KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/május
KRÓNIKA
• Durst György: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Enyedi Ildikó: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Körösi Zoltán: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Kövesdy Gábor: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : Jack Nicholson filmjei videokazettán
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Yuppie-k legyünk vagy szabadok ...? Fiatal filmesekkel beszélget Grunwalsky Ferenc
• Kövesdy Gábor: És mégsem forog Premier plánban a fiatal filmesek
• Varga Balázs: Külön utakon Elsőfilmek
• Zalán Vince: Öröm-szótár Bóbita

• Szilágyi Ákos: Száz év halál Alekszej German Halott Oroszországa
• Bori Erzsébet: Víziók a lápon Kusturica Balkánja
• Dániel Ferenc: Rom a Drinán Emlékeztető Ivo Andrićért
• Spiró György: Latrok a kereszten Sebek
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: A nagy medve kis fiai Berlin
• N. N.: A 49. Berlini Filmfesztivál díjai

• Földényi F. László: „Berlin a miénk, Juszuf!”… Városfilmek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Megtört lendület Késői sorok Kardos Ferencről
MULTIMÉDIA
• Janisch Attila: Álmodjunk-e szupertérhatású digitális Giocondáról? Újrateremtett világok
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Öregember, megnyesett szárnyakkal Kínai védelem
• Nádori Péter: Boldogtalanság plusz Boldogság
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Élet, amiről az angyalok álmodnak
• Bikácsy Gergely: A Vendôme tér asszonya
• Békés Pál: Little Voice
• Békés Pál: Erzsébet
• Harmat György: Központi pályaudvar
• Mátyás Péter: 8mm
• Turcsányi Sándor: Első látásra
• Hungler Tímea: Austin Powers
• Tamás Amaryllis: A velencei kurtizán
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tiramisu

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Elsőfilmek

Külön utakon

Varga Balázs

A kilencvenes évek fiatal nemzedéke sokkal rétegzettebb, semhogy közös értékek alapján rendeződne falanxba.

 

Az idei szemlén hét elsőfilmes rendező mutatkozott be, sokkal több, mint a korábbi években bármikor. Ez a szám mégis egyszerre sok és kevés. Lehetne több, ha az információs vetítéseket és a rövidfilmes alkotókat is beleszámítanánk, és lehetne kevesebb, ha csak a 35 mm-re készült filmeket néznénk. A hét elsőfilm önmagában éppolyan csalóka képet mutat a fiatal magyar filmről, mint a húsz-harminc nagyjátékfilm a hazai filmgyártásról. Tévedés pusztán a számokat látva azt hinni, kilábaltunk a válságból, mint ahogy hiba volna az idei termés alapján leszólni a fiatalokat, mondván, milyen sok lehetőséghez jutottak, mégsem csupa kikezdhetetlen művel álltak elő.

Az elsőfilm már régóta nem azonos a fiatal magyar filmmel, most mégis többségükben harminc év körüli (ha nem fiatalabb) alkotók mutatkoztak bedebütáltak, és ez akkor is figyelemre méltó, ha a filmek értékelése valóban nem egységes és nem egyértelműen pozitív. Korábban kevesebb film is nagyobbat szólt, mint most ez az aránylag sok alkotás. A fiatal filmesek mezőnye ugyanolyan megosztott és vegyes, mint az idősebb generációké: amatőrfilm, szerzői film, kísérleti etűdsorozat, független kommersz produkció egyaránt akad benne. Korábban inkább a rövidfilmek voltak hangsúlyosak, idén a játékfilmek kerültek a középpontba. Annak ellenére, hogy a mostani rövidfilmes mezőny gyengébb a megszokottnál, érdemes felidézni, hogy ez a felemás új hullám épp azon a három évvel ezelőtti szemlén kapott lendületet, amelyen elsőként indulhattak önálló szekcióban a rövid- és kísérleti filmek. Az új generáció tagjai ha kell, minimális pénzből, akár lejárt nyersanyagra is, de mindenképpen filmet akarnak csinálni. Ez a lendület azonban inkább a filmek elkészítésében jelentkezik, a művekben már jóval kevésbé tettenérhető.

