Televízó

Égi manna

Ebek harmincadján

Spiró György

Dokumentumfilmek az ír helyzetről, amelyek láttán még nyilvánvalóbb, hogy a baj nálunk is nagyobb, mint gondoljuk.

Két dokumentumfilmet sugárzott a ZDF produkciójában a 3SAT. Egy Észak-Karolinából származó, ír mamával megáldott, Berlinben élő harminc körüli szimpatikus, németül jól beszélő filmrendezőnő, Brenda Parkerson Észak-Írországba ment, és ott 92-ben filmet forgatott egy kilencéves kislányról.

„Néha félek”, mondta a polgárháborús Belfast külvárosában a katolikus kislány, és ez lett a csaknem egy órás film címe is. Láttuk, hogy állig felfegyverzett brit katonák mászkálnak óvatosan, körbe-, hátratekintgetve a súlyos belfasti ég alatt; láttuk a kislányt ügyetlenül görkorcsolyázni, láttuk a külváros baljós néptelenségét, láttuk a kislányt az iskolában, láttuk a misére készülvén és a misén, láttunk mindenféle feliratokat, amelyek az IRA-t, az ír függetlenségi hadsereget éltették, láttuk a kislányt mamája oldalán egy béketüntetésen, az esőben felvonulni – és nemigen derült ki semmi. Nyilatkozott a kislány mamája is, vöröses hajú, kissé molett nő, a kislány ott ült a széles fotelban mellette, és hallgatta, pofákat vágott, elmerengett; túl sok érdekeset a kislány mamája se mondott.

A rendezőnő elsősorban a hely atmoszféráját kereste – jó operatőre volt, a nevét elmulasztottam megjegyezni. A baljós égen baljósan körözött a brit helikopter – egyébként lövés nem dördült, nem láttunk vért, csak a külvárosi néptelenséget. Az atmoszféra megvolt – de hogy mit akarnak és mit nem akarnak az Angliától elszakadni vágyó katolikusok, meg az unionista – az Angliával való együttes államisághoz ragaszkodó – írek, arról szó sem esett. Vagy tudottnak feltételezte a rendezőnő, vagy nem tartotta igazán fontosnak – őt a nyomasztó feszültségben felnövő kislány érdekelte, bár igazából nemigen tudta szóra bírni. Hogy mi lenne jó a kislány szerint? Hát, ha béke lenne. Mászkált a kislány a kihalt tájban, három kutya is követte, az egyiknek faágat dobott, és azt mondta, hogy szerinte szörnyű, hogy embereket csak úgy megölnek; ő azt gondolja, hogy amikor valakit megölnek, akkor az Isten egy darabját ölik meg.

Csalódtam ebben az érzelmesre fényképezett dokumentumfilmben, de mert előzőleg figyelmeztettek, hogy egy másik film is jön még a rendezőnőtől, és utána interjút is ad, kitartottam.

A második dokumentumfilmben a kislány már nem jelent meg. Ezt 94-ben forgatta a rendezőnő. Pontosabban: egyes részeit forgatta csak 94-ben, más részeit emlékeztetőül bevágta a 92-es filmből – és egy csomó olyan, 92-ben felvett anyagot is bemutatott, amely az előző filmből kimaradt. Ennek pedig az volt az oka, hogy a kislány mamáját 94 júliusában az IRA mint angol besúgót elrabolta, és Észak-Írország és Írország határán a hulláját kirakta. A tájat láttuk, a hullát nem.

A rendezőnő ebben a második filmbe vágta be a kislány mamájának 92-ben felvett elbeszélését arról, hogyan tartóztatták le őt nem sokkal korábban a britek, hogy tartották vizsgálati fogságban hét napig – ott annyi ideig lehet bírói végzés nélkül előzetesben tartani embereket –, és csak úgy szabadulhatott, hogy aláírta a nyilatkozatot, miszerint azontúl a britek informátora lesz.

A rendezőnő nem kérdezte, a kislány mamája pedig nem mondta, vajon valóban szolgáltatott-e információkat a briteknek. Az sem derült ki, vajon előzőleg az IRA tagja volt-e.

Ebben a második filmben tudtuk meg egyáltalán, hogy a mamát Caroline-nak hívták.

És akkor néhány érdekes embert láthattunk. Egy másik hölgyet, aki epilepsziás, és gyógyszer nélkül nem élhet; na őt is elvitték hét napra a britek, a férjével együtt, de persze külön cellába, és velük is aláírattak ilyen beszervezési nyilatkozatot. Aztán nyilatkozott a RUC, a helyi brit elhárítás tisztje, aki megerősítette, hogy ők ezt valóban művelik. Egyenruhában volt a jóképű, fiatal tiszt, de elmondta, hogy mint úgynevezett kormányhivatalnok, normálisan civilben jár, mintha hivatalba, és ez azért van, nehogy megöljék.

