KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Párizs '68

A forradalom illuzionistái

Ádám Péter

1968 májusának barikádharcos párizsi diáktüntetői a különféle antikapitalista ideológiák mellett a papa moziját elsöprő francia Új Hullámnak is édes gyermekei voltak.

 

Vajon mi volt a francia 68? Elszigetelt esemény? Forradalom? Lázadás? Mozgalom? Politikai (társadalmi, netalán kulturális) válság? A kérdésre sokszor maguk a történészek is hiába keresik a választ.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Franciaországban több 68 is volt, és hogy a diákok 68-a mellett ott volt a munkásoké, és ott volt a filmeseké is. Ami az utóbbit illeti, 1968 úgy maradt meg a franciák kollektív emlékezetében, mint három szorosan egymást követő „gerillaháború” éve. Míg a diákok „májusa” 3-tól 30-ig tartott, a filmeseké – bocsánat a képzavarért – február elejétől június közepéig. És csakugyan: négy és fél hónapon át előbb a Langlois-ügy, majd a cannes-i filmfesztivál félbeszakítása és bezárása, végül a filmszakma közgyűlése tartotta folyamatos izgalomban, mi több, állandó riadókészültségben a mozi szakembereit és rajongóit.

Bár váratlannak váratlan volt 68 májusa, azért korántsem annyira, mint sokan hiszik. Voltak, akik már 1967-ben is sejtették, hogy lóg valami a levegőben. Legérzékenyebben talán Jean-Luc Godard észlelte a közeledő vihart. 1967-ben két olyan filmje is volt, amelyben látomásosan előlegezte az eseményeket. A Week-End is és A kínai lány is prófétikus megérzés, jóllehet az utóbbi nem is annyira hű dokumentuma, mint inkább paródiája – tudattalan? tudatos? –, görbe tükre a 68-as diákságot jellemző eszmei zavarosságnak, forradalmi romantikának, hagymázas utópiáknak. A kínai lány tulajdonképpen kórrajz; arról tudósít, milyen elfojthatatlan a változás vágya a francia fiatalokban, és milyen elviselhetetlennek érzik az akkor már tíz éves V. Köztársaság tekintélyuralmi rendszerének, merev társadalmának satuszorítását.

Ugyanígy az 1967 decemberében bemutatott Week-End egyszersmind azokra a kérdésekre is válasz, amelyek csak öt hónappal később, 1968 májusában fognak a francia társadalomban szabatosan megfogalmazódni: hogy miért a diákokat utcára kergető düh, és egyáltalán, mi az oka az egész országot görcsbe rántó heves tiltakozási hullámnak. Mert a film szerint az országban kegyetlen polgárháború dúl a békés felszín alatt, és mintha a Week-End már érzékelné a készülő földcsuszamlás tektonikus előjeleit. Godard-nak olyasmit sikerült kameravégre kapni, ami nem szerepelt az egyébként csakugyan dinamikus gazdasági fellendülés statisztikai kimutatásaiban. A híres travelling a világvége hangulatot árasztó országút mentén, „a filmtörténet leghosszabb előrekocsizása” nyílegyenesen vezet a későbbi utcai harcok kellős közepébe...

A két Godard-film mellett volt más előszele is a májusi viharnak. Nevezetesen az az affér, amelyet a filmtörténeti kézikönyvek „A Langlois-ügy” fejezetcím alatt szoktak ismertetni. Az emlékezetes eset csakugyan pontos fokmérője a francia filmszakmán belül jóideje halmozódó feszültségnek és elégedetlenségnek, de elsősorban nem ezért fontos. Hanem azért, mert rávilágít az államigazgatási és intézményi struktúrák merevségére, arra az öntelt fafejűségre és gőgös tekintélyelvűségre, amely – néhány hónappal később – egyik fő generátora a májusi robbanásnak.