A nyolcvanas évek végén pályára lépett, többé-kevésbé egységes világszemlélettel és alkotói attitűddel rendelkező generáció (Enyedi Ildikó, Janisch Attila, Szász János, Kamondi Zoltán, Tóth Tamás, Salamon András és társaik) mára a szakma fősodrát alkotja. A nemzedéki besorolás sohasem pontos (Kamondi Zoltán és Pohárnok Gergely között két év a korkülönbség), a magyar filmben immár évtizedek óta összeérnek a generációk. Annyi azonban talán mégis megkockáztatható, hogy az előző évtizeddel ellentétben napjainkban jóval kevésbé érdemes egységes generációs robbanásra számítani, főképp stílus és világlátás tekintetében. A kilencvenes évek fiatal nemzedéke sokkal rétegzettebb, semhogy közös értékek alapján rendeződne falanxba. Vannak fiatal filmesek, de nincsen fiatal film – hangzik el a szakmai fórumokon –, hiányzik az egységes szellem, a közös értékrend. Nem különösebben érezhető az értékrendek hasonlósága, közös ellenségkép sincsen, senki sem beszél ledönteni kívánt bálványokról, a „papa mozija” még mindig jó egészségnek örvend.

A mai huszon-, harmincéves nemzedék nem dühöngő ifjúság. Nem haragosak, és csak ritkán lázadnak. Tíz éve még kiáltvánnyal követeltek teret maguknak a fiatalok, és bár azóta ők is külön utakon járnak, legalább a kezdő pillanatban egységes csoportot alkottak. Ha attitűd, világkép vagy stílus alapján nem is, a szakmai lehetőségeket feszegető, intézményeket teremtő vagy a működő intézményeket meghódító csoportként ma is kínálkoznának utak. Ennek azonban kevés a nyoma, ami persze korántsem pusztán a fiatalokat minősíti. Vannak műhelyek (Duna Műhely, Főiskola, BBS, MAFSZ), csakhogy egyik sem átfogó és sziklaszilárd bázis. Talán a főiskolások Simó-osztálya az egyetlen következetesen menedzselt csoport, de a főiskolán kívül (valamint a főiskola, a diplomaszerzés után) másutt is szükség volna anyagi, szakmai és szellemi értelemben egyaránt működőképes műhelyekre.

Nehéz lenne tehát átfogó keretbe rendezni ezeket a fiatal filmeket, nem is szükséges. Egy biztos: a magyar film hagyományos tájékozódási pontjai, a politika, a történelem és a társadalom magasztos horizontjai elvétve tűnnek csak fel bennük. Ezek a filmek nem alulról vagy felülről néznek a társadalomra, de nem is kívülről, oppozícióból, margóról. Külön világokat, eltérő horizontokat, egymás mellett élő csoportokat fedeznek fel és mutatnak meg, kisebb közösségek mindennapjait. Többnyire hiányzik azonban az eredetiség és a sodró energia, ritkák az emlékezetes hősök, felkavaró érzelmek és őrült szerelmek. Nem csak egy-egy, a csoportból kiragadott figura érdemes a figyelmünkre, hanem a szereplők közötti kapcsolatok, legyenek mégoly hétköznapiak is. A drámák és a drámai konfliktusok helyét lassú sodrású, körben forgó történetek veszik át. Az érzelmek, a feszültségek a felszín alatt örvénylenek. Ami látszik, az a hétköznapok eseménytelen világa: a nagy kalandok; a meglepetések, a váratlan találkozások ebben a kevéssé drámai közegben bonyolódnak.

Feltűnő, hogy az elmúlt években nem készültek olyan átütő erejű generációs filmek, amelyek korábban egy-egy nemzedék bejelentkezését kísérték, az Álmodozások korától a Megáll az időig.

A személyesebb, szerzői filmek egyre kevésbé törekednek valamiféle nemzedéki portré felrajzolására. Alkotóik történeteket akarnak elmesélni és különféle karaktereket megmutatni – az egyértelmű szubkulturális közérzet-jelentésen túl, de a generációs összegzésen innen (Cukorkékség, Nyári mozi, Roarsch, Necropolis). Generációs filmnél kevésbé már csak generációs kritika létezik, pedig (példa rá a kortárs magyar próza) ennek lenne a feladata az új alkotók és törekvések felismerése, értelmezése és támogatása.

