KritikaKis VukRókabőrCsillag Márton
Az új Vuk-film erkölcsi, esztétikai és dramaturgiai kihágásait a környezetvédelem témájának beemelése sem menti.
„Én meg beléptem a Zöld Pártba, nehogy már cseszegessenek a Trabant miatt” – fakad ki Géza (Gáspár Sándor) a Csapd le csacsi! egyik csúcsjelentében, és nem is sejti, hogy a következő évezred hajnalán milyen sok követőre talál. Manapság ugyanis mindenféle garázdaságot enyhíteni lehet némi környezetvédelemmel, a természet és az állatok oltalmazása elegendő ok lehet arra, hogy jótékonyan szemet hunyjunk különféle erkölcsi és esztétikai kihágások felett. Gát György producer-rendező képzeletbeli Trabantja például a kezdetleges módon alkalmazott 3D-animációs technika, melyet arra használ, hogy tovább mesélje Dargay Attila 1981-es klasszikusának történetét, rossz nyelven szólva egy új réteg bőrt nyúzzon le a sorscsapásoktól amúgy sem kímélt rókáról. Kis Vuk kalandja nevezhető akár aktualizált, naprakész feldolgozásnak is, a technikával együtt „fejlődő” nézői igények kiszolgálásának és a környezetszennyezés növekedésével változó művészi-morális kívánalmak kielégítésének, ám ez a történet sajnos egyik téren sem teljesít túl jól. Mert ha az nem is elvárás egy ártalmatlan mesével szemben, hogy a Pixar-filmek többrétegű humorát és festői látványvilágát szállítsa, a választott technika és elbeszélőmód miatt meg kell felelnie bizonyos követelményeknek, azaz nem lehet látványosan gyengébb egy közepes Dreamworks-filmnél figuramozgatásban, felületkezelésben, a jelenetek felfűzésében, az izgalom fenntartásában vagy akár egy akciójelenet lebonyolításában. A Macskafogó 2. esetében érthetően más elvárásokkal néztek szembe az alkotók, hiszen megtartották az első rész stílusát, és a háromdimenziós technikát organikus módon, csak kitüntetett jelenetekben alkalmazták. A Kis Vuk azonban gyökeresen szakít a hagyománnyal: nemcsak a kétdimenziós, kézzel rajzolt animációnak mond búcsút, de egészen a legmodernebb játékfilmes vívmányok megidézéséig merészkedik, azaz úgynevezett mátrixos kikacsintásokkal igyekszik elbűvölni a nagyérdeműt – különösebb siker nélkül. A kis rókahős kacifántos, lassított manőverei ugyanis nem elegáns megoldások, hanem sikertelen kísérletek a felnőtt nézők megnyerésére, az alkotók bátorságának és hozzá nem értésének bizonyítékai. Nem lenne gond továbbá, hogy az első Vuk-film dramaturgiai alapvetésével szakítva térd felett is mutatják az emberszereplőket, ha azok valóban egy másik világot, egy másik nézőpontot képviselnének, de sajnos a két tábor idővel összemosódik, az emberi személyiségjegyekkel felruházott állatok mellett az emberek mozgó díszletelemmé válnak, majd észrevétlenül átveszik az irányítást, hogy a történet zárlatában egy amerikai délutáni rajzfilm színvonalát idéző fináléban tegyenek igazságot, és vonják le a tanulságokat.
Apropó tanulságok: a tengerentúlon bevett szokás egy furfangos, de valamilyen szempontból hátrányos helyzetű gyermek kalandjain keresztül együttérzést kelteni egyes állatok, növények vagy a természet egésze iránt. Esetünkben egy Alex nevű kerekesszékes fiú vezet be bennünket az erdőbe, és fedi fel a vadorzó cirkuszosok sötét titkát, valamint egyesíti újra ifjabb és idősebb Vukot – igaz, ez a történet végén már kutyát sem érdekel, mert a film címére fittyet hányva maga Alex lép elő főszereplőnek. Szomorú múltja (baleset, az anya halála), a Bigyó felügyelőtől kölcsönzött ketyerék, valamint a szembenézés a gonosz idomárnővel és sleppjével akkora súlyt akaszt szegény gyerek vállára, mintha egyedül kellene felelnie az emberiség minden bűnéért, holott ő csak jót akar: szabadon engedni az állatokat. Teljesen jogosan, hiszen jóérzésű állatvédő nem nézheti tétlenül, hogy számítógép általi megrajzolásra ítélt suta kis jószágok egy olyan erdőben kénytelenek lakni, ahol álló nap egy rap-betéteket rikácsoló varjú repked felettük. A film végső tanulsága tehát: engedjük szabadon az állatokat, ne csak a ketrecekből, de a filmvászonról is!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2090 átlag: 5.52 |
 |
|