Akárhogyan is, a Langlois-ügy egyfajta prológja, előjátéka, ha ugyan nem főpróbája a francia májusnak. Nem is annyira az általa keltett indulatok miatt, sokkal inkább azért, mert az V. Köztársaság akkor már tíz éves történetében ez volt az első alkalom, hogy egy egész szakma – a mellette felsorakozó rokonszenvezőkkel, valamint a szellemi elit java részével – együttesen lépett fel egy szemellenzős politikai döntés, a gaullista hatalom és állami bürokrácia ellen. És azért is, mert a tiltakozók ekkor ismerkednek meg először a rendőrattakkal és gumibottal, és fedezik fel újra – az utcai tüntetésektől egészen a bizottságok alakításáig – a politikai harc különböző formáit. A Langlois-ügyben már ott az egész francia 68 – csak éppen kicsiben.

Henri Langlois (1914–1977) különös alakja a francia filmtörténetnek. Afféle amatőr (de a szó eredeti jelentésében), aki már fiatal korában is úgy gyűjtötte a filmeket, mint dúsgazdag arisztokraták a nagy mesterek alkotásait. A világ minden tájáról küldtek neki kópiákat megőrzésre. Talán már ő maga se tudta, hogy az általa alapított Cinémathèque-ben, amelyet Renoir egyik nyilatkozatában a filmszakma Louvre-jának nevezett, pontosan hány filmet őriz, hogy melyiket hol és milyen állapotban; de hát ő nem is annyira raktárnak szánta filmarchívumát, mint inkább mozinak, amelynek minden jelentős alkotás ott van a repertoárján. Ez a legendás figura jelképe, megtestesítője, bálványa volt a francia és az egyetemes filmművészetnek, és emellett szakember, pedagógus, akinek vetítőtermébe úgy jártak a fiatalok, mintha a közeli Sorbonne valamelyik kurzusát látogatták volna. Tulajdonképp az ő köpönyegéből bújt elő az Új Hullám legtöbb rendezője.

Mármost Henri Langlois-t – André Malraux kulturális miniszter rendelkezésének megfelelően – a Francia Filmarchívum igazgatótanácsa 1968. február 9-én felmentette állásából. Hatalmi túlkapás? Irigy rosszindulat? Ostobaság? Szűklátókörűség? A döntés némi kommentárt kíván. Ha önkényesnek önkényes volt is, semmiképpen sem volt érthetetlen. A francia állam ugyanis, főleg az André Malraux-ra bízott kulturális tárca létesítése óta, egyre nagyobb összegeket költött ennek az 1936-ban alapított magánintézménynek a támogatására. A hatvanas években nyitotta meg kapuit a Chaillot palotában a Cinémathèque második vetítőterme, ekkor adták át például azt a raktárt, amelyet eleve a filmek tárolása céljából alakítottak ki a Bois d’Arcy erődben. Csoda-e, ha az állam szeretett volna valamivel többet tudni a Cinémathèque-nek folyósított anyagi támogatás felhasználásáról?

Csakhogy Langlois-nak sohase volt erős oldala a számvitel, arról nem beszélve, hogy a gyűjteményt, amelyet jóakarattal se lehetett rendezettnek mondani, mindig is saját tulajdonának tekintette. Egyik oldalon a fafejű állami bürokrácia, másikon egy értelmiségi, akinek hiába magyarázzák, mi fán terem a pénzügyi fegyelem. A konfliktusban, amely egy kicsit a Bajor Gizi Színészmúzeumot szervező Gobbi Hilda botrányos felmentésére emlékeztet, kétfajta magatartás, két egymást kizáró logika állt egymással szemben. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a Cinémathèque igazgatójával együtt Langlois összes munkatársa is megkapja a felmondólevelet. Ráadásul a Kulturális Minisztérium átmenetileg a Cinémathèque mindkét vetítőtermét bezáratja; az ügyetlen lépés jó érv Langlois híveinek, akik úgy tüntetik fel a dolgot, mintha nem is csak Langlois sorsa, hanem a francia Filmmúzeum megmentése, sőt, a filmművészet jövője volna a tét. Akárhogyan is, a hatóságoknak legvadabb álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy a döntéssel ekkora vihart hoznak a fejükre.