A szerzői filmek másik csoportjába az EnyediKamondiTóth Tamás munkáival fémjelezhető, új érzékenységet és misztikumot ötvöző világteremtő stilizációk tartoznak (Altamira, Lamm, Észak, Észak). Megint más alkotókra a popularitás különféle verziói, a hagyományos formaelvek, illetve kurrens elbeszélői stratégiák használata jellemző (Biztosítás, Streetheart Beat, Semmittevők, Keresztutak, A bűvész).

 

 

Édes élet, lassú sodrásban

 

Hazai Attila és Pohárnok Gergely minimális költségvetésből, lejárt fekete-fehér nyersanyagra készült játékfilmje, a Cukorkékség jóval kevésbé radikális alkotás, mint Hazainak a film alapjául szolgáló és néhány évvel ezelőtt megjelent regénye, de azért így is tisztességgel megosztotta a közönséget. Sokan egyértelműen a budapesti alternatív szubkultúrát bemutató filmnek tartják, már csak azért is, mert több fontos szereplő ebből a körből (Korai Öröm, Tilos Rádió, Mancs) kerül ki. Ha így lenne, ezek az emberek önmagukat kellene hogy alakítsák; nem az általuk játszott figura, hanem saját személyük lenne a fontos. A szerepeik talán valóban nem esnek túl messze saját karakterüktől, ám ebben az esetben az apró különbségek is lényegesek. A történetcselekmény közege mentes a stilizációtól, a film mégis következetesen ironikus tónusban meséli el az édesség fogságából megszabaduló, a megvilágosodás és a szabadság pillanatáig eljutó Feri extrém történetét. Ha más nem, az utolsó, idillikus jelenet, a mama, Feri és a barátnő kedélyes piknikje a természet lágy ölén, egyértelművé teszi nemcsak a történet, hanem a figurák ironikus stilizációját is. Azáltal tehát, hogy egy fiktív nevelődési és megvilágosodási történetet mesél el a film, kikerüli a szubkulturális közérzetrajz csapdáit. A pontatlan színészvezetés miatt azonban az ironikus visszafogottság olykor mesterkéltségbe fordul. Hazai Attila dialógusai ügyesen cikáznak a blöff, az irónia és a sokatmondónak mutatott felszínesség határvidékén, mégis becsúszik néhány szituáció, amelyben a szereplők képtelenek ezt a duplafenekű, az ürességet többszörös csavarral leleplező játékot előadni.

A Cukorkékséggel ellentétben Tolnai Szabolcs filmje, a Nyári mozi nyíltan minimalista, önreferenciális sztori három fiatalról, akik filmet akarnak csinálni, ezért felkerekednek és nekiindulnak a vajdasági pusztának. A közegből és helyszínből nagyon sokféle hangulat és történet következhet, ezek egy részével kacérkodik is a rendező. A minimalista road movie ironikus-fantasztikus meseként ér véget (fürdőzés a szirénekkel, akiket mi nézők persze nem láthatunk meg), az egyik jelenetben még az abszurd társadalmi látlelet is megidéződik (hőseink szerb milicistákkal találkoznak a pusztában). A film elindul valamerre, a narrátor egy történet kifejlődését ígéri, aztán kiderül, hogy épp a történet elkerülése, a viccelődés, a semmittevés, a szövegelés körkörös, unalomig nyújtott állapotának megteremtése a cél. Jarmusch után szabadon, kissé túlságosan is kötetlenül és esetlegesen.

A lassú sodrású, kevéssé cselekményes történetek között a Roarsch kifejezetten dinamikus hatást kelt. Ez a film törekszik leginkább egy összefogott történet elmesélésére. Kihagyásos sztori egy Magyarországon tartózkodó amerikai katonáról, aki zűrös, maffia-gyanús szerelmi történetbe keveredik. Daniel Young ügyesen adagolja az információkat, elegánsan építi fel a film narratív szerkezetét és látványvilágát (karcos, roncsolt képek, osztott képmező, előre- és hátraugrások). A történet közegének sekélyessége (megint csak a már említett alternatív, laza budapesti fiatal értelmiség) és a túljátszott alakítások következtében mégis minduntalan kiesünk a film világából.

