KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bacsó Péter

Bacsókönyv

Te rongyos élet...

Báron György

Kevés mélyebben kelet-európai, magyar és pesti figurája van filmgyártásunknak Bacsó Péternél.

 

Az újabb kori magyar filmtörténetírás egyik törlesztendő adóssága Bacsó Péter életművének alapos elemzése. Ez meglepőnek hangozhat, hiszen Bacsó jó fél évszázad előtti pályára lépése óta gyakorlatilag rendületlenül dolgozik, ír és rendez. Kevés alkotó mondhat magáénak nála több mozgóképet és több forgatókönyvet (hogy egyéb filmes tevékenységeiről, a dramaturgiai műhely vezetésétől a stúdióigazgatásig vagy tanításig most ne is szóljunk); írtak is róla sokat, ami a teljesítmény mértékéhez képest aligha meglepő – ám mintha nem vennék komolyan. Nemzedéktársaihoz hasonlóan ő is merész, érdes művekkel vette ki részét a hatvanas évek magyar „új hullámából”, mégis, ritkán említik e korszak vezéregyéniségei között. Tömérdek habkönnyű vígjátékot készített, mégis, mintha a mai „közönségfilmek” buzgó készítői sem vallanák lelkesen ősüknek.

Márpedig az életmű – erre, ha más nem, a most megjelent Bacsó-(képes)könyv ráébresztheti a szakmát – több figyelmet, elmélyültebb elemzést érdemel.

Talán A tanú tehet mindenről. Bacsót is elérni látszik a grandiózus életművet produkáló, mégis, a köztudatban egyfilmesnek mondott alkotók végzete. Ha Kertész Mihály nevét halljuk, mindenki a Casablancát szajkózza, s igencsak meglepődnek, amikor kiderül, hogy csak Hollywoodban jó harminc filmet készített. Igen, A tanú nagyot szólt. Nem feltétlenül esztétikai értékét tekintve, elvégre a korban születtek mélyebb, színvonalasabb munkák is, s szerintem Bacsónak is készült ennél kiérleltebb mozidarabja, hanem azért, mert gyakorlatilag ez az egyetlen honi kultuszfilm, amelynek dialógusai szólásokká lettek, beszivárogtak a köznapokba és a politikába. (A magyar mozi történetében talán csak a Hyppolit ért el hasonló ismertséget.) Ez tiszteletreméltó teljesítmény, elvégre a mozi nem csak művészet és üzlet (hol ez, hol az), hanem mítosz is, és Pelikán gátőr története e mítoszkincs fontos fejezete.

De talán mégsem csak A tanú máig tartó töretlen kultusza a magyarázat arra, hogy Bacsó életműve miért nem kapta meg eddig az őt megillető elismerést (amin nem lelkes apológiát értenék, hanem értő és méltó elemzést). Az igazi ok alighanem magának a művészi teljesítménynek a jellegében keresendő: vagyis kulturális közéletünk szokásos sznobizmusán túl, a jeles rendező maga is ludas benne. Merthogy szokatlanul bőkezűen, pazarlóan bánik tehetségével, mint ama gáláns gavallér, aki semmi hölgynek nem bír ellenállni, tékozlón kegyeiben részesíti a csúnyácskákat-butácskákat is. Nálunk – s általában Európában – a komolyan veendő művészethez a makacs monománia képzete tapad. Nagy, látomásos filmművészeink Szőtstől Huszárikon át Jancsóig és Tarrig egész életükben jól felismerhető egyedi stílusban alkottak (és alkotnak), de igaz ez az európai művészmozi meghatározó személyiségeire is. Hollywoodban másfajta munkamódszer (és ethosz) dívik. Mindenki csinál mindenfélét, jót-rosszat, gagyit-méltót, vegyesen, másként nem is tudna létezni, különösen, ha – mint az álomgyár aranykorában – a nagy stúdiók alkalmazásában áll. Közülük egyedül Hitchcock engedhette meg magának a szolid monomániát, Welles belebukott, Capra, Huston, Hawks, Ford, Kertész meg sem próbálkozott vele. A Bacsó-féle ellentmondásos, egyenetlen életmű Hollywoodban egyáltalán nem szokatlan. Ki gondolná, hogy ugyanaz az alkotó készítette a Férfiszenvedélyt, a Van, aki forrón szeretit, a Gyilkos vagyokot és A vád tanúját? S akkor Wilder tucatnyi gyönge opusáról nem is szóltunk. Kevés mélyebben kelet-európai, pontosabban magyar, pontosabban pesti figurája van filmgyártásunknak Bacsó Péternél, mégis, ebből a szempontból a hollywoodi, közelebbről a wilderi mintát követi. Ha valaki megnézi a ma is üde és friss Nyáron egyszerűt, a Szerelmes biciklistákat, az elkomoruló égboltú Nyár a hegyent, a magyar újhullám maradandó értékének bizonyult Fejlövést, aztán a szociografikus, munkástémájú Kitörést, Jelenidőt, Harmadik nekifutást, hozzá a Forró vizet a kopaszra! és a Zongora a levegőben című szatírákat, a Szikrázó lányok című musicalt, a groteszk Hány az óra, Vekker úr?-at és az abszurd Titánia, Titániát, a keserédes Sztálin mennyasszonyát, az édesbús Te rongyos életet és a melankolikus Hamvadó cigarettavéget, vagy két legutóbbi vígjátékát, a De kik azok a Lumnitzer nővérek?-et és a Majdnem szűzt, eszébe sem jut, hogy ugyanabból a szellemi műhelyből kerültek ki, ugyanaz a kéz formázta őket.

De – cseppben a tenger – tán az is elég, ha egymás után végignézzük A tanút és a Megint tanút.

Bő két tucat játékfilmet tartalmaz az eddigi életmű, s ennél is több olyan mozgóképet, amelynek Bacsó forgatókönyvírója-dramaturgja volt. Így, együtt, elképesztő lista, a felszabadulás utáni magyar filmművészet aranykönyve. Benne a Két félidő a pokolban, az Édes Anna, A Pál utcai fiúk, az Isten hozta, őrnagy úr, a Simon Menyhért születése, a Liliomfi, a Megszállottak, a Szerelem, a Macskajáték, a Nehéz emberek, A magyar ugaron. Ennél is hosszabb a sora azoknak a filmeknek, amelyeknek útját stúdióvezetőként-producerként egyengette. Itt már nem is a címeket sorolnám, csak a neveket, példálózva: Mészáros Márta, Jancsó Miklós, Makk Károly, Fábri Zoltán, Szász Péter, Gyarmathy Lívia, Szurdi Miklós, Tolmár Tamás, András Ferenc, Xantus János, Tímár Péter.... Mellettük még vagy nyolc könyvcím sorakozik a listán, féltucat színmű, s slágerszövegek, amiket évtizedek óta dudorászik az ország. Bacsó nem egyszerűen filmrendező, hanem intézmény: olyan középponti figurája a modern magyar filmnek, aki nélkül az utóbbi fél évszázad filmtörténete nem írható meg. Bármerre fordulunk, belebotlunk. Igen, hollywoodi attitűd ez is: amikor valaki egyszerre forgatókönyvíró, stúdióvezető, producer, rendező, mikor hogy. Being there..., ahogy Hal Ashby filmjének címe mondja. Bacsó mindig mindenhol ott volt...

Elmúlt már nyolcvan, és még mindig nem veszik komolyan. Kende Tamás fotóiról egy borzas örökkamasz néz ránk, játékos, kíváncsi szemekkel. Mintha nem érdekelné az életmű, azt későbbi korok doktorandusz bölcsészlányaira hagyná (több filmjében láttunk ilyeneket), hanem mindig csak a következő film. Ám ha végigböngésszük a három művésztárs-barát, Andor Tamás, Szabó B. István és Kende Tamás gazdagon dokumentált-illusztrált Bacsó-albumát, azt vesszük észre, hogy a műveknek ebből az egyenetlen stílusú-műfajú-színvonalú kavalkádjából mégiscsak megszületett, akár akarta szerzőjük, akár nem, az „életmű”, amely épp sokfeléségében egyedi; hogy nincs vezérfonál, sok-sok fonál van, színesek, széttartók, bármerre elindulhatunk. Jó alkalom (volna) ez a kötet arra, hogy újranézzük – nem, nem A tanú-t, a Te rongyos élet!-et, elvégre azokat amúgy is újranézzük, hanem – a ma is elragadó korai munkákat, a Nyáron egyszerűt, a Nyár a hegyent, a merész, újító filmnyelvű Fejlövést (amelyért még a Bacsóval szemben amúgy tartózkodó B. Nagy László is lelkesedett), a fojtó hangvételű Sztálin menyasszonyát, s a mozikban még elérjük a legutóbbi játékfilmjét, a Majdnem szűzt, amire lehet bármit mondani (én inkább jót szoktam), de az biztos, hogy frissebb szellemű legtöbb fiatal kollégája úgynevezett „vígjátékánál”.

Bacsó hosszú, kimerítő interjúban mesél életéről Andor Tamásnak, aki nem csak kiváló operatőr, hanem – mint most kiderült – felkészült, empatikus riporter is. Kettejük beszélgetése letehetetlenül olvasmányos, nem pusztán azért, mert Bacsó nagy dumás, vérbeli sztorizó-mesélő, s ezt az írott szöveg szerencsésen visszaadja, hanem azért is, mert élete olyan fordulatos, akár egy Bacsó-film. Túlírt kicsit, mondanánk, ha a vásznon látnánk, nem életszerű, ilyet csak pihent aggyal lehet kitalálni – de nem ilyen volt-e a fél évszázad, amelynek Bacsó a krónikásává szegődött? A magyar filmszakma jelesei, köztük Jancsó, Makk, Kovács, Zsombolyai, Udvaros, Cserhalmi írt baráti sorokat a kötetbe, s egyikőjük szavain sem az udvariasság érződik, hanem az őszinte nagyrabecsülés és szeretet. Szabó B. István higgadt, tárgyszerű kötetvégi tanulmánya elsősorban a tényekre szorítkozik, nem ereszkedik az elemzés mélységeibe. De ez nem is egy ilyesfajta évfordulós életút-album föladata. Majd a szemüveges doktorandusz-lányok (mozgókép–kommunikáció szakirány)... Addig is, jó alkalom volna ez a könyv egy életmű-vetítéssorozat, amolyan alkotói besztof megszervezésére valamelyik barátságos artkinóban. Aztán jöhet a Bacsó-redivivus.

 

Andor TamásKende JánosSzabó B. István: Bacsókönyv, Napvilág Kiadó, 2007.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9378