratlanul ment el. Még annyi mindenről kellene beszélnünk. Meg kellene kérdeznem, amiről sohasem beszéltünk egymás között: mit gondolt azon a hideg februári éjszakán, 1957-ben, amikor letartóztattak bennünket hármasban Szabó Pistával. Ültünk a Főkapitányság sötét garázsában egymással szemben, néztük egymást és vártuk: mi lesz velünk? Fel kéne hívjam, hogy végre befejezzük az Erdély leírását, vagy kitaláljuk: mi legyen a Stúdióval.

Késő. Pedig nem tudunk úgy gondolni rá, mint egy halottra. Mint ahogy önmagára sem gondolhat úgy az ember.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 43-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4459