És nyilatkozott egy katolikus pap, ő beszélt a legszebben angolul. Mondandója lényege az volt, hogy a problémát az okozza: az írek és az angolok között ugyan háború folyik, de hadüzenet nem történt; emiatt csak az egyik harcoló fél legitim, az angol, és az IRA emiatt kénytelen partizánmódszerekkel élni. Aki belép az IRA kötelékébe, mondta a pap, az tudja, hogy mit vállal, és azt is pontosan tudja, mivel jár az árulás ebben a reguláris, bár illegitim hadseregben.

Meg kell mondanom, a második dokumentumfilmet már eléggé dermedten figyeltem. Az nem nagyon lepett meg persze, hogy a mindenkori hatalom a szocializáció mai világában mindenütt ugyanazokkal a terrormódszerekkel él. De azért mégiscsak hat az emberre, ha tudja, hogy a vöröses hajú molett mamát, aki ül a fotelban és beszél, időközben megölték. Kicsit más dimenziója lesz mindennek, még az ebbe a filmbe az előzőből visszavágott, művészkedőleg nyomasztó tájképeknek is. És igazából az volt a számomra a dermesztő, amilyen magától értetődőnek tartották a megkérdezettek az alkalmazott módszereket. Mondhatnám, valami fatalista közönyt lehetett kiérezni mind a brit elhárító tiszt, mind az ír katolikus pap szövegéből. Hogy ugyanis ez ilyen.

Mármost nekem véletlenül van némi történelmi tudásom erről a nagyon régi háborúról, ami az angolok meg az írek között folyik, az utolsó két lengyel regényemben elég nagy teret is szentelek az ír problémának, az ír mentalitásnak – ezt most nem mondom fel újra, de annyit azért hadd mondjak, hogy amiképpen az ír Joyce éppen a legnagyobb mű végén megérezte a magyar zsidó sorssal való ír hasonlóságot, ugyanúgy megéreztem én valamikor húsz éve, hogy az ír a leginkább közép-európai nép Nyugaton, természetesen a portugál mellett.

Arról szó sincs, hogy az ír származású amerikai rendezőnő, aki aztán a tökéletesen érdektelen riporteri kérdésekre remek német mondatokban gyakorlatilag érdektelenül válaszolgatott, ebből a történelmi előzményből bármit is felvillantott volna. Ő nyilván tudja, legalább annyira, mint én, végülis neki ír a mamája, nem nekem. De valahogy mégiscsak benne volt a filmjében ennek a reménytelen, megoldhatatlan állandóságnak a hangulata. S bár azokra a buta, felszínes riporteri kérdésekre nem is volt mit válaszolni igazán, azért azt megmagyarázta, miért nem szerepel a második filmben a kislány, s hogy miért nem tette fel a kérdést a mamának – amíg élt –, vajon informátor-e vagy sem. Mert féltette és tisztelte őket.

Emiatt végül is elkerülte a dokumentumfilmekre leselkedő legújabb kori csapdát: nem vált a dolog riporttá. A baj gyökereiről sem mondott semmit, persze. De valami mégiscsak megtörtént – bennem egészen biztosan.

Talán még világosabban látom ezután e két, balladai homályokkal talán túlságig is operáló dokumentumfilm után, hogy a baj még nagyobb, mint gondolni szoktuk. (Ehhez kell talán az Európán kívüli szem; más kérdés és szintén baj, hogy a rendezőnőnek Berlinbe kellett jönnie, mert Amerikában ilyesfajta filmet a kutya se pénzelne.) A baj pedig azért olyan nagy, mert mégiscsak a mai civilizáció csúcsain játszódik ez a történet, nem Afrikában, nem Indiában, nem a Balkánon, és lám csak, ezt az alapvetően gyarmati konfliktust, amely persze vallással van leöntve, s hogy minden együtt legyen, a nemzetállam problémája is vastagon benne van, másfélszáz éve nem tudják kezelni. Holott az Ír Sziget olyan kicsi! Mibe került volna értelmes kompromisszumokkal pacifikálni?! Nem került volna sokba soha. És ha nem sikerült másfélszáz éven át, és a kibontakozásnak most sincs semmi jele, akkor a baj, hogy úgy mondjam, emberiségnyi, a baj antropológiai, vagy, fogalmazzak szerényebben, a baj az ötszáz éve kialakult polgári fejlődés szervi baja.

