KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/október
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: Michel Serrault (1928–2007)
BERGMAN
• Kovács András Bálint: A lélek mélyéről Ingmar Bergman
• Sopsits Árpád: Ellenkező előjelű ikerpárok Bergman – Antonioni
ANTONIONI
• N. N.: Michelangelo Antonioni játékfilmjei
• Jancsó Miklós: A Mester lebegve érkezik Michelangelo Antonioni
• Vágvölgyi B. András: Antonioni Amerikája Zabriskie Point
MIYAZAKI
• Teszár Dávid: A repülés művészete Hayao Miyazaki
• Géczi Zoltán: Tokiói keresztapák A Studio Ghibli története
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Háttérvetítések Karlovy Vary
• Baski Sándor: Régi táj új ecsettel Russia Rulez
HATÁRSÁV
• Pataki Gábor: A lelassult forradalom Formabontók
• Palotai János: Átrajzolók Tóth György fotografikái
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Box humana Magyar plazma
KRITIKA
• Báron György: Brókerarcok Overnight
• Barotányi Zoltán: Port a porhoz Zuhanórepülés
• Kolozsi László: Manysi vadász a szív Farkas
• Dániel Ferenc: Jiři Menzel kései cunamija Őfelsége pincére voltam
• Turcsányi Sándor: Villák proletárjai, egyesüljetek! Őszi kertek
• Takács Ferenc: Ártéri dagály Tideland
LÁTTUK MÉG
• Vízer Balázs: Este
• Vincze Teréz: Drágaságom
• Kolozsi László: Törésteszt
• Vajda Judit: Felkoppintva
• Géczi Zoltán: Száműzöttek
• Parádi Orsolya: Ízlések és pofonok
• Tüske Zsuzsanna: Mr. Brooks
• Varró Attila: Csillagpor
DVD
• Pápai Zsolt: Betörő az albérlőm
• Tosoki Gyula: Hósüti
• Klág Dávid: Idiokrácia – Hülyék paradicsoma
• Varró Attila: Kwaidan

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Őfelsége pincére voltam

Jiři Menzel kései cunamija

Dániel Ferenc

A telhetetlen kisember esete a nagytörténelemmel. Hrabal és Menzel szörnyű-víg jellemrajza.

 

Hogyan jön Jirka Menzel a tengeri háborgáshoz? Aki nem tudná, a hatvanas évek elején nem csupán végbe ment a cseh film elképesztő lendületű megújulása, hanem valósággal újraírták a filmtörténetet. A cseh új hullámot fiatal alkotók kavarták: Miloš Forman, Jiři Menzel, Vera Chytilová, Papousek, Nyvilt, sokan mások, operatőrök, színészek, egy nagy korszak kulcsfigurái, Forman a Tűz van, babám! kapcsán jegyezte meg: „filmünk dinamikája magától a néptől, a plebejus társadalomtól származott!” – s ez máig elvitathatatlan. Modern korunk úgynevezett művészeti mozgalmainak többnyire csak vágyálma maradt e népi erély, vagy kerülőutakon, mint a Bauhaus esetében, ipari fordulatokon át érvényesült, a tömegtermelésben, a kereskedelemben landolt.

Ha filmelméleti szakember lennék, hosszasan tűnődnék eme brutális összefüggésen, hogy a szocializmusnak nevezett korcs ideológia – Brezsnyev érájában – s az ellene feszülő cseh/szlovák mozgókép miért ott, akkor s oly módon hozta létre mértékadó mozgalmát, e mozgalmat megtestesítő alkotásait (?), amelyek azután szétterjedve a világban annyifelé hatottak termékenyítőleg? (Például az oroszok, grúzok? – mind magányos géniuszok maradtak: Tarkovszkij, Koncsalovszkij, Szokurov, Nyikita Mihalkov, Joszeliani – befogadták, de nem követték őket. Bezzeg a németek, a svájciak, a finnek, az írek, számosan a britek közül, magyarok, szerbek, törökök, irániak és így tovább, mindannyian igyekeztek felfogni a cseh iskola turpisságait, még inkább honosítani testre szabott tanulságait).