A filmszakma már a kirúgás másnapján reagál az eseményre. A tiltakozásnak Truffaut a fő kezdeményezője. Még be sem fejezte a Lopott csókokat (a film, amelynek utolsó jelenetében a bezárt Cinémathèque rácsait látni, egyszersmind tiszteletadás Langlois-nak), de forgatás helyett táviratokat és sajtócikkeket fogalmaz, interjúkat ad, tüntetéseket és sajtótájékoztatókat szervez. Az általa fogalmazott petíciót úgyszólván mindenki aláírta, a fiatalabbak éppúgy, mint az idősebb nemzedék. És a rendezők, a színészek, a terjesztők és a producerek mellett a fotósok, színészek, írók és festők, sőt, a külföldi sztárok és filmesek is sorompóba álltak. Akik korábban engesztelhetetlen ellenfelek voltak, most békejobbot nyújtanak egymásnak, és egymás mellett ülve képviselik a filmszakmát a sajtóértekezleteken. A Nemzetgyűlésben több más képviselő mellett – az ellenzék vezéralakja, Francois Mitterrand is kérdést intéz az ügyben André Malraux kulturális miniszterhez. Az ügy, úgyszólván egyik napról a másikra, az egész francia filmgyártást soha nem látott egységbe kovácsolja, és tulajdonképp már ez az egység is előlegezi 1968 tavaszának reményeit és csalódásait.

Ahogyan a február 14-én tartott utcai tüntetés is. Jó háromezren gyűltek össze a Chaillot-palotabeli Cinémathèque előtti parkban; de a karhatalom is kitett magáért, vagy harminc rohamkocsival várta a tiltakozókat. (Erre az emlékezetes tüntetésre utal a legelején Bertolucci 2003-as Álmodozókja.) Kivonul a közszolgálati televízió is, az esti híradó azonban konokul hallgat az eseményről. A rendőrség lezárja az utat, és megrohamozza a tüntetőket, sokan meg is sérülnek (Truffaut és Tavernier véres fejjel menekül egy közeli kapualjba). Most már a közvélemény is tudomást szerez a konfliktusról. Franciaországban hosszú idő után a „Cinémathèque csatája” az első alkalom, hogy neves színészeket, alkotóművészeket és értelmiségieket próbálnak gumibottal jobb belátásra bírni.

Az eset Malraux-t felháborította (ha igaz, magát de Gaulle-t is), és a miniszter is meg a köztársasági elnök is magyarázatot kért Maurice Grimaud rendőrprefektustól az érthetetlen brutalitásra. Langlois hívei, az erkölcsi sikeren felbuzdulva, két nappal később sajtótájékoztatót tartanak, majd február 20-án újabb megmozdulás: néhány száz tiltakozó vonul a Cinémathèque Courcelles utcában levő székhelye elé. A tüntetők már oszladoznak, amikor egy vörös üstökű fiatalember megpróbálja maradásra bírni a tömeget. Truffaut – a történetet Jean-Michel Frodon vaskos filmtörténetében olvastam – az ismerőseitől kérdezi, ki ez a fickó. Valami nanterre-i egyetemista – hangzik a válasz. Hogy Daniel Cohn-Benditnek hívják, akkor még nem tudja senki...

Fontos eseménye még a két és fél hónapig tartó küzdelemnek 1968. március 22-én az a Grenoble-ban rendezett tiltakozási akció, amelynek Pierre Mendès-France a fő szónoka. A IV. Köztársaság legnépszerűbb ex-miniszterelnöke nemcsak Malraux (meg a kormány) sértődött hallgatását kifogásolja, arra is rámutat, hogy az eset csak egy a tekintélyelvű állami centralizáció túlkapásainak sorában. Van abban valami jelképes, hogy ugyanazon a napon, március 22-én foglalták el a diákok a nanterre-i egyetem toronyépületét (az épületfoglalási akcióban részvevő diákok alapították meg azután a Március 22-e mozgalmat, amely két hónappal később egyik fő szervezője lesz a májusi eseményeknek). Meglehet, emiatt az egybeesés miatt támad néha olyan érzése az embernek, mintha a hatvannyolcas fiatal „forradalmárok” egy képzeletbeli filmnek volnának a lehetséges szereplői, olyan filmnek, amelyet az újhullámos fiatal rendezők még a februári napokban forgattak a párizsi Cinémathèque-ben, és amelyet Henri Langlois májusban és júniusban tűzött műsorra a párizsi Latin-negyedben...