Ebek harmincadján van ez a világ, ha ez a dolog a gazdagabbik, békésebbik, látszólag racionálisabb féltekéjén így folyhat másfél évszázada, és fog még folyni ki tudja meddig.

Rég fordult velem elő, hogy egy tévében látott műsoron később is rágódom. Most azon tűnődöm, ugyan mitől is van az, hogy a mi vidékeinken – az oroszok és a németek között, ezen az írekénél jóval nagyobb és legalább annyira reménytelen senkiföldjén – a rendszerváltásnak becézett rémség képi dokumentálása nem folyik, vagy legalábbis nem bír megjelenni sem a tévében, sem a mozikban, ha valaki még egyáltalán csinálja. Mitől van az, hogy itt vannak nálunk a délszláv háború menekültjei, és magyar dokumentumfilmes soha nem ment el közéjük? Hogy van az, hogy a neo-kiszolgáltatottság nem fog képben dokumentálva megmaradni, méghozzá olyan magyar dokumentumfilmes iskola virágzása után, mely iskola tagjai, sokan, nagyon sokan, lényegesen jobb filmesek voltak ennél a kedves, érzékeny Brenda Parkersonnál? Gazdag Los Angelesben unatkozik, Gulyásék nem tudom, mivel foglalkoznak, Schiffer a vállalkozókkal küszködik, aminek ma már semmi értelme, egy széteső országban egészen más a megörökítendő – és Szomjas se csinál dokumentumfilmet, még variálja Grunwalskyval együtt a játékfilmet, nem rosszul egyébként, csak a történések mögött kullogva nem fél évtizeddel, hanem ötven-hatvan évvel, mert zuhanásunk annyi – hová lett az a művészi tudás, amely nélkül dokumentum nem is hozható létre? És amivel szegény Brenda nem rendelkezik, őt nem Herskó tanította.

Hogyhogy ez a rendkívüli szellemi tőke is semmivé lett pillanatok alatt?

Ha a világ ebek harmincadján van, akkor a miénk fokozottan: mert már szem sincs, amely ezt meglátná. Nálunk már a tükrök is széttörtek.

Vagy talán mégis vannak olyan fiatalok nálunk is, akiket ugyan se Herskó nem tanított, se Gazdag, akik vezető nélkül bóklásznak a világban, de már veszettül tanulnak németül, és készülnek Berlinbe – elvégre megint ott van a világ kulturális közepe –, és ott fognak valami pénzt kihajtani, hogy majd egyszer visszajöhessenek ide dokumentumfilmet csinálni arról, ami van annyira érdekes és döbbenetes, mint az ír história?

Vagy ha ők nem, akkor egy amerikai ma született félmagyar… Talán ráér. Ha évszázadok óta egyetlen lényeges problémáját se bírta megoldani az emberiség, akkor van idő. Szegény Szűcs Jenő is ezt mondta végül is, alighanem a legnagyobb történész, aki a mi elátkozott vidékeinken az elmúlt századokban született.

P. S.

Most ugye az következne, hogy a Magyar Televíziónak, meg a filmterjesztőinknek Brenda Parkerson két filmjét melegen ajánljam. Pár éve még megtettem volna, nyilván akkor is hiába, de pár éve még bíztam az írott és nyomtatott szó misztikus erejében annyira, hogy minden remény nélkül is ilyen felszólító farkincával lássak el egy kritikát. Az évek, úgy látszik, engem is meggyötörtek. Ami realitás, az realitás, belátom. Nem ajánlom ezt a két filmet senkinek. Úgyse figyel oda senki. Sehol egy illetékes ember ebben az országban, sem művészi, sem egyéb ügyekben. Sehol egy ember, aki dönteni bármely ügyben képes volna. Nem azt mondom, persze, hogy perc-emberke mindenki – csak annyit mondok, hogy a mi távlataink másodpercekre szűkültek minden téren, minden viszonylatban. Ettől is van, hogy megszűnt a magyar dokumentumfilm a maga mivoltában.

Csak annyit mondok, hogy szívesen találkoznék azzal a kifejezetten csinos Brenda Parkersonnal, és elbeszélgetnék vele az ír mamájáról meg a gyerekkoráról Észak-Karolinában, amely kulturálisan, ezt véletlenül tudom, igazi sivatag, amilyen nálunk a törökkor óta nem volt, csak most kezd lenni, meglehetősen véglegesen.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=972

Cikk értékelése:

szavazat: 1185 átlag: 5.43