 

*

 

Jiři Menzel ebben az esztétiko-ideologiko-politiko masszában, ahol a többséget mégiscsak elnémították, száműzték, a mozgalom különös sarjaként úgy negyven éven át (önmagának is gyanúsan) a színházzal parallel csinálta filmjeit, többnyire Bohumil Hrabal könyvei nyomán. Mély tisztelettel, de a film érdekei iránti eltökéltséggel. Az öreg Bohus ezen időnként elcsudálkozott, de a lényeget tekintve mélységesen megbízott az ő Jirka barátjában: „ez a Jirek gátlástalanul töröl, von össze figurákat, nemcsak húsbavágó jeleneteket hagy el, hanem kinematográfiai célok vélt érdekében módosít, korrigál, de nem hamisít!”

Menzel rendkívül alapos ember, nem bízta rá önmagát önnön fogékonyságára, gyakorolt és gyakorolt (Bán János munkanaplójából is tudjuk, hogy videokamera segítségével egy hónapon át készültek fel Az én kis falum félnótás főszerepének finom, megkülönböztető jegyeinek titkaira és fölfedésük eszköztárára: a magyar és a cseh stílusjegyek összehangolására). Nem találtam nyomát, hogy Menzel valaha is hetvenkedett volna Oscar-díjával. Őt azok a gyöngéd distinkciók foglalkoztatták, amelyek a mozgókép és az irodalom határvidékén termettek. Hogy történetesen kedvenc írója lássa be, nem érdemes a Sörgyári capricciót önéletrajzi vonatkozásokkal terhelni. Hogy a nevetségesen szűkre mért költségvetést nem érdemes erején felül kiaknázni, erőlködve feltupírozni. Amikor a békeévek bőségét korsó serekkel, egyetlen disznó részletesen ábrázolt feldarabolásával, zabálásával képi varázslatba vonhatják. Mi itt a titok? Egy szőke nőstény mohó férfiak karéjában. Majd Pepin bácsi felszámolásával egy ütemben a létező dolgok, tárgyak, emberi alkatrészek és viszonylatok megkurtítása. Igencsak hrabali eljárás.

Mindez a mikrovilágra is érvényes: az „élesen követett vonatok” ejaculatio praecox-szal megvert főhősét egy kőmíves menti meg a beretvás öngyilkosságtól, az író szerint „pieta”, ahogyan az erős munkás felnyalábolja a bajteli kamaszunkat, akinek könnyei peregnek a melós zubbonyára, hogyan is?! – „meszet oltva a jóember malterfoltjain”! – ez a mondat prózában poétikailag határsáv. Még egy szűk ecsetvonás és beáll a tiszta giccs, így viszont zseniális. Menzel számára azonban tabu. Számára elképzelhetetlen egy olyan szuperközeli, amely a film teljes mondandóját így tolmácsolná. Ő Tapicka forgalmista corpus delictijével, a távírászkislány popójára mért s szinte kiradírozhatatlan birodalmi bélyegző pecsétnyomaival egyenlíti ki a számlát.

 

*

 

Az Őfelsége pincére voltam hatodik közös filmjük lenne, föltéve, hogy Hrabal nem halt volna meg oly különös körülmények között. Az aggkor kínjai, magánya, macskái, felesége halála, barátnőjének, Aprilkának megvallott árulásai, a cseh rendszerváltás zűrjei, a cseh sör elíztelenedése, a hosszú életében végbement történeti fordulatok okozta megrázkódtatások nyilván közelebb rántották immár a halálhoz, mint az írói klasszicizálódás viszonylagos jótéteményei.