Május másodikán csütörtökön újra megnyitja kapuit a Cinémathèque Ulm utcai vetítőterme, a közönség lelkesen ünnepli az állásába visszahelyezett Langlois-t. De már másnap könnygázbombák robbannak a Boulevard Saint-Michelen, alig pár száz méterre a Rue d’Ulmtől: kezdetét veszi 1968 májusa. Előzőleg a rohamrendőrség a rektor kérésére betör a Sorbonne-ra, és letartóztat vagy száz diákot. Ez volt a szikra, amelytől az egész latin negyed lángba borult. Jellemző a kétségbeesésre meg az indulatok erejére, hogy az utcakő-dobálás, autóborogatás meg barikádépítés, amely addig csak a szélsőjobb meg a szélsőbal radikálisainak volt szokása, hirtelen általánossá válik. Május 3-a az első „vörös péntek”, amely – együtt a másik hárommal – megadja az események ritmusát. A következő péntek (május 10.-e), ha lehet, még hevesebb, az utcai harcok hajnalban érnek véget: ez volt a „barikádok éjszakája”. És Cannes-ban ezen a pénteken nyitották meg a XXI. Filmfesztivált.

Jóllehet az országban egyre nagyobb a feszültség meg a zűrzavar, a rendezők mégis reménykednek, hátha sikerül a Fesztivált távol tartani az eseményektől. A zsűri abban az évben, újdonságként, kelet-európai filmeket is műsorra tűzött (így lehetett a versenybe válogatott Csillagosok, katonáknak köszönhetően Jancsó Miklós is a meghívottak között). Bármennyire is igyekeztek a szervezők a seregszemlét zökkenőmentesen lebonyolítani, már 13-án kénytelenek voltak szüneteltetni a vetítéseket. Aznap – ekkora tömeget talán még a Népfront idején sem lehetett látni a párizsi utcákon – egymillióan vonultak a Place de la République-től a Denfert-Rochereau-ig. Ez volt az általános sztrájk első napja. Így halasztódott áramszünet miatt (az elektromos művek dolgozói is sztrájkba léptek) Carlos Saura filmjének bemutatója 18-ra.

Időközben a filmszakma dolgozóit is elérték az elégedetlenség mind tágabb körökben gyűrűző hullámai. A világosítók szakszervezete május 17-re hirdetett tömeggyűlést, amelyen a „sztrájkoló” filmrendezők is képviseltették magukat. Itt születik a határozat, hogy még aznap este az egész filmszakmát össze kell hívni a Fotó- és Filmművészeti Főiskola Vaugirard utcai épületébe. Este kilencre már mindenki ott szorong az aulában. Ezernél is több filmes és főiskolás tölti meg a termet, mintha az összejövetel a Langlois melletti rokonszenv-tüntetéseknek volna egyenes ági folytatása. A résztvevők különféle szakbizottságokat alakítva több mint két héten át vitatkoznak a szakma gondjain és problémáin. Valóságos forradalom ez a rendkívüli találkozó, nem véletlenül kapta – célzással a XVI. Lajos által összehívott Rendi Gyűlésre – az États Généraux nevet. Már első nap két fontos határozat is születik. A közgyűlés megszavazza a filmszakma dolgozóinak általános sztrájkját, majd – hangot adva együttérzésének a sztrájkoló munkások és diákok iránt – indítványozza a cannes-i filmfesztivál azonnali bezárását.

Jacques Rivette, aki ott volt a közgyűlésen, még az éjszaka tájékoztatja a Cannes-ban tartózkodó Truffaut-t a történtekről, ő pedig azonnal riadóztatja barátait. Az „összeesküvők” 18-án – Godard javaslatára – elfoglalják a Fesztiválpalota nagytermét, ahol már gyülekezik a közönség. Miközben a rendezők azon tanakodnak, letiltsák-e filmjük vetítését, a zsűri tagjai azon, hogy a helyzetben ne mondjanak-e le megbízatásukról. A közönség jó része azonban fütyül a diákokkal meg a munkásokkal való szolidaritásra, és hallani sem akar a fesztivál bezárásáról. Sőt, néhány néző még a színpadra is felmegy, hátha ott több az esély a fesztivál folytatását ellenzők meggyőzésére; mindenki ordibál, vitatkozik, érvel a fülsiketítő hangzavarban.

Majd kialszik a fény, a fesztivál vezetése, dacolva a fiatal rendezők tiltakozásával, mégis megkísérli levetíteni Carlos Saura Peppermint frappé című filmjét. De ha arra számított, hogy a sötétben meg fognak nyugodni a kedélyek, nagyot tévedett. Truffaut, Godard, Albicocco, Claude Berri, sőt, ha igaz (Bikácsy Gergely dixit), Jancsó Miklós is rácsimpaszkodik a függönyre, úgy próbálva megakadályozni, hogy szét ne nyíljon. Míg a terem egyik fele azt kiáltozza, „Lássuk a filmet!” („Projection! Projection!”), a másik fele azt, hogy „Le a vetítéssel, éljen a forradalom!” („Pas de projection, révolution !”) Carlos Saura elcsukló hangon rimánkodik, hogy ne mutassák be a filmjét. Amikor újra kigyulladnak a lámpák, még nagyobb a zűrzavar. Az indulatos vita másnap késő délelőttig folytatódik, amikor Robert Favre-Le Bret fesztiváligazgató délben bejelenti a seregszemle végét. A tervezett huszonkilenc filmből május 19-ig mindössze tizenkettőt sikerült bemutatni, a többit, együtt az egész fesztivállal – a nyitó film címével szólva –, elfújta a szél...

A cannes-i „szabotőröket” (a kifejezés a korabeli sajtóból való) örömujjongással fogadják a párizsi filmfőiskola Vaugirard utcai épületében, ahol már javában zajlanak a filmszakma közgyűlésének szekcióülései. Sokféle ember gyűlt itt össze, értelmiségiek és szakszervezeti aktivisták, világosítók és filmrendezők, színészek és diákok, szocialisták és liberálisok, hírnévről álmodozó senkik és forradalomról álmodozó sztárok, marxisták és anarchisták, szelíd őrültek és elvakult rajongók, lelkes reformerek és fantáziátlan realisták; voltak, akik az önigazgatásra esküdtek, és voltak, akik a közvetlen demokráciára; voltak, akik minden állami beavatkozást hevesen elleneztek, és voltak, akik legszívesebben az egész filmszakmát államosították volna, voltak, akik némi fizetésemeléssel is beérték volna, és voltak, akik az egész francia filmipart akarták új alapokra helyezni; egyesek csak hangosan álmodoztak, mások eredeti elképzelésekkel, életképes javaslatokkal hozakodtak elő; de mindenki (talán még az utcáról betévedő járókelő is) szót kérhetett a túlfűtött hangulatban.

Az eredetileg termékenynek ígérkező vita, a sok jószándékú tenniakarás és lelemény azonban hamar megfeneklett a valóságidegen álmodozás zátonyán. (Ahogy telnek-múlnak a napok, és a Vaugirard utcai főiskola szűknek bizonyul a közgyűlés befogadására, a vita részint az Hauts-de-Seine megyei Suresne színházában, részint a Sorbonne egyik nagyelőadójában folytatódik.) Ennek a folytatólagos szakmai megbeszélésnek voltak forró időszakai, de voltak üres órái is. Ami a konkrét ötleteket, terveket és javaslatokat illeti, volt ott minden a homályos szándéknyilatkozattól a részletesen kidolgozott elképzelésig. Felmerült többek között a filmes és tévés szakma egyesítése, a teljes körű állami támogatás igénye (természetesen az állami ellenőrzés megszüntetésének követelésével), a rövidfilmeknek a játékfilmekéhez hasonló finanszírozása, a filmes magánszektor mellett egy filmes állami szektor létrehozása, a filmgyártás különböző szektorainak egyetlen autonóm szervezetbe való egyesítése, a filmcenzúra eltörlése, az amerikai filmek jövedelmének megcsapolása, a filmgyártás rentábilissá tételének ígérete, a mozi ingyenességének kommunista vágyálma, a terjesztői hálózat megszüntetése stb.

A legfontosabb intézményes javaslatokat végül tizenegynéhány pontban összegezik; de a problémák még csak most kezdődnek. Mert hiába minden erőfeszítés, lehetetlen bármiféle közös platform elfogadtatása. A nagy lehetőség elvész a vég nélküli vitákban. Nem csoda, hogy a szakma nagy nevei erős fenntartással követték a közgyűlés munkáját (Truffaut ezekben a napokban inkább az Odéon színház vitáit látogatta, Godard Londonban forgat, de Alain Resnais és Claude Lelouche is előkelően távol tartották magukat az eseménytől). A közgyűlés azt tervezi, hogy június 5-én átalakul, és állandó szerve lesz a francia filmszakmának. De az alapító dokumentumot nem sikerül a jelenlevőkkel elfogadtatni. Így foszlik szét fokozatosan – párhuzamosan a diákmozgalom megannyi reményével – a francia filmszakma idealista-utópista reformjának vágyálma. Hiába, május végére megtört a 68-as lelkesedés lendülete; a jobboldal nagy ellentüntetése már végigvonult a Champs-Élysées-n, 30-án hangzott el de Gaulle emlékezetes tévényilatkozata, az államfő ekkor oszlatta fel a Nemzetgyűlést, és a választók, nem sokkal később, minden addiginál erősebb jobboldali többséget küldenek a Bourbon-palotába...

A lázas hetek mégsem múltak el nyomtalanul. Rengeteg ötlet, javaslat fogalmazódott meg, amelynek majd a következő nemzedék lesz a képviselője, őrzője, letéteményese. És létrejött egy érdekvédelmi szervezet is, amely sok mással ellentétben tartósnak bizonyult. A június közepén alakult a Filmrendezők Szövetsége (Société des Réalisateurs de Films), amelynek Doniol-Valcroze az első elnöke; ez az intézmény aligha született volna meg az Új Hullám (és legfőképp Truffaut) által meghirdetett új szemlélet nélkül, amely a rendezőt állította a filmalkotás középpontjába. Nem véletlen, hogy a francia 68 filmes eseményeit illetően – a Cinémathèque „csatájától” egészen a filmszakma közgyűléséig – nem a fizikai dolgozók vagy szakszervezeteik, nem is a sztárok vagy a gazdasági vezetők, hanem mindvégig a rendezők vitték a főszerepet. A S. R. F., amely csakhamar a francia filmrendezők túlnyomó többségének képviseleti szerve, sohasem érte be a hagyományos érdekvédelemmel, hanem magukat a filmalkotásokat is felkarolta, pártfogolta. Leglátványosabb sikere furcsamód a 68 májusában halottnak vélt Cannes-i Filmfesztiválhoz kapcsolódik. Arról a La Quinzaine des réalisateurs elnevezésű kezdeményezésről van szó, amelynek keretében párhuzamosan – és nemegyszer konfliktusban – a hivatalos fesztivállal sorra fedezik fel és mutatják be a legtehetségesebb fiatal rendezőket...

 

*

 

Egy korabeli karikatúrán Jean-Luc Godard-t látni, amint egy moziban pereces kisasszonyként nyakába akasztott tálcán Molotov-koktélokat meg utcaköveket árul a nézőknek. A rajz a cannes-i filmfesztivál körüli hercehurcára utal, de valami mást is kifejez. Azt, hogy a francia 68-nak a korabeli francia mozi is bőven szállította a muníciót. Az autókat borogató diákoknak, ahogyan Bernardo Bertolucci Álmodozók című filmjéből is kiderül, az évtized francia filmjei (Négyszáz csapás, Kifulladásig, Cherbourg-i esernyők stb.) csiszolták látását, formálták gondolkodását, szabadították fel fantáziáját. És csakugyan, volt ezekben a fiatalosan üde filmekben, látszólagos apolitikusságuk ellenére is, valami felforgató: egyformán megkérdőjelezték, megtagadták, elutasították az apák tekintélyelvű világát. 1968 májusának diáktüntetői a különféle antikapitalista és antiimperialista ideológiák mellett egyszersmind a francia Új Hullámnak is édes gyermekei. Ezért van olyan érzésünk a korabeli dokumentumfilmeket nézve, mintha ezek az öklüket rázó és jelszavakat skandáló fiatalok egyenesen a moziból – sőt, mondhatnánk némi túlzással, egyenesen a Langlois-féle Cinémathèque vetítőterméből – tódultak volna ki a párizsi utcákra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 04-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9372