 

 

Mi merre, meddig, miért?

 

A szemle filmjei közül számomra az Észak, Észak volt a „befutó”. Bollók Csaba játékfilmje itt játszódik valahol Magyarországon, valamikor mostanában, de ennél többet nem tudunk meg. Nincs is rá szükség. Bollók dramaturgiája megpróbál térbeli szerkezetet imitálni, amelyet titokzatos szabályok működtetnek, rejtély rejtélyt követ, mozaikosan kapcsolódnak az információk, lóugrásban halad a logika. Egy csendes, titokzatos lány biciklizik a tájban: az Észak, Észak szereplői szeretnék elhagyni ezt a vidéket, utazni akarnak, mozgásba lendülni, ám ehelyett csak körbe-körbe haladnak. Az utazás motívuma és eszközei sokrétűen szövik át a filmet, a cselekmény a szereplők által bejárt és egymást folyton keresztező utak rendszerére, a véletlen találkozások következményeire, az egymás mellett elsuhanó figurák lehetséges, de előre kiszámíthatatlan kölcsönhatására épül. Ez a világ alapvetően bizonytalan és definiálásra szorul – az értelmezések, meghatározások láncolata a film talán legérdekesebb rétegét jelenti. Nem tudjuk, ki merre tart és miért, merre van Észak és merre Dél, Imola csak női név vagy egy helység. Az Észak, Észak azonban túlságosan is elliptikus szerkezetű film, az információhiány az ökonómia ellen dolgozik. A hangulat a líra és az abszurd között ingadozik, és bár önmagukban erősek a jelentek, némelyik mégis megtöri a hangulatot és gyengíti a film feszültségét.

A Lamm szintén fantázia-környéki világot teremtett valóságos motívumokból és ismerős helyszínekből. Pólik József és Cs. Nagy Sándor rövidfilmje egy kihalt város lepusztult külterületén (talán egy volt szovjet laktanyában) játszódik. Az egész környezet, döcögő kisvasúttal, málló vakolattal és harmadosztályú italméréssel, szépen komponált, raszteres fekete-fehér képekben megelevenedve súlyos és ólmos hetvenes évekbeli hangulatot áraszt. Olyan, mintha megállt volna az idő és megállt volna az ész, ebben a világban csődöt mond a racionális okfejtés. Egy fiatalember és egy nő érkezik ide vonaton. Nem tudjuk kik ők és mit keresnek egy olyan helyen, ahol inkább a menekülhetnék fogja el az embert. A film erőssége az atmoszféra megteremtése, a dialógusok azonban nagyon bizonytalanok. Az alkotók találtak egy-két markáns karaktert, de nem tudták kitalálni őket. Azokat a „beavatott” nézőket pedig, aki látták Erdély Miklóstól a Tavaszi kivégzést, a film fordulatai szinte semmilyen meglepetéssel nem töltik el.

 

 

Balesetek és kereszteződések

 

Győrik Mihály filmjének struktúrája bizonyos szempontból az Észak, Északhoz hasonlítható: a Keresztutak is tér és dramaturgia szövevényes kapcsolatára épül. A helyszín és a történet azonban ez esetben pontosan és részletesen motivált, ha nem is lineárisan elrendezett. Budapesten vagyunk, valamikor tegnap vagy a múlt hónapban, egy csendes őszi délutánon. Csábító kihívás: hogyan lehet olyan filmet készíteni, ami egyszerre mesél élvezhető és fordulatos történetet, miközben igazi főszereplője maga a város? Győrik keresztül-kasul utaztatja főszereplőit Budapesten, de azért igyekszik könnyen felismerhető helyszíneken maradni. Sok szereplőt mozgat, bár vannak egyértelmű főszereplői is. Jól köti össze a szálakat, végig fenntartja a feszültséget: vajon találkoznak-e a külön-külön pályákon futó sorsok. Divatos szerkezet ez a kilencvenes években, előre tudjuk a választ: igen – éppen ezért szükséges egy-két csavar a cselekményben. A főszereplők átlagos fiatalok, csakhogy kevéssé jellemzett figurák. Sokkal karakteresebbek a mellékalakok és az epizodisták (a napestig Torgyán-beszédet hallgató öregúr a villamoson és a trükkös koldusfiú), őket viszont csak néhány jelenetre látjuk – így viszont menthetetlenül lendületét veszti a mégoly rafináltan kidolgozott cselekmény is.

Antal Nimród feszes dramaturgiájú, csattanóra felépített történetet mesél el. A Biztosítás erőteljes látványvilágú film, kemény neonok, hatásosan megkomponált fények és színek uralják a vásznat. Szűk, levegőtlen pincében (kocsmában) játszódik szinte az egész film, nincs egy perc nyugalom, végig vitatkoznak, emelt hangon veszekednek a szereplők, a színészek (Kovács Lajos, Szabó Győző, Mucsi Zoltán) túl is kiabálják a drámát. Minden nagyon professzionális, agresszív, hihetetlenül kiszámított és rettentően hideg.

Dyga Zsombor filmje éppen a másik véglet: felszabadult, humoros és végtelenül következetlen. Az amatőrfilmes szemléken mindig szép számmal szerepelnek parodisztikus, kommersz műfajokat kiforgató filmek, a Séta azonban átlagon felüli tehetséggel és ötletességgel kivitelezett munka. Nem szégyelli az utalásait, tisztességgel megszórja a nézőket Kutyaszorítóban- és El Mariachi-parafrázisokkal, meg egy eltévedt klip-paródiával. Dyga Zsomborék tudnak hangulatot teremteni, láthatóan felsorakoztatják a krimikhez szükséges kellékeket, igyekeznek rendesen felsnittelni a jeleneteket, a dialógusok szintén a műfaji kliséket idézik. Nyíltan eklektikusak akarnak lenni, és ezt a célt tagadhatatlanul sikerül is elérniük. Az ötletek és a gegek óhatatlanul hullámzóak, ennek következtében egyenetlen a film tempója is. Legalább némi koncentráltsággal a poénok egy részéről jobb lett volna elfeledkezni, más ötleteket pedig szerencsésebb lenn egy új filmben kamatoztatni.

Ha van igazán csendes területe a fiatal magyar filmnek, akkor az a kísérleti film. A BBS új vezetősége ugyan igyekszik talpra állítani a stúdiót, mostani fő produkciójuk, az Egy tekercs valóság azonban nem a kreativitás túlcsordulásáról győz meg. Filmpályázatuk nyerteseinek egy-egy tekercs nyersanyaggal kellett gazdálkodniuk. Akad közöttük dokumentum, fikció és koncept-munka, de ezek nemhogy nem illeszkednek (ez nehéz is lenne), többnyire önmagukban is képtelenek megállni. Az extrém és morbid ötletek többnyire halálhoz, kivégzéshez, pusztuláshoz kapcsolódnak, csakhogy sem vizuális, sem szellemi izgalmat nem jelentenek, formai szempontból pedig kifejezetten érdektelenek. Egyelőre úgy tűnik, az amatőrfilmes és független szemlékről sokkal erősebb kísérleti etűdök érkeznek.

Talán komornak tűnik az összkép, de kritikai megjegyzések nélkül párbeszéd sem lehetséges. Arról nem is beszélve, hogy a fiatal magyar film címkével illetett jelenség mindig több az adott filmek összességénél. Ha semmi más nem történt volna az idei szemlén, mint a fiatalok debütálása, ez a tény már önmagában változást jelentene a korábbi évekhez képest. Egy új generáció tűnt fel a színpadon, elemzést és figyelmet érdemlő művekkel. Nem lehet nem tudomást venni róluk. Tehetségek vannak, „helyzet” még inkább – már csak a lehetőségeket kell megteremteni, hogy élni is tudjanak velük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4450