Hrabal, ez a lenyűgöző szövegszerkesztő, univerzális tárgyi megfigyelő, amíg megadatott neki, az igazságként definiálható bölcselet kritériumait kutatta, és nem rettent vissza a fel-felbukkanó méltánytalanságoktól, nyomasztó ellentmondásoktól. Őt a cseh mibenlét soha nem kápráztatta el. A mieink helyett is ő mondta ki a Pacsirták cérnaszálonban (két évtizedig betiltott műalkotás): „ez igazi cseh ember, történjék bármi! – azt hiszi, hogy ő fingta a passzátszelet!” Bohémistáink fölismerik ebben a többsütetű sértést: mikor volt a cseheknek tengerük? Meddig voltak ők acélos izomzatú husziták? Mikor nyertek háborút? Hogyan nyaltak be a Habsburgoknak? Svejk vagy Skoda? Karlsbad vagy Karlovy Vary?

Hrabal mint vérbeli nagy író: polgár is volt, bukott egzisztencia is, olykor kommunista, azután osztályidegen, szürrealista, chartás, kocsmatöltelék, gyöngéd férj és amit akartok…

Ifjonti segédje, Menzel a színházban keresett önterápiát. Átjárt hozzánk is egy-egy szerepért, rendezte kedvelt bohózatait, akrobatice játszta őket, mintaszerű plebejusként szurkolt Sverák papának és az ő Oscar-díjazott fiának, odaült a mi Tyutyuként becézett színészünk mellé, és őszintén lábjegyzetelte Cserhalmit: „nálunk efféle férfitípus nem létezik… ilyen macho, aki képes a titkait is megőrizni… nálunk ilyen nem teremhet…” közben nyugaton rendezett operát s ami perdöntő: tíz évig nem rendezett filmet.

Honnan nézzük? Hollywoodban kevesen rendeznek, viszont folyamatosan gyártanak. Ott a metronóm leállása idegölő: miért nem pattogtatják a popcornt? Tíz év? Ezalatt háromszor elenyészik a nagyember a kriptájában. És mit eszetlenkednek a vadi új effektjeikkel? Mi jogon késlekednek X és Y sztárok temetésével, ragyogó életművük még ragyogóbb utóhasznosításával ? Holtában Marlon Brando majdnem többet „hozott”, mint életében „vitt”. Független Európánkban minden nemzeti filmgyártás anti-amerikásan türelmetlen. Legyünk fiatalok! Hozzunk össze ötszörös koprodukciókat! Nem forgatni?! Kit érdekel Werner Herzog, az a fura alak? Pláne Fassbinder, aki magára uszítva honfitársait, züllötten halt meg?! Nos, Menzel hosszú hallgatása, hátterében ifjúkori, iskolateremtő termékenységével egyáltalában nem jogosít fel bennünket, kitartó híveit, hogy helyette olcsón megmagyarázzuk: a tények beszélnek! Egyre nehezebb jó, szuverén filmet csinálni! Nem forgatott, mert nem volt kifejthető mondandója!

 

*

 

Némely cseh kritikusok a mai Menzelt a téma hígításával vádolják. Hogy hiányzik belőle az író szerzőtárs gyöngédsége. Szerintem a régi nagy napok idején sem pendültek tökéletesen egy húron. Mert a mozi, a kinematográfia művelésekor igenis számba kellett/kell venni e műnem sikamlós tulajdonságait. Hogyan? A felvevőgép pulzáló hatalmával, például. A nácik megszállta Csehország kis vasútállomása hétköznap hadászatilag szinte hanyagolható. A szerelvényeket, kis járatszámuk ellenére, élesen követik, de már a figyelem nem terjed ki a kollaboráns női nem szexuális vonatkozásaira: legyen az igéző bárónői valag irdatlan ló tomporán, távolodóban. Egy jókora mellékszál. Gunyoros mozzanat. Menzelnek több mint negyedszázadra volt szüksége ahhoz, hogy merje kisajátítani a háborút civil erotikus vonatkozásaival. Kellett hozzá egy középkorú, 15 évnyi börtönből szabadult narratív hős, név szerint Jan Dité, aki – mintegy tükörrendszerekbe tekintve – képes a múltjával nem leszámolni, hanem értekezni. A sértett kritikusok figyelmét elkerülte maga az idő, a historikum, 15 év eltökélt kihagyás az 1945 utáni cseh történelemből. (Én azért megkérdezném, mi mindent hagyott ki Jan Dité a „cucilizmus” aktív vagy aktiválható idiotizmusaiból az éles kezdetektől az új hullám beköszöntéig? Hrabal kladnói novelláiból megtudhatjuk.)

