KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/május
KRÓNIKA
• Durst György: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Enyedi Ildikó: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Körösi Zoltán: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Kövesdy Gábor: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : Jack Nicholson filmjei videokazettán
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Yuppie-k legyünk vagy szabadok ...? Fiatal filmesekkel beszélget Grunwalsky Ferenc
• Kövesdy Gábor: És mégsem forog Premier plánban a fiatal filmesek
• Varga Balázs: Külön utakon Elsőfilmek
• Zalán Vince: Öröm-szótár Bóbita

• Szilágyi Ákos: Száz év halál Alekszej German Halott Oroszországa
• Bori Erzsébet: Víziók a lápon Kusturica Balkánja
• Dániel Ferenc: Rom a Drinán Emlékeztető Ivo Andrićért
• Spiró György: Latrok a kereszten Sebek
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: A nagy medve kis fiai Berlin
• N. N.: A 49. Berlini Filmfesztivál díjai

• Földényi F. László: „Berlin a miénk, Juszuf!”… Városfilmek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Megtört lendület Késői sorok Kardos Ferencről
MULTIMÉDIA
• Janisch Attila: Álmodjunk-e szupertérhatású digitális Giocondáról? Újrateremtett világok
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Öregember, megnyesett szárnyakkal Kínai védelem
• Nádori Péter: Boldogtalanság plusz Boldogság
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Élet, amiről az angyalok álmodnak
• Bikácsy Gergely: A Vendôme tér asszonya
• Békés Pál: Little Voice
• Békés Pál: Erzsébet
• Harmat György: Központi pályaudvar
• Mátyás Péter: 8mm
• Turcsányi Sándor: Első látásra
• Hungler Tímea: Austin Powers
• Tamás Amaryllis: A velencei kurtizán
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tiramisu

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Emlékeztető Ivo Andrićért

Rom a Drinán

Dániel Ferenc

Andrić történelmi regényeiben előre látta a délszláv múltat: a tespedést, a rontást, a vezíreket.

 

Azért még érhetik meglepetések a magamfajta háborúban hátországi szolgálatra alkalmas veteránt is. Nézem, hallgatom Emir Kusturica televíziós monológját (rövid bejátszások híres filmjeiből), ő maga sem tündérkedélyű ember, inkább afféle sprőd, de ez nem számítana, hanem a mesterei közt emlegeti Ivo Andrićot, a szerb látnokot. Amennyire én tudom: a mostani délszláv háború idején Jugoszlávia-szerte, valamennyi etnikum területén ledöntögették Ivo Andrić szobrait, fütyültek rá, hogy ő méltán nevezetes, Nobel-díjas írójuk (egy igazi nagy író), inkább gyűlölték amiatt, hogy több volt, mint a Balkán lelkiismerete, egyszerűen (bonyolultan, árnyaltan és sziklakeménységgel) megírta őket - több évszázadig visszamenően. Továbbá, bizonyos, hogy Andrićot képtelenség a szerb irodalmi kreclibe beszippantani, függetlenül az írott nyelv használatától. Azután, említendő ama kiváltsága, hogy nem kellett adóznia a titóizmusnak, sem a szocreál ilyen – olyan, finomultabb változatának. Anélkül dolgozhatott Tito országlása idején, hogy belső emigrációba kényszerült volna. Egyszerűen: tűrték és távolból tisztelték.

Nálunk, Csuka Zoltán és Vujicsics Sztoján lenyűgöző műfordításainak köszönhetően, szinte egész életműve hozzáférhető, mégis, az úgynevezett irodalmi beltenyészetben is maximum a Híd a Drinán szerzőjeként tartják számon s tisztelik, mint távoli jelenést. Szerintem ez mindannyiunk kárára van (beleértve a nem-olvasókat is).

A híres skopljei hidat, a dél-európai török építészet már-már mitikus remekét említve, Kusturica nemigen büszkélkedett a négy évszázados műtárgy modern tűzfegyverek általi lerombolásával (most külföldiek építik újjá), sem azzal, hogy mindegyik balkáni etnikum töri-zúzza az őket rokonian összekötő szimbólumokat (irodalom, képzőművészet, historikum, építmények, szertartások, kereskedés, film, és így tovább). Végtére is Underground című agyondíjazott filmjében maró öngúnnyal ötvözve ő sem cselekedett másként.

Ivo Andrić számára azonban az irodalom (és benne a világ) az európai hagyomány poétikájához igazodva vált művelhetővé. Történetesen a „híd” sodródó, áramló epizódusait is zenei elvek alapján komponálta, amelyekben megfér nyári békesség öldöklő csatákkal, tiszta historikum személyes lázálmokkal, szelíd közelképek leírásai a gyűlölködés mély áramaival, kavargás, csillapodás, s nem kitüntetetten szerb, török, bosnyák, zsidó, horvát, magyar, rác, dalmát, makedon igazságtétel szerint. Andrić nem volt afféle igazságosztó.

Van egy alig ismert regénye: Vezírek és konzulok, 1812 tájékán, a napóleoni háborúk végső kifejletekor játszódik, színtiszta bosnyák helyszíneken. Európai szemszögből nézve a világ végén. Persze, a török uralom béklyóiban élő csarsija (elegyes népközösség) számára a fényes Porta is messze van. A hatalmat megtestesítő vezírek: pasák, szpáhik benső udvartartása mérgezett, a karrierjük forgandó. Amíg látszólagos állandóság uralja az országot, a népcsoportok megférnek egymással. A hegyi falvak népe a városlakókkal. A különféle egyházak befelé élnek. A modernizáció eszméje itt senkit sem háborgat. Mi lehet furább, bizarrabb küldetés az ide akkreditált, két, egymásra fenekedő, európai nagyhatalom, Ausztria és Franciaország konzulátusaiénál? Háttérben a távlati, még titkolt gyarmatosítás szándékával? Mi fájdalmasan groteszkebb, minthogy a két diplomata köteles szakszerű jelentéseket haza-fogalmazni? És egymás törekvéseit preventíve keresztülhúzni? A pasákkal, agákkal külön-külön szót érteni?

Semmit sem értenek meg a zavaros, vad földrész életéből. Képtelenek átlátni tanácsadóik, informátoraik segédszolgálati indítékain. Felfigyelnek jelekre, de nem tudnak belőlük logikusan következtetni. Maga a terep is rejtély: miért jó mindenkinek, hogy az utak járhatatlanok? Miért gyűlölködik mindenre egy pravoszláv egyházfi, amikor vallási ügyekben az oszmánok a megvetésig nagyvonalúak? Miféle impulzusra szabadul el a pokol országszerte? Hogy a tombolásban kifáradjon, lecsillapodjon.

Regényt olvasunk: lineárisan a történet kibontakozása kudarchoz vezet, a jelenetek (közösségiek vagy magántermészetűek) érzékletesek, de át meg át vannak szőve víziókkal, hallomásokkal és miniatűr esszékkel, amelyek a civilizációs párbeszéd reménytelenségéről tanúskodnak. És mégis, mi, olvasók Ivo Andrić tolla nyomán beavatási szertartás részeseivé válunk. A csarsija avagy a balkáni népközösségek múlttal fertőzöttek - sejteti az író - a jövőnél, pláne a „haladás eszméinél”, amelyekre idegenkedve, elutasítólag tekintenek, még gyűlölt vezíreiket is többre tartják. Mert minden alattvaló a lelke mélyén dölyfös kényúr. A polgár fegyvertelen senki. Az író fegyvert nem viselő kobzos vagy krónikás: hatalom-nélküli majdnem senki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4454