KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Párizs '68

Zsebünkben a bölcsek köve

Jancsó Miklós

A párizsi diáklázadás a Cannes-i fesztivált is elsodorta.

 

A fesztivál nyitó napjára érkeztünk. Mártus, Gyula meg én. A reptéren kocsi, szélvédőjén a nevem. Taxi, de nem nekünk kell fizetni. Odaülök a sofőr mellé. Néz, aztán azt kérdi, a nyelvet beszélem-e. Kicsit. És, hogy voltunk-e már itt? Én most harmadszor, mondom. És most mért? A mi filmünkkel kezdenek. Az lesz az első vetítés. A sofőr újra rám néz. Talán, mondja. Talán? Hogyhogy talán? Igen, igen talán, mert hogy a légkör! A légkör? Milyen légkör? Olyan a légkör, hogy nem biztos, hogy lesz. Mi nem lesz? Hát fesztivál.

A hallban, a hotel halljában rengeteg ember. A mieink elvesztek a tömegben. Fülöp, a francia jóbarát vett észre minket. Kiáltott. Épp akkor ütött az óra. Jó, ne higgyétek el, de éppen akkor ütött. És tizenkettőt. Omen habet. Rossz jel.

A sors mégis kegyes. Rossz jel ide, feszült légkör oda, este mégis megy a Csillagosok, katonák. Telt ház. Ülnek a földön. Mi az erkélyen hajlongunk. Utána pezsgő (Gyula édeset iszik, fujj!), én bőven whiskyt. Hoellering bácsi (keresd a kereső programodban!) zsebire. Fiatal franciák, meg mindenfélék. Kézszorítás, vállveregetés. Néha egy-egy csók. Gyula egy colos olasz lánnyal. Németül beszélgetnek. Olasz lány németül? Alighanem inkább csak kézzel-lábbal. Aztán kérdem, hogy hívják, Gyula azt nem tudja, de a lány Monica Vittivel (na, őt is meg kell nézni a keresőben?) érkezett. A barátnője. Nézek, mint a moziban. Hát az istennőknek vannak barátaik? Később megtudtam, Giovannának hívják.

A szar másnap robbant. Középmagas (a státuszára értem) ifjú kritikus a színpadon. Ő olvassa a nyilatkozatot. Azt, hogy mi mindenből volt elég. Hosszú a sor. Mintha benne lennének a fesztiváldíjak is. Hogy minek is díj, meg zsűri is minek, meg minden. Mert minden igazságtalan, mert ki meri azt mondani, hogy ez jó, az meg nem. Meg hogy a filmcsinálás nem cipőfelső-készítés, meg tojásfestés, meg főleg nem futóverseny, mert ha igen, akkor menjenek oda, ahonnan jöttek, mert akkor hol van a művészet, meg ilyesmi. Meg hol van a nép, meg a kulturális felemelkedés. Meg ilyesmi. Ilyesmi volt ott elővezetve. Talán nem is abban az írásban, abban biztos nem, de a légkörben. Igen, az volt a légkörben. Hogy mi találtuk ki a spanyolviaszt, meg a mi zsebünkben van a bölcsek köve. A szótár bő volt, nagyon bő. Akkor. A légkör szótára.

Vonatok már nem jártak, de még az utolsóval Párizsba mentünk. A Quartier Latin apró szállodái dugig. Valaki egy Champs-Élysées melletti olcsót ajánl. Bemegyünk. Nem semmi. Jó választás. Itt halt meg Ödön von Horváth (kereső program!), agyonütötte egy rázuhanó faág. Istenem, mekkora lehetett? Ez egy újabb omen.

És mégis, az omen ellenére benne vagyunk a sűrűjében. Eleitől végig. Ott. Igen ott: a „párizsi 68-ban”. Persze mindig mindenütt egy kicsit kinn. Igaz, nem a mi ügyünk, ugye, és mégis az. És ott vagyunk végig. A Sorbonne-on, az Odeonban, utcán, lakásokban, tetőn és pincében. Néha ágyban is. Sokfélében. És persze a barikád mögött! Igen! És kurva büszke vagyok. Kétszeres barikád-harcos! Haha!

Hogy is? Miért is?

Az egyik forradalmi napon valamelyik kis utcában szembejön Lelouch (Un homme et une femme, megvan?). Megöleljük egymást. A barátság régi. Kétéves. Akkor halászta el az Arany Pálmát a Szegénylegények elől. De hát istenem! Én meg elloptam tőle egy technikai ötletet abból a filmből. Azóta szeretjük egymást. Meg aztán gyerek még. Szétveti a lelkesedés (jó megfogalmazás, mi?). Szaladgál ide-oda, és bármerre megy, mindenütt haver. Haver haver hátán. Kicsit, nagyot ismer. És balhés. Ordít és mosolyog. Lányt, fiút csókol. És most karon fog, lerángat a járdára. Az az épület ott szemben a Sorbonne lenne? A sarka? Ott fekszünk. Igen, akkor az ember még belefeküdt az aszfalt porába, de akkor ott még nem is volt aszfalt. Kockakő. Azt szedték fel, abból csinálták a barikádot. Meg minden szir-szarból. Asztallap, dívány (kibelezett), stelázsi, törött szék. Ilyesmi. Ott fekszünk, kúszunk egy kicsit odafelé. A másik oldalon rohamrendőrök. Rohamrendőrök? Még talán nem is voltak olyanok. Felszerelésük meg aztán még semmi. A kövek ellen a párizsi kukák (műanyag szemetesvödör, ugye!) tetejét tartják maguk előtt. Kerek pajzsok. Na, de ha azt eltalálja a „pavé”, akkor jaj! Dobok egy követ. Nem megy odáig, de azért nagy a mellényem. Na, még egyet, aztán már el is húzok. Lelouch vár a sarkon. Visz. Kis terem. A héroszok beszélnek. Alain, Yves, egy lány. És persze Cohn-Bendit. De én már megyek tovább. Ebédre hívott minket Kosztolányi úr. Ebédre a lakására. Kosztolányi úr ismert, nagy ember. Pénzügyi zseni. A neve fogalom. Ha igent mond egy kombinációra, papírra, miegymásra, az akár a két kőtábla. Zseni – mondják. Hinnénk, ha látnánk, de Kosztolányi úr segge kilóg a nadrágból. És ebéd. Gigot d’agneau. És a tévé bekapcsolva. És szól a nemzet atyja. Le General. Öblös. És öblöget is. Öblögeti az egész beszédet. Hordón áll? Á! De azért ohne Minderwertigkeitsgefühl (német, keresd: Halász Előd), még az ükapjának se. Meg aztán más súlycsoport. Két méter magas (Nagy Károly is ennyi volt), százhúsz kiló. Más súlycsoport. Magabiztossága az eget veri. Különösen mától. Massu tábornok közölte vele: rendelkezésére áll a tankjaival. Ha kell, körbezárja Párizst. Így aztán atyánk bármit megengedhet magának. A hangnemet is. A kaszárnyait. Hogy ez a ifjúság, ez az elkényeztetett párizsi, belefosott a nemzet hótiszta ágyába. Igen, így! Ilyesmit.

A Champs-Élysées-n teljes szélességben, tízen-húszan egy sorban, összekapaszkodva: az apák nemzedéke. És bent, a sorokban a tartalékosok, a volt ejtőernyősök, légiósok, gyarmatiak, civilben, de katonasapkában. Élükön politikusok. Középen De Gaulle kedvenc intellektuelje, Malraux. Az ex. Ex-komcsi, ex-antifasiszta... Ex-ex.

A Diadalív előtt ő kezdte a Marseillaise-t. Gyönyörű dal. Valaha pattogott, ütött. Most nyúlik, mállik. Hallottátok már nagyanyáinkat a mise végén? És még jött a Carmagnole is. Na, abban se volt köszönet. Azt már nem vártuk meg. A hotel halljában állva hallgattuk. Álltunk a bőröndjeink mellett, sírni tudtunk volna, de minek.

A vonatok még mindig nem jártak. Taxival mentünk az olasz határra. Napóleon régi hadiútján. Spanyol cigányfiú volt a sofőr. Saját kocsi. Majd szétesett. Háromszáz frankba került. Kurva sok pénz volt. Itthon kellett kifizetni forintban. A párizsi kölcsönadó pesti rokonainak.

Ventimigliában tiszták voltak a vagonok (elfelejtettem mondani, Cannes-tól Párizsig hót piszkosak). Pesaróig mentünk.

Megérkeztünk a 68-as Itáliába. De az már más történet. És attól kezdve az én személyes történetemben is fordulat van (jó szöveg, mi?), de arra már nem vagytok kíváncsiak, ugye?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9374