A kinematográfiában méltán tulajdonítunk jelentőséget a vágásnak, a flashbacknek, a cselekmény ide-oda toligálásának. Menzel rájött, hogy az ő eleve megkettőzött Jan Ditéje a folyamatos narráció segítségével hozza létre folyamatos flashbackjeit, az élő emlékezet „feltámadni akarását”. Testileg például kistermetű ember vall ifjonti problémáiról: mérete aktívan beavatkozott az életébe: rengeteg pofont kap, ütlegek közt tanulja ki a pincértálca koreográfiáját, kicsiny férfiúként nem hívják be katonának, civil léte bátorítja, hogy balett-táncosként és testszobrászként gyakorlatozzon a nők melle, combja, ágyéka körül. Szőkés bajuszka-formációi a Führer-típus felé kalandoznak. Menzel nem firtatja, kinek volt jó az ilyen hasonulás. És manapság, a film forgatásakor kinek jó a posztmodern divat szülte pofázmány-igazodás? Klónozunk? Igazodunk? Jan Dité 1. és Jan Dité 2. abban egyetért, hogy mindaz, amit ösztönösen imádunk, nem szorul külön magyarázatra.

 

*

 

Nők, pénz, vagyon, testi finomságok, élvezetek, halmozás, felhalmozás, az Őfelségében mind egy irányba tartanak: előre, bővülve, formailag kiteljesedve. Ez utóbbi látszik az emberi karrier lényegének: mondjuk, a pénz remek csereeszköz, de a bankjegy mint falitapéta vagy szőnyeg sokkal érzékletesebb. Rejtekező formájában is, ahogyan Jan Dité előmenetelét képes egyre előkelőbb vendéglátó helyiségekben tárgyiasítani, beleértve a vendégek egyre rangosabb színvonalával, amely az etióp császár látogatásával csúcsosodik ki: óriás testőrök sorakoznak kétfelől, miközben a törpe uralkodó túlméretezett díszekkel tünteti ki a kisnövésű pincért.

Dité, a feltörekvő borfiú/pincér/főpincér/tulaj, századunk kulcsfigurája joggal gyanakodik a beteljesülések iránt. Mire mennek a dúsgazdagok pénzcsinálói tudományukkal? A nagyfogyasztók bendőjükkel? Ő, Dité Prága legmutatósabb éttermével? Minőségi kurvák közt kivívott szexuális sikereivel, nem formásabb és maradandóbb két aktus között női testből és virágokból, gyümölcsökből vagy épp etióp állami kitüntetéssel fotogén kompozíciókat kreálni?

Menzel takarékosan bánik kettőzött hőse „jelen idejével”, határszéli száműzetésével, ahonnét a germán őslakókat rég száműzték (szelídebben „kitelepítették”, ahol szomszédja egy professzor bűnös ifjúságára, a kezdetekre emlékezteti, akinek szexis asszisztensnője a korai tiltott szerelmek masinériáját indítja be nála, mintha a köztes idő mutatkozna be: „rám figyelj, eszköz vagyok!”. A rossz és a jó lapjárásaként mintegy a sors kezében.

Nem tűnik túlzott élvezetnek sorsunkra, annak eredőire s következményeire visszatekinteni. Menzel ilyenkor veti be körtáