KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/május
KRÓNIKA
• Durst György: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Enyedi Ildikó: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Körösi Zoltán: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Kövesdy Gábor: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : Jack Nicholson filmjei videokazettán
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Yuppie-k legyünk vagy szabadok ...? Fiatal filmesekkel beszélget Grunwalsky Ferenc
• Kövesdy Gábor: És mégsem forog Premier plánban a fiatal filmesek
• Varga Balázs: Külön utakon Elsőfilmek
• Zalán Vince: Öröm-szótár Bóbita

• Szilágyi Ákos: Száz év halál Alekszej German Halott Oroszországa
• Bori Erzsébet: Víziók a lápon Kusturica Balkánja
• Dániel Ferenc: Rom a Drinán Emlékeztető Ivo Andrićért
• Spiró György: Latrok a kereszten Sebek
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: A nagy medve kis fiai Berlin
• N. N.: A 49. Berlini Filmfesztivál díjai

• Földényi F. László: „Berlin a miénk, Juszuf!”… Városfilmek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Megtört lendület Késői sorok Kardos Ferencről
MULTIMÉDIA
• Janisch Attila: Álmodjunk-e szupertérhatású digitális Giocondáról? Újrateremtett világok
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Öregember, megnyesett szárnyakkal Kínai védelem
• Nádori Péter: Boldogtalanság plusz Boldogság
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Élet, amiről az angyalok álmodnak
• Bikácsy Gergely: A Vendôme tér asszonya
• Békés Pál: Little Voice
• Békés Pál: Erzsébet
• Harmat György: Központi pályaudvar
• Mátyás Péter: 8mm
• Turcsányi Sándor: Első látásra
• Hungler Tímea: Austin Powers
• Tamás Amaryllis: A velencei kurtizán
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tiramisu

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városfilmek

„Berlin a miénk, Juszuf!”…

Földényi F. László

Berlin a század eleje óta a gyorsaság, a sebesség metropolisza. Felfokozott ritmusa eleve filmre kívánkozik.

 

Berlin a miénk, Juszuf! – kiáltja az egyik katona (talán Aljosa?) A gorilla délben fürdik című Dušan Makavejev-filmben, miközben egyik társa, a hangyabolyként nyüzsgő szovjet sereg tisztje készül kitűzni a vörös zászlót a Reichstag tetejére, pókemberként mászva föl annak kupolájára.

Olyan lehetett ekkor a Reichstag, mint Bábel tornya. Azt az Isten rombolta le, ezt pedig szétbombázták – miként körülötte egész Berlint is, beleértve az Állatkertet, melynek elszabadult zsiráfjai és majmai (!) a korabeli szemtanúk beszámolója szerint fejvesztve rohangáltak a Kurfürstendammon. Berlin elfoglalásában és elpusztításában persze nemcsak az oroszok és a várost védő német seregek tűntek ki, hanem az angolok és az amerikaiak is, köztük a hírneves „Bomber” Harris, aki egymaga sok ezer légi támadásban vett részt. A romos Reichstag, melynek kupoláját egyébként napjainkban nem egy német, hanem angol építész (Sir Norman Foster) tervei alapján építik újjá (a németek büntetik meg az angolokat, hogy – igaz, német pénzen -, építsék újjá, amit tönkretettek? Vagy ez lenne az angolok végső győzelme?), magányosan emelkedett Berlin közepén, melynek ekkorra 70 százalékát a földdel egyenlővé tették. 33.390 tonnányi lezúduló bomba egyengette az utat Juszufék előtt. Akiket nemcsak a berlini németek figyeltek. A csatákban 304.000 szovjet katona is részt vett. A civil lakosság jelentékeny része szintén nem német volt: a háború alatt rengeteg lengyelt, ukránt, oroszt, franciát, belgát, dánt és hollandot hurcoltak Berlinbe kényszermunkára. Ők is éppilyen joggal mondhatták volna: „Berlin a miénk!” (Jan Buruma adatai, akinek Hello to Berlin című cikkéért hálával tartozom: The New York Review of Books, 1998. november 19.)

Miként évtizedekkel később Juszufék rokonai, a török vendégmunkások tízezrei is berlinieknek mondták magukat. Akik ezt kétségbe vonták – a németek –, azoknak jelentékeny része jóval kevesebb időt töltött Berlinben, mint az ott élő törökök. Wim Wenders Berlinben játszódó filmjeiben vagy Makavejev említett művében a törökök már éppoly otthonosan mozognak, mint a háború előtti Berlin-filmek német polgárai. Igaz, ott sem volt mindenki német: Ruttmann filmjében, a Berlin, egy nagyváros szimfóniájában a néger zenészek magától értetődően lépnek fel a berlini mulatókban. Ugyanolyan öntudatosan berliniek, amilyen öntudatosan vette át 1936-ban aranyérmét az amerikai néger futó, Jesse Owens a berlini Olimpiastadionban, Leni Riefenstahl Olimpia-filmjében. Akkor és ott, legalább a film tanúsága szerint, ő volt Berlin hőse – övé volt Berlin. Akár ő is mondhatta volna azt, amit egy honfitársa mond majd a berlini falnál állva negyedszázaddal később: J. F. Kennedy, akinek a berlini falnál tett kijelentése – „Ich bin ein Berliner” – a berlini németekben jóval nagyobb tetszésre talált, mint amikor ugyanezt Juszufék szájából hallották. S ha már Juszufnál tartunk: még később egy bolgár is alaposan próbára tette a berliniek tűrőképességét: Christo, a csomagolóművész, aki 1996 nyarán beburkolta a Reichstagot. S mialatt a bonni Parlamentben hónapokon keresztül folyt róla a vita, addig Christo a németek politikai szimbólumát becsomagolt ajándékként a nagyvilágnak adta át.

Berlint a hatvanas években, a blokád idején frontvárosnak keresztelték el. Az oroszok ekkor éppúgy igényt tartottak rá, mint az amerikaiak. A front azonban egy darabig mindig senkiföldje is: az foglalja el, aki erősebb, erőszakosabb. Vagy energikusabb. S Berlin ebben a tekintetben tényleg klasszikus európai frontváros. Nemcsak a nagy kereskedelmi útvonalaknak, hanem a politikai erővonalaknak is a mindenkori metszéspontjában terül el. Ahol mindenki valamilyen ellenféllel találta magát szembe. Ráadásul a kulturális korszakok, stílusirányzatok és különféle stíluseszmények is erőszakosan próbálták innen kiszorítani egymást. Aminek eredménye a városnak az a különös szervetlensége, ami genius loci-ként Berlin ma is elragadó szekszepilje lett. Nagy Frigyes 18. századi rokokó Berlinje összeépült ugyan III. Frigyes Vilmos fél évszázaddal későbbi neoklasszicista porosz Berlinjével, de a kettő nem tudott építészetileg egységes és szerves városképpé összenőni. A 19. század második felének iparosodó Berlinje is viszonylagos összevisszaságot eredményezett: kialakultak ugyan a jellegzetesen nagyvárosi polgári lakónegyedek (Charlottenburg, Schöneberg, Steglitz, Friedenau), megszülettek a pompásan megtervezett villanegyedek (mindenek előtt Grunewald és Dahlem). Ám az ipar világa is tájként igyekezett érvényesülni. Igaz, a proletár Neuköllnt vagy Moabitot nehéz lenne összetéveszteni Wilmersdorffal vagy a Tiergarten negyeddel. Ám a mindent behálózó S-Bahn behozta a kül- és elővárosi pályaudvarok hangulatát a belvárosokba, s a gyárépületek, hangárok, raktárak, gázművek és áruszállításra szánt csatornák válogatatlanul mindenütt megjelentek. Nincs még egy város Európában, ahol a külváros ennyire áthatná a belvárost – amitől Berlinben a kül és a bel értelme is megváltozott. Méghozzá nemcsak a városképet illetően.

Berlin sokat emlegetett történelmi toleranciája is hasonló természetű. A 17. század végén lerombolták a városfalakat, hogy szabadon lehessen ideköltözni – kintről be –, s ezzel megnyílt az út a Franciaországból elüldözött hugenották előtt, akik még a 19. században is jelentősen meghatározták a város szellemi arculatát. De nemcsak ők költözhettek Berlinbe. Nagy Frigyes uralkodása alatt a zsidók is szabadon jöhettek, zsinagógákat építhettek és iskolákat alapíthattak. A német romantika – amit később sok német a szerves és ősi germán kultúra újkori felvirágzásaként értelmezett – nem tudott volna kibontakozni a berlini zsidó nők által fenntartott szalonok nélkül (Rahel Levin, Dorothea Mendelssohn, Henriette Herz), amelyekben a reakciós Heinrich von Kleist vagy a néha Berlinbe ránduló Caspar David Friedrich éppúgy otthon érezhette magát, mint a liberális Hegel. A 19-20. század fordulóján pedig nemcsak újabb zsidók érkeztek Galícia felől, hanem lengyelek tízezrei is; később, a húszas években oroszok százezrei (!) telepedtek le a városban; a háború után a nyugati oldalon megjelentek a törökök, a jugoszlávok és az olaszok, a keleti részen pedig az oroszok újabb százezrei – hadseregként; a fal fölhúzását követően pedig azoknak a német fiataloknak a tízezrei lepték el a város nyugati felét, akik nem óhajtottak katonák lenni. Akik pedig a katonai szolgálatot megtagadták, azok értelemszerűen a (nyugat-)német politikai berendezkedést is kritikusan szemlélték. Nem csoda, hogy Berlin a hatvanas és hetvenes években nemcsak a művészeteknek, hanem a baloldalnak és a terrorizmusnak is a székhelye lett. S rajtuk keresztül a palesztin, a líbiai, de még a japán terroristák is beszivárogtak a városba.

 

*

 

Kié hát akkor Berlin? És egyáltalán: létezik-e olyasmi, hogy „berlini identitás”? Alexandra Richie 1998-ban jelentetett meg egy az Egyesült Államokban egy 1139 oldalas vaskos kötetet Faust’s Metropolis: A History of Berlin címmel, s ebben idéz egy bizonyos Adolph Streckfuss nevű történészt, aki 1864-ben könyvet írt arról, hogy Berlint miként alapították a 12. századi germánok. Richie szerint a germán mítosz kitalálása a bismarcki egységes Németország képét volt hivatott erősíteni. A valóságban azonban egyáltalán nem germánok, hanem pogány szlávok alapították a várost; s a Berlin név sem a német „medvéből” származik, hanem a szláv brl-ből, ami mocsarat jelent.

Egy mocsaras szláv település: ez volt a kezdet. S a vég (legalábbis napjaink világa): brit, japán, olasz és amerikai építészek káprázatos tervei, melyek nyomán a (német) város immár közel egy évtizede a világ legnagyobb építkezésévé és felvonulási terepévé alakult át. Berlin végképp a folytonos változás és átalakulás városa lett. Ahol az építkezés elképzelhetetlen a rombolás nélkül. Igaz, ez mindig is így volt. Berlin már a század eleje óta a gyorsaság, a sebesség metropoliszának számított. Walter Rathenau, a Grunewaldban 1922-ben meggyilkolt zsidó származású külügyminiszter Chicagóhoz hasonlította Berlint, s később Brecht is az (általa akkor még nem ismert) Chicago képét vetítette rá a városra. Van azonban egy döntő különbség. Chicago a semmiből nőtt világvárossá: a 19. század közepén alig néhány faviskóból álló település volt. Berlin ezzel szemben úgy nőtt naggyá, hogy soha nem volt tekintettel arra, amit az elődök építettek. A klasszikus példa a Potsdamer Platz, amely a 18. század végén még klasszicista városnegyed volt, később nagyvárosi polgárnegyed lett, amely arányosan elrendezett, építészetileg egységes városképet mutatott. A múlt század végén az egységes német birodalom fővárosában ezen a környéken alakult ki a diplomatanegyed, ami hamarosan az itt élők sorsát is meghatározta. A harmincas években azután Albert Speer nekilátott lebontani a környéket, mert itt kellett áthaladnia az általa tervezett észak-dél tengelynek, amely Berlint sugárútként szelte volna át. S mivel errefelé volt a kancellária épülete és Hitler bunkerje is, a háborúban itt zajlottak a leghevesebb csaták. Később az oroszok és az amerikaiak néztek itt farkasszemet egymással, s addig pusztították a megmaradt épületeket, míg egy sivatag alakult ki, amely úgy hatott Berlinben, mintha Budapesten a teljes V. kerületet tennék földdel egyenlővé, a Vígszínháztól a Nagycsarnokig. Ma pedig itt folyik a világ legnagyobb építkezése: Isozaki Arata és Renzo Piano ide tervezte a Sony és a Daimler-Benz székházat.

De közben a megtagadott német múlt folyamatosan ott kísért mindenütt. Például az Olimpiastadionban, amelyet Leni Riefenstahl tett halhatatlanná: többé már nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy 1936-ban kik álltak a dísztribünön. Ahogyan a stadiont gondozó építészek sem voltak rá képesek: az egyik nagy bronzharangba vésett horogkeresztet elkezdték kicsiszolni a bronzból – de azután belefáradhattak, mert a másik fele ma is ott díszeleg. A megtagadott múlt. Vagy az észak-déli tengely, amely minden külföldi építész szerint megoldaná Berlin közlekedési problémáját. A németek viszont, mint erről említett cikkében Jan Buruma beszámolt róla, tiltakoznak ellene – mert elsőként Albert Speernek jutott eszébe ez a megoldás. S miközben szenvednek a közlekedés miatt, legjobb szándékuk ellenére is Speerhez igazítják gondolkodásuknak, közlekedésüknek és a kaotikus közlekedéssel társuló közérzetüknek irányát.

 

*

 

Sokan fájlalják a múlt teljes megsemmisülését. Ezt az érzést csak erősítik azok a régi filmek, amelyek Berlinről készültek. Mégis, Robert Siodmak és Edgar G. Ulmer közös műve, a Vasárnapi emberek, vagy Ruttmanntól a Berlin, egy nagyváros szimfóniája, vagy Leo de Laforgue Berlin, amilyen volt című 1938-39-ben készült filmje a maga nyugtalan izgatottságával, folytonos feszültségével és kapkodó gyorsaságával előlegez valamit a háború utáni berlini filmekből is. Mintha annak a felfokozott életritmusnak, amely ezekből a filmekből árad, előbb vagy utóbb önmaga ellen kellene fordulna. És mintha a szakadék felé robogna minden. A későbbi NDK-filmek Berlinjének rettenetes lakótelepei ugyanúgy a pusztulás eredményei, mint a Wim Wenders-filmekben megjelenő impozáns, mégis kedélytelen Scharoun-épületek, köztük például a Potsdamer Platz szélén terebélyesedő Állami Könyvtár. A címével is árulkodó Az élet olyan, mint egy építkezés (Wolfgang Becker) című filmben pedig, amely egy keletnémetnek a nyugatnémet filmje, a két városfél nem harmonikusan nő egybe, hanem agresszíven néz farkasszemet – a történet végén megjelenő AIDS-metafora jegyében. Valamennyi filmről elmondható az, amit az angol költő, Stephen Spender írt Berlinről, még a háború előtt, amikor Christopher Isherwoodnak, a Kabaré című film alapjául szolgáló elbeszélés-gyűjtemény, az Isten veled, Berlin szerzőjének a társaságában rendszeresen Berlinbe ment: „Ebben a stílus és hagyomány nélküli városban az ember mindenekelőtt azt tapasztalta, hogy mindenki úgy érzi, minden tekintetben egyik napról a másikra él. A berliniek ereje és gyengesége abban az érzésükben rejlett, hogy bármikor tökéletesen új életet kezdhetnek – mivel semmi olyasmi nem állt rendelkezésükre, ami kezdetként szolgálhatna számukra.”

 

*

 

„Minden mai ember igényt támaszthat arra, hogy filmen szerepeljen” – írja Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatósága korában című tanulmányában, abból a meggondolásból, hogy „a heti híradó mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy járókelőből filmstatisztává emelkedjék. Ily módon esetleg még egy műalkotásban is viszontláthatja magát.” Benjamin az orosz filmekre gondolt, amelyeknek egy részében nem színészek szerepeltek, hanem olyan civilek, akik mindenekelőtt önmagukat játszották el. De említhette volna a Vasárnapi embereket – vagy éppen az akkor még meg sem született Wim Wenders filmjeit, amelyekben Peter Falk magát Peter Falkot alakítja. A Vasárnapi emberekben szereplő amatőrök azonban úgy azonosak önmagukkal, hogy közben mégsem azok. Hiszen nem egyszerűen önmagukat játsszák el, hanem olyasvalakit, aki azt játssza el, hogy önmagát játssza. A „hivatásos” filmszínész ritkán kerül ilyen csapdába – de éppen identitásának látszólagos megőrzése teszi figuráját mégis illuzórikussá és törékennyé. Az amatőr identitása eleve törékeny – s emiatt tud olyan izgalmat kínálni, amire egy hivatásos eleve nem képes. A Vasárnapi emberek esetében ráadásul az amatőrök magának Berlinnek az identitását is kérdés tárgyává teszik. „E város – írta 1929-ben Berlinről Franz Hessel, Berlin nagy ismerője és Benjamin közeli barátja – állandóan azon fáradozik, hogy másmilyen legyen. Ezért is olyan nehéz felfedezni, különösen annak, aki itt van idehaza…” Egy város, amely úgy segít lakóinak megőrizni azonosságukat, hogy maga kiismerhetetlen lesz, s ezzel lakóit meg is fosztja az identitásuktól. Nem engedi, hogy lakói maradéktalanul otthon érezhessék magukat. Ez történik a Berlin, egy nagyváros szimfóniájában is: mindenki saját magát adja elő, s közben a város, amelyet látszólag „használnak”, sőt kihasználnak, észrevétlenül kiszipolyozza őket. E filmben Berlin 0-tól 24 óráig „nyitva van”: éjféltől éjfélig feltartóztathatatlanul pezseg benne az élet. Pedig valójában nem az élet pezseg, hanem az óra jár feltartóztathatatlanul. Minden pillanata be van osztva és ki van zsákmányolva – s a város lakóinak életét ez az óraketyegés határozza meg. Ha akarnának, se menekülhetnének előle. De nem akarják – inkább elébe szaladnak és élvezettel adják át magukat a megmásíthatatlannak. Ez Berlin valódi arca a két háború között. Ruttmann filmje, amely a mából, 1999-ből nézve édeskevés izgalmat vagy élvezetet tartogat, a korabeli dokumentumfilmekhez hasonlóan nem filmként, hanem kordokumentumként érdekes. Ami „avantgárd” benne, az ma már mesterkéltnek és erőltetettnek hat; mint film azonban, puszta léténél fogva, éppúgy a nagyváros „tudatalattijába” vezet be, mint a korabeli irodalom, Erich Kästnertől Alfred Döblinig, vagy Piscatortól Brechtig.

 

*

 

1988 őszén a következő sorokat jegyeztem fel Berlinről: „Milyen neme van ennek a városnak? Sokszor úgy tetszik, mintha hímnemű lenne: nyersesége erre enged következtetni, miként a hirtelen egymásba rohanó viharfelhői, a merev, kemény és ránctalan ballonkabátban masírozó öregasszonyai, akik rezzenéstelen arccal néznek ki fémkeretes szemüvegeik mögül, a hangos röhögések, amelyek késő estéken utcai társaságokból kirobbannak, a vértócsák…, a használaton kívül helyezett S-Bahn-hidak alatti húgyszag, a vörös téglás iskolaépületek… Máskor meg inkább nőneműnek látszik. Nőiesek a tavak, a parkok, nőiesek a férfiak…, nőiesek a rendőrök, nőies a berlini fal: legömbölyített teteje éppúgy, mint kanyargása és szinte behízelgő magától értetődősége…, nőiesek a túlságosan gondozott házfalak, az elkerített játszóterek, a hobbikertek, amelyek inkább temetőkertekre emlékeztetnek; és sokszor nőies az időjárás, amely lágyan, észrevétlenül tereli maga előtt az őszt, örökös visszalépésekkel, mégis ellenállhatatlanul. A férfias és nőies elemek mindenütt összevegyülnek; rokonszenvem, ízlésem hol ide húz, hol pedig oda – ám közben az ellenszenv is működik, mindkét irányban. Néha olyan csodálat és vágy fog el egy-egy épület láttán, ami alig különböztethető meg az erotikus vágytól; máskor meg erotikus, szexualitástól túlfűtött helyzetek válnak riasztóvá és késztetnek hátrálásra.” (Egy fénykép Berlinből)

Amit ma, 1999-ben, a háború előtti Berlinről szóló filmeket nézve ehhez hozzátennék: a szexualitás fojtottsága. Egy mélységesen porosz város, amely a századforduló óta hadilábon áll önnön poroszságával. A Kurfürstendamm fényűző bérházai a barokkosan (és eklektikusan) burjánzó építészeti megoldásaikkal éles ellentétben állnak az Unter den Linden 18. századi porosz klasszicizmusával. Ennek katonás és férfias rendjéhez képest elpuhultnak és nőiesnek hatnak. Kifinomultan raffináltak. Nem véletlen, hogy a Kurfürstendamm mai napig a bárok, mulatók, színházak és éjszakai séták színhelye; az Unter den Lindenről az éppen nem mondható el. Kelet és Nyugat különbsége ez – s nemcsak a háborút követően. Franz Hessel 1929-ben leírta, hogy a divatos ruhákat a kelet-berlini üzemekben gyártották – de a kész terméket nyugaton hordták. Kelet-Berlin eleve kínálkozott rá, hogy Kelet-Berlin legyen. Nyugat-Berlinben nehezebben rendezkedtek volna be az oroszok. (De azért sikerült volna nekik.)

A Kurfürstendamm és környéke, Charlottenburggal az élen „lázadt” a porosz Berlin ellen – s közben maga Berlin is lázadt a róla kialakult kép ellen. A leginkább alighanem olyan szeretett volna lenni, mint München, s azon belül is Schwabing. Legalábbis ezt feltételezi Nicolaus Sombart, aki Jugend in Berlin. 1933-1943 címmel 1984-ben adta közzé emlékiratait. Schwabing azonban mindenekelőtt természetes volt; a Ku’damm és környéke ezzel szemben lázadt; Schwabing eleve nőies volt, a Ku’damm pedig önnön (pontosabban Berlin keleti részének) férfiasságával került viszályba, s nővé szeretett volna változni. Transzvesztita akart lenni. Schwabing dekadens volt, Berlin viszont vágyott rá, hogy dekadens legyen. E vágy miatt lett gátlástalanabb és parttalanabb, mint amilyen Schwabing valaha is volt. Meg kellett küzdenie azért, amivel Schwabing születésénél fogva rendelkezett. Berlin, mint parvenü és újgazdag város: az erőszaknak éppúgy színtere, mint az elpuhultságnak és kifinomultságnak. A filmekben egyre gyakrabban megjelenő, az I. világháború után feltűnő új nőtípus a sportos alkatával, fiús ruházatával és frizurájával éppúgy erre utal, mint az, hogy Berlin vonzotta a transzvesztitákat, a homoszexuálisokat, s persze az SM-szcénát is.

 

*

 

Berlinnek a 20-as és 30-as években tapasztalható felfokozott ritmusa eleve filmre kívánkozott (miként Döblin Berlin, Alexanderplatza több filmrendezőnek is kedvenc irodalmi alapanyaga lett). Walter Benjamin a Berlini krónika című töredékesen maradt életrajzi könyvében (amelyből a későbbi Berlini gyermekkor ezerkilencszáz körül című csodálatos visszaemlékezése kinőtt) azt írja, hogy a fénykép soha nem tudja visszaadni Berlin lényegét. A város ugyanis, mondja, olyan „folyékony” és képlékeny, hogy végtelenül szűk azoknak a dolgoknak a köre, ami alkalmas arra, hogy lefényképezzék. A pályaudvart említi példaként: a fénykép soha nem tudja a meglepetéseknek azt az arzenálját érzékeltetni, ami egy gyalogost ott várja. Annál inkább a film: „csak a film révén nyílnak meg az optikai bevezető utak a város lényegébe, amelyek úgy vezetik be a látogatót, mint az autósokat az új citybe.”

Benjamin egyébként nem volt ilyen engedékeny a filmmel szemben. A műalkotás a technikai sokszorosíthatósága korában című nevezetes tanulmányában éppen a filmet vádolja meg a műalkotások aurájának az elsorvasztásáért: „a kulturális örökség tradicionális értékének likvidálásáért” vonja kérdőre a filmművészetet. Nemcsak ezt érzékelte persze a film kapcsán. „A film – írja egy későbbi helyen – ismeretvilágunkat … olyan módszerekkel gazdagította, amelyek a freudi elmélet módszereivel világíthatóak meg.” Egyfelől a hagyományt őrli fel; másfelől azonban – s talán éppen ezért – a felszín mögé is behatol. S ezzel – igaz, Benjamin ezt a következtetést már nem vonja le – újfajta hagyományt is teremt: úgy vezet be a „lélek” mögöttes világába, mint egy nagyváros útvesztőibe. S közben föltárja a lélek gyökereit, és rávilágít mindarra, ami „nappal” nem érzékelhető.

A Berlini gyermekkor című könyv, amelyet sajátos stílusa, rövid vágások mentén fölépülő szerkezete miatt a leginkább egy kinyomtatott filmhez tudnék hasonlítani, ilyen „archeológiai kutatás” eredménye. „Ha az ember nem tud egy városban tájékozódni, az önmagában nem sokat jelent. De egy városban eltévedni, úgy, ahogyan az erdőben téved el az ember, ehhez iskolázottságra van szükség – írja a könyv egyik följegyzésben. – E művészetet későn sajátítottam el; ily módon teljesült be az álom, melynek első nyomai az iskolai füzetem itatóspapírján lévő labirintusok voltak.” A Berlini gyermekkor egy nagyváros kialakulását követi nyomon egy gyermek élményei és impressziói nyomán. Benjamint nemcsak Berlin izgatta, amelyet olyan alaposan ismert, mint kevés német rajta kívül; a 19. századi Párizs „archeológiáját” is meg akarta írni. Aligha véletlen, hogy éppen a párizsi emigrációs éveiben írta meg gyermekkori berlini emlékeit. Az sem véletlen, hogy a Berlin-rajongó Franz Hessellel közösen ő fordította le a párizsi Proust regényének első köteteit. Az is árulkodó, hogy Párizst Hessellel együtt sétálva fedezte fel. Az pedig végképp nem csoda, hogy 1929-ben Hessel írta meg a máig legszebb könyvet Berlinről Berlinben sétálva címmel. Hessel később Párizsba költözött; felesége, Helen férje tudtával Henri-Pierre Roché francia író szeretője lett. Történetüket regényformában később maga Roché írta meg, s Truffaut vitte filmre Jules és Jim címmel.

Berlin, Párizs, erotika, férfibarátság, archeológiai kutatás, irodalom, film. És persze: francia-német viszony, amit még később Nádas Péter bontott ki Helen című szép esszéjében. A mozi is hát csak egy szelete az életnek. Egyik módszere az elviselésének és lakhatóvá tételének – ahogyan egy város is, legyen Berlin, legyen Párizs, olyan hely, amelynek lakói egyfolytában abban reménykednek, hogy örökéletűek lesznek. Úgy, ahogyan más városbeliekről hiszik. S mi más eszközük kínálkozna erre, mint a mozi?

 

Az Örökmozgó májusban Berlin-sorozatot vetít.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 38-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4458