Bódy GáborKerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. részSötét angyalForgách András
Bódy túlfeszített, fordulatos, szeszélyes életével kultikus figurája lett a szürke és langyos szocializmusnak.
Forgách András: Egy Bódy Gáborral készített interjúban olvastam: „A Kutya éji dala egy olyan hajlam szülötte, amely egyben a kinematográfia grundreflexe, nevezetesen az aznapi, az agyaglábakon imbolygó jelen fenomenológiája.” Lehet ezt érteni?
Szilágyi Ákos: Bódy rengeteg ilyen mondatot mondott, és ő tudta, hogy akkor, ott éppen mit ért alatta, és akkor az, akivel beszélgetett, az is tudta, nagyjából, nem is nagyon lehetett őt félbeszakítani ilyen mondatok közepette. Abból a szempontból érdekes az idézet, hogy Gábor, egyébként az általa minden tekintetben követendő mintának tekintett nagy filmesekhez hasonlóan, mondjuk, mint Eizensteintől Pasoliniig sokan, teoretikusa, sőt, talán filozófusa is akart lenni a filmnek, a filmnyelvnek. Bódy bizonyos értelemben gondolkodóművész volt, és filmjei is ennek a gondolkodásművészetnek az egészen különleges, individuális műfaji megvalósulásai. Itt van a kezemben ez a frissen megjelent, szép és méreteiben is impozáns könyv, a Bódy-életmű teljes szövegkorpuszát közreadni kívánó három vagy négy kötetre tervezett sorozat első kötete, amely csak az elméleti írásokat tartalmazza. Ha végigtekintünk a korszak magyar filmművészetén, nem igen fogunk olyan filmrendezőt találni, akinek elméleti szövegeiből ilyen hatalmas könyvet lehetne összeállítani, még Jeles Andrást is beleértve, aki pedig remek szövegeket ír, de nem az elméletalkotás igényével. Ez tipikusan avantgárd igény. És Bódy ebben az értelemben számomra nyilvánvalóan az avantgardizmus nagy 20. századi filmes hagyományához kapcsolódik, mert hát a hagyománytagadó avantgárd is hagyományt teremtett természetesen. Eizenstein, Vertov, Pasolini filmelméleti írásaiból lehet ilyen vaskos könyveket találni a könyvesboltok polcain. Azt mondanám, Bódy, természetesen, ha Balázs Bélát nem számítjuk, szinte egyedül áll a magyar filmrendezők között ebben a folyamatos elméleti önreflexióban, elméletalkotó törekvésben, szenvedélyes, sőt, olykor dühös, mindent megújítani akaró, radikális önreflexióban. Rengeteg filozófiát olvasott, művészi gondolkodását filozófiailag is artikulálta, ebből a kötetből is kiderül, hogy például milyen mélyen foglalkoztatta a nyelvészet, a nyelvfilozófia. Zsilka János volt az egyetemen egyik nagy mestere, együtt jártak hozzá Dobai Péterrel, aki egyébként – mint ugyancsak erősen avantgárd kötődésű filmes és író – szintén teoretikusként is fellépett. Talán Erdély Miklóst kell még itt elméletalkotóként kiemelni, annál is inkább, mert – különösen Montázséhség című híres tanulmányával – kifejezetten inspirálóan hatott pályakezdésekor Bódyra.
F. A.: Bódy Gábor kultikus figurává vált. Furcsa módon, hiszen nagyon ellentmondásos személyiség. Mi lehetett az oka ennek, Vilmos?
Csaplár Vilmos: Attól, hogy valaki ellentmondásos, nem lesz furcsa az, hogy kultikus figura. Éppen hogy nem. Mi lehet az oka? Az, hogy jó filmeket csinált, és az emberek szerették. Annak, hogy kíváncsiak voltak rá, az volt az oka, hogy olyan személyes hangúak voltak a filmjei, hogy nem volt elég csak megnézni a filmeket, kíváncsivá tette a nézőt magára a filmrendező személyére is. Vannak olyan filmrendezők, akiknek a személyére senki nem kíváncsi, annak ellenére, hogy a filmjeiket nézik és szeretik. Az 50-es, 60-as években több hasonló szellemű filmrendező volt, akkor Európában divat volt az, hogy a személyiség és filmrendező együtt érvényes és érdekes. Ma ez már kiment a divatból, Bódy Gábor talán egyike volt az utolsóknak Magyarországon, aki ilyen értelemben egyszerre volt filmrendezőként és személyében is érdekes. Nagyon sok jó filmrendezőt lehetne mondani, és senki nem kíváncsi rá, hogy kicsoda, micsoda, tudjuk, hogy mikor született, és kész. A Bódy filmjeiből áradó személyesség váltja ki a személyes kíváncsiságot. De volt másvalami is. Ő valamiféle színesebb figura volt a szürkeségben, és úgy nézett rá egy közösség. Valamilyen életminta volt a szocializmus nem színes időszakában. Ez a halála után tizenöt évvel furcsa fénytörést szenvedett, amikor a személyéről és az életéről még újabb adatok derültek ki. Ez a nagyon túlfeszített, nagyon fordulatos, szeszélyes élet, amely valamilyen módon egy szűkebb és tágabb nyilvánosságnak az érdeklődése közepette zajlott, tartalmazott egy titkos szálat is, mely a BM III/III ügyosztályához vezetett. Amit látni lehetett a filmeken kívül, annak néha éjszakai helyek portásai voltak a szereplői, és ő verekedésektől kezdve mindenfélében benne volt – akkor Magyarországon még nem volt bulvársajtó, akkora nyilvánosságot nem kapott, mint ma kapna. Gábor nem volt erős ember, de bizonyos helyzetekben, italos állapotokban az a fajta ember volt, aki, ha bemegy a kocsmába, akkor kinézi magának a legerősebb embert, és azzal kezd el kötekedni, és abból majd csak lesz valami érdekes. Volt is. Valahogy mégis eljutott a nyilvánossághoz szájhagyomány útján egy csomó dolog, úgyhogy ez is szerepet játszott.
F. A.: Mondd, hogyan fedezted fel magadnak Bódyt, mi volt az első filmje, amit láttál, és akkor mit gondoltál róla?
Báron György: A harmadik című film volt, ha jól emlékszem, ez 1971-ben történhetett, a Bölcsészkar tetején forgatta le, különböző művészbarátaival, akik között volt nekem is egy ismerősöm, Károlyi Zsigmond, kiváló festő, az egyik főszereplője volt ennek a filmnek. Faustot játszottak az akkori Bölcsészkar tetején, és különböző módokon kommentálták.
F. A.: Rám nem emlékszel a filmből?
B. Gy.: De. Rád is, és még sok mindenki másra, a főszereplő egy Gomba nevű kislány volt.
F. A.: Gombás Erzsébet.
B. Gy.: És az volt a furcsa, hogy utána elkezdtünk beszélgetni, és bejött egy teljesen angyali külsejű figura. Nagyon hasonlított ebben Jelesre.
F. A.: Hány éves volt?
B. Gy.: Huszonöt. Alig volt idősebb, mint mi, kezdő egyetemisták, vagyis a publikuma. Én két angyali figurát látok a magyar filmművészetben, az egyik Jeles, a másik Bódy, nem tudom, hogy ez-e az egyetlen közös vonás bennük, hogy mindkettő angelikusra vette a figurát, és picit még rá is játszott. Hihetetlenül érdekelte, hogy mások mit mondtak. Ült és szívta magába a dolgokat. Nagyon érdekes volt a film, én soha életemben ilyet nem láttam. Világos volt, hogy ez egy teoretikus film, ő teoretikusa volt a filmnek, ilyen előtte, de utána sincs több, aki a teória felől közelít a filmhez, tehát igazi bölcsész volt. Volt egy barátom, akit már sokan elfelejtettek, egy Papp Zsolt nevű filozófus, szociológus, aki járt ki Frankfurtba...
Sz. Á.: Az Agitátorokból bárki emlékezhet rá...
B. Gy.: Milyen jó, hogy akkor mindenki szerepelt mindenhol, és Papp Zsolt akkor első kézből hozta Frankfurtból a modern filozófiai irányzatokat, és mindig mondta Gáborról – Zsolt egy-két évvel idősebb volt nála, és mindenképpen tájékozottabb volt –, hogy rendre elkapta őt a Bölcsészkar folyosóján és azt kérdezte tőle gyermeki módon, hogy „Zsolt, miket kell most elolvasni? Mik az új irányzatok?”, mint egy szivacs, mindent, ami gondolat, ami teória, ami eszme, azt szívott magába.
Magyar Dezső rendezte, Bódy Gábor szerepelt benne, azért emlékszünk rá, mert abban együtt volt a csapat. Az Agitátorok egy teoretikus társaság filmje. Egyáltalán nem véletlen, hogy Lukács Györgynek annyira tetszett. Sinkó Ervin regényéből készült, és arról szólt, hogy a teória megválthatja a világot, nem csak erről szólt, persze, hanem sok minden másról, egy mondatban mondom el, amit nem szabad egy mondatban elmondani, Hobó játszott benne, Bódy, Szentjóby, de átütött rajta a mérhetetlenül teoretikus alapállás. Magyar Dezső amúgy nem volt teoretikus alkat.
Cs. V.: Nem véletlenül válogattak össze olyan szereplőket, akiknek az apukájuk a kommunizmusban valamilyen szerepet játszott – ugye Földes-Hobó, az '56 utáni belügyminiszter-helyettesnek a fia, a Révai fia, a Révai Gábor, úgyhogy ezeket összegyűjtötték.
F. A.: Bódy Gáborban mindig volt embergyűjtő hajlam.
Sz. Á.: Igen, de a betiltott Agitátorok népes szereplőgárdája nem egészen így gyűlt össze. A „Kisrévai”, vagy Földes, a későbbi „Hobó”, és, ha más ágról is, Bódy úgy kerültek a filmbe, hogy 1967–68 táján ténylegesen létezett egy marginális szélsőbaloldali, radikális hangoltságú értelmiségi szubkultúra Magyarországon, a korabeli nyugat-európai radikális diákmozgalmak mintájára, maoista és guevarista leágazásokkal, amely politikailag, olykor csak kulturálisan, de mindenképp radikálisan szembehelyezkedett a „revizionista”, „elvtelen”, „hazug”, „kapitalizmust restauráló, tehát ellenforradalmi” Kádár-rendszerrel, az undok konszolidációval, a rendszer „fogyasztási legitimációjával”, és közben „kulturális forradalomról”, „új életmódról”, „kommunákról”, „radikális szükségletekről” fantáziált. Azoknak az Agitátorokban megjelenő nietzscheiánus-dosztojevszkijánus lelkületű fiatal értelmiségieknek a története, akik az 1919-es „Kommünt”, magát a bolsevizmust, az erőszakot „erkölcsi problémaként” élték meg, vállalták vagy utasították el, arra volt jó, hogy a szereplők így beszéljék el az 1968-as forradalom bukását, az új ellenforradalom győzelmét, miközben a szóban forgó, akkor már szétesőben lévő magyar szélsőbalos szubkultúra szereplői pszichodráma-szerűen eljátszhatták és megélhették saját történetüket is, és valamiképp, hogy úgy mondjam, búcsút vehettek saját szélsőbalosságuktól is…
B. Gy.: Újbaloldaliságuktól...
Sz. Á.: Nevezzük újbaloldaliságnak, de azért lássuk, hogy ez eredetileg egy végletesen dogmatikus, kifejezetten szektás mozgalmi szerveződés, mozgalmárkodás volt – a film nagyrészt erről is szól –, tehát mindenki egy kicsit a saját szerepét játssza benne, hamvasan és fiatalon, akkor szinte névtelenül, vagyis csak szubkultúrában és az államrendőrség aktáiban nevesítve, olyanok is, akiknek a politikai szélsőbalhoz nem volt túl sok közük, nemcsak Szentjóbyra gondolok, de például Papp Zsoltra vagy Keserű Katalinra is. A baloldaliság ebben a formában akkoriban egyszerűen radikalitást, rendszerellenességet, a rendszer által hirdetett eszmék számonkérését jelentette a rendszeren. Bódy életében sok mindent nem is lehet megérteni enélkül a balos radikalizmus nélkül, még titkosszolgálati beszervezéséből és későbbi kettős életéből sem. Például az „ifivezetőkről” szóló filmje nélkül, tudjuk, hogy ő is „ifi” volt, márpedig az „ifik” szuverén és kissé romantikus balos mozgalmisága szembement az establishmentbe tagozódott és cinikus KISZ-szel, ezért is számolták fel olyan hamar a mozgalmat. Teljesen véletlenül és szerencsémre én a Hernád utcai általános iskolában találkoztam ifikkel. Nagyszerű fiúk voltak. Hogy mást ne mondjak, Vági Gábor, a fiatalon meghalt, kiváló szociológus volt az egyik ifi, aki a mi osztályunk úttörőit vezette, ő nagyon okos és kemény gyerek volt, de nem volt igazi vagány, mint más ifik. Szóval, nem véletlen, hogy Bódy annak idején, az NDK-s úttörőtáborban szerzett közösségi tapasztalatok után egy időre az ifikhez csapódott, és amikor az ifiket szétverték, egyszeriben valami galeriben kötött ki. A lényeg a lázadás volt, és Bódy tényleg örök renitens maradt. Mindig szét akart verni valamit, hol okosságból, hol tébolyultan, végül aztán magát verte szét, mint már annyian mások őelőtte ebből az engesztelhetetlen balos értelmiségi fajtából.
F. A.: Pedig úgy tudom, hogy úgy vették föl az egyetemre, hogy megnyerte, vagy előkelő helyezést ért el a középiskolai történelempályázaton, ahol a kocsi eredetéről írt dolgozatot, mert történész akart lenni, tehát volt benne egy tudományos érdeklődés, függetlenül az ifiktől és a filmművészettől. Baloldali volt a Gábor, azt akarod mondani?
Sz. Á.: 68-as értelemben, tehát nem a politikai oldalakhoz tartozás értelmében igenis baloldali volt, sőt, balos volt, és a 68 utáni baloldaliságra jellemző melankólia hatotta át egész gondolkodásmódját, attitűdjét. Ha valaki Walter Benjamint olvasott, és olvasta Benjamin Baudelaire-tanulmányait, talán érti, miről beszélek. Benjamin is nagy melankolikus volt. Lényegében mással sem foglalkozott egész életében, csak a melankóliával. A melankolikus – magányos, radikális, munkamániás. Susan Sontagnak van egy nagyszerű Benjamin-tanulmánya, amelyben nagyon jól leírja ezt a melankolikus típust. A szaturnuszi rosszkedvet. Az ettől való megmámorosodást. Kétségbeesés és extázis, rosszkedv és mámor. Baudelaire munkamániája és örökös vágyódása az extázis, a mámor, a „mesterséges paradicsomok” boldogsága után, többek között alkoholizálása is ugyanarról a tőről fakad, mint Gáboré. Szerintem filmjeihez is a melankólia a kulcs.
Cs. V.: Az, amit mondasz, a szocializmusban való hit, vagy annak a melankolikus tudomásulvétele, ami 68 után történt...
Sz. Á.: Nem tudomásulvétel...
Cs. V.: ...az igaz, mert én vagyok itt köztetek az egyetlen, aki huzamos ideig személyes kapcsolatban álltam vele, tíz évig, tehát '75-től '85-ig, mi végül is elkezdtünk dolgozni, és mintegy véletlenül barátságot is kötöttünk. Addig beszélgettünk hosszú sétáinkon – 30 éves korában az ember már nem köt barátságot –, míg végül barátok lettünk. És így ezt a részét, amit mondtál, tudom igazolni, hogy ezt a dolgot forgatta magában, hogy mért így, mért úgy... Aztán később, amikor már kiderült, hogy „Pesti fn. tmb.”, az már egy másik nézőpont...
F. A.: Nem kell ennyire diszkréten mondani... „fmb” az mi, tömbmegbízott, vagy mi? Házmester?
Cs. V.: Elnézést, azt hittem, hogy ezeket a rövidítéseket már mindenki ismeri, sajnos még nem, szóval az azt jelenti, hogy „Pesti fedőnevű titkos megbízott”. Ez egy rendfokozat volt a titkosszolgálatoknál, volt ennél alacsonyabb, és természetesen volt magasabb is. Amikor kiderült, hogy ő erre is vállalkozott, ami, ugye nem tudjuk, hogyan történt valóban, mert a dokumentumok enyhén szólva hiányosak, sok mindent nem lehet megtudni a Történeti Hivatalban, ezt sem. És akkor, amikor az ember ezt megtudta, óhatatlanul arra gondolt, hogy a beszélgetéseiben, vitáiban egy csomó játék volt, hiszen ő arra is gondolhatott, hogy őt is megfigyelik, és játszott egy szerepet azoknak, akikről azt gondolta, hogy őt besúgják, ugyanúgy, ahogyan ő másokat. Ez már nem tudom, hogy illik abba a teóriába, amit te mondtál, ez már a teóriák teóriája, a teoretikus pszichológia kategóriájába illik bele, és valóban sok olyan személyes élményem van, amely ezt úgy igazolja, hogy közben meg nem tudom eldönteni. Beültünk egy autóba, beszélgettünk, közben kihúztam a hamutartót, hogy kiürítsem. Nem volt tele nagyon, de ő nagyon beszélt, és visszatoltam, és akkor azt mondta, hogy szálljunk ki a kocsiból, és sétáljunk, és úgy beszéljünk tovább. Egyszerűen, anélkül, hogy bármi szó lett volna, ő eljátszotta, hogy gyanakszik, mintha énrám gyanakodott volna, hogy talán valami álcázott magnót kapcsolgatok. Ez akkor döbbenetes volt, így utólag már nem olyan döbbenetes, mert megértem, hogy hányféle szerepet játszott magának, és másoknak, ebben a helyzetben.
Amit Gáborról mondtál, az visszavezet odáig, hogy ő milyen családból jött – itt van az, hogy a következő nemzedék szembefordul, de ez furcsa szembefordulás, mert az apjának és a testvéreinek egy bányája volt, bányatulajdonosok voltak, a nagyapjuk még malomtulajdonos volt. Én voltam abban a házban, egy kétemeletes ház volt Felsőnyárádon, ő abban lakott hároméves koráig, az államosításig. Az anyja pedig pesti, seftelő zsidó családból származott: tehát mindkét oldalról a kommunista világgal szemben nagyon ellenséges közegből jöttek. Ő valószínűleg azt hallotta gyerekkorában, hogy te nem érvényesülhetsz ebben a világban, te mindkét oldalról nemkívánatos személy vagy, tehát neki az eszmélése innen is eredhetett. Szembefordult ugyan az apjával, de hát olyan emberrel szembefordulni, akit tönkretesznek, elnyomnak, nem nagyon érdemes, tehát a melankóliája innen is eredhetett, hogy igazából ő nagyon szerette azt a szabadságot is, amit hiányolt Magyarországon, s amit nyugaton keresett és megkapott, tehát nagyon furcsa viszonya volt ehhez a szocialista valamihez. Én igazából nem vállalkoznék annyira magabiztosan arra, hogy eldöntsem, mi volt itt az igazság.
F. A.: 1971-ben készült A harmadik. Ez egy Balázs Béla-produkció volt, és elég rendkívüli volt, hogy valaki még a Főiskola előtt – ezután került csak be a Filmművészeti Főiskolára – csinálhatott egy ilyen filmet. Emlékszem, hogy 150 ezer forint volt a költségvetése, ami akkor jelentős összegnek számított...
Cs. V.: Te voltál a gyártásvezető? Honnan emlékszel?
F. A.: Azért emlékszem, mert egyrészt szerepeltem abban a filmben, másrészt barátja voltam Gábornak, miután kiválasztott engem, mint ahogy nagyon sok embert kiválasztott magának, ő gyűjtő volt...
Cs. V.: A gazdasági részét honnan ismered?
F. A.: Ezt tudtuk. Akkor jártunk a Balázs Béla Stúdióba vetítésekre – volt egy ilyen slepp, nem tudom, te jártál-e a 70-es évek elején a BBS-be, ahol minden filmet lehetett látni, amit Magyarországra behoztak, és moziban nem mutatták be, nagyon izgalmas időszak volt –, de az a lényeg, hogy Gábor akkor már, éppen elvégezvén a Bölcsészkart, vagy még nem fejezve be (történelem-filozófia szakos volt egyébként) csinálhatott egy filmet, egy Balázs Bélá-s játékfilmet, vagy kísérleti játékfilmet, A harmadikat, és utána vették csak fel a Főiskolára, tehát ez antré volt a számára.
Cs. V.: A Balázs Bélában sokan csináltak úgy filmet, hogy nem jártak Főiskolára, és később se jártak...
F. A.: De Gábor ebben úttörő volt. Pontosan emlékszem, a 70-es évek elején, hogyan változott meg a BBS profilja. Eredetileg arra hozták létre, hogy a Főiskolát frissen végzett filmrendezők a 60-as években filmeket, főleg kisjátékfilmeket csinálhassanak, és aztán Gábor volt, Grunwalskyval, a hódító sereg, aki aztán vitte magával Erdély Miklóst, és lehetővé tette, hogy ott filmet csináljon, és még nagyon sok embert...
Sz. Á.: Elnézést kérek, én nem emlékszem – év szerint mikor alakult?
B. Gy.: Formálisan már 1958-ban, de igazából a hatvanas évek elejétől működött. Szabó Istvánék már Balázs Bélás filmeket csináltak.
Sz. Á.: Csak azért kérdeztem, mert nem mellékes az évszám. Bódyékkal egy egész új nemzedék lépett színre a 60-as évek végén, 70-es évek elején a BBS-ben. A szocializmusban úgy volt, hogy minden felülről, állami kezdeményezésre vagy jóváhagyással létrehozott intézmény, márpedig máshogy létrehozott intézmény nem létezhetett, ha egyszer létrejött, akkor úgy működött, mintha az örökkévalóság öntőformája lett volna, megszüntethetetlen volt, új intézményeket fentről nem hoztak létre mellette, lentről pedig, mint mondtam, nem lehetett. Ilyen körülmények között, ha az intézmény vezetésébe és tagságába zömmel egy új nemzedék került, vagy olyanok kerültek, akik akartak valamit, egyet tehettek: eltérítették vagy „ellopták” az intézményt. Szerintem így „lopták el” a BBS-t a 70-es években Bódyék, így lopták el később a Mozgó Világot a „mozgósok” vagy így loptuk el mi az Írószövetségben a József Attila Kört.
B. Gy.: A BBS eleve úgy volt felépítve, hogy mindig be tudta fogadni az újabb nemzedékeket, s Bódynak ebben óriási szerepe volt. Maga köré tudta válogatni, ki tudta kristályosítani ennek a nemzedéknek a legfontosabb embereit, ami önmagában egy kultikus figurát feltételez. Azzal, hogy belépett a BBS-be, radikálisan átalakította, ami egybeesett egyébként azzal az időszakkal, amikor válságba került a stúdió is, meg a magyar film is. A Stúdióban két csoport alakult ki érthető módon: ez a kettő totálisan tagadta a magyar film addigi szerepét. Az egyik a dokumentarizmus felé tájékozódott, a másikat az experimentalizmus izgatta.
Cs. V.: A Dárday–Gazdag Gyula féle dokumentumfilmesekre gondolsz, ugye?
B. Gy.: Igen, Dárday István mellett Gazdagék és Schifferék is ott voltak. Most visszanézve, azt hiszem, Gazdag volt a legjelentősebb rendező, meg Ember Judit. A másik a K3-as csoport volt, és oda Bódy – mivel experimentális filmrendező nem volt sok Magyarországon – bevitte Erdélyt, bevitte Maurer Dórát, bevitte Szentjóbyt, Dobait, a Halász Péteréket, Najmányit – tehát az egész magyar avantgarde-ot úgy, ahogy volt. Erre a Balázs Béla Stúdió alkalmas volt, tehát nem kellett megszállni – belefért a keretekbe...
F. A.: Mellesleg a K3-at mondtad, néhány évvel később a Jeles színháza így jött létre (ezt most zárójelben jegyzem meg, mert most a Bódyról beszélgetünk): ő egy K3 projektként adta be az első színdarabjának a tervét, és úgy kezdett színészeket válogatni, hogy a BBS-től kapott erre pénzt, pedig nem filmet, hanem színházat akart csinálni.
B. Gy.: Ez a Monteverdi Birkózókör...
F. A.: És aztán később létrejött az Infermentál is, amely összefügg a Balázs Bélá-s nyelvi gondolkodás radikális megváltozásával.
Cs. V.: Az Infermentál azért jött létre, mert Bódy fölismerte a videóban rejlő lehetőségeket...
F. A.: Igen, de egy filmnyelvi forradalom részévé akarta ezt tenni, és mindig a filmnyelv megfogalmazása érdekelte...
B. Gy.: És megint csapatot szervezett, csak ez már nemzetközi volt, az Infermentál videó-folyóiratot, akkor, amikor még senki nem csinált ilyet. A nemzetközi experimentális filmezésnek nem volt fóruma. És Gábor kitalálta, hogy mindenki beküldhet filmeket, és ő ebből csinál egy rendes, évenkénti folyóiratot. Egyetlen egy baja volt a dolognak: hogy a beküldött anyagok döntő többsége nem volt jó. Emlékszem, együtt ültünk Erdéllyel és Erdély a haját tépte.
F. A.: Beszéljünk még egy kicsit a Főiskoláról, mert Bódy Gábor ott is egészen szabálytalan pályát futott be. Ott csinálta meg az egyik legjobb filmjét – sokak szerint az „a” legjobb filmje, a Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar után a világ.
B. Gy.: Egy Thomas Mann-novelláról volt szó, hát persze nyomokban sem lehetett fölfedezni ezt a szép, higgadt novellát, a szövegek Thomas Mann-szövegek voltak ugyan, de már ott érződött Gábornak ez a hihetetlenül erős érdeklődése és késztetése, hogy hogyan tudja a képet szétszedni, a képet szétzúzni. Egy novella megfilmesítése, ugye, abból áll, hogyan tudják a képeket összerakni. Ez a vizsgafeladat. Ez a rutin, a tradíció. Ő meg mindenféle roncsolt képekből alkotta meg ezt a furcsa novellát, ami nem Jappéról és Do Escobarról szólt, soha nem arról szólnak az ő filmjei, ami a konkrét történet, itt szemérmetlenül ki is mondja, hanem a világról. Univerzális vízióvá tágítja ki ezt a nagyon egyszerű Thomas Mann-i diáknovellát. A világgal bíró művész képe és önképe jelenik meg benne, ami Bódytól soha nem volt távoli, soha nem is tudott mást csinálni.
F. A.: A cím második része az első világháborúra utal, Gábor itt finoman értelmezi a Thomas Mann-novellát, fölfedezve, hogy nem egészen arról szól, hogy két fiú hogyan verekszik meg egy fürdőhelyen.
Cs. V.: Mint ahogy a Mario és a varázsló is többről szól. Valószínűleg igen, ő képileg is ki akarta hozni belőle ezt a történelmiséget. Valamiféle montázs-technikával dolgozik ebben a filmben. Ebben a Jappe-filmben a narráció kötött bennünket össze. Ugyanabban az időben én is írtam ilyen stílusú epikus novellákat (Csikósok és Kreutzok), amelyekben hasonló áldokumentáris narrációt alkalmaztam, Gábor olvasta ezeket, és ebben fedeztük fel először a rokonságot egymásban. A Jappéban ez a kétségbeesett, akadozó hangú, öregember-hangú narráció a legérdekesebb számomra, „Miért, de miért dobogott úgy föl az én szívem, mint egy kisdob?”, ez újra meg újra megismétlődik. Ez a narráció átment a Psychébe is. Míg az ágy alatt látjuk, ahogy dúl a napóleoni háború, az ágyon Psyché csatázik...
(Folytatjuk)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1925 átlag: 5.52 |
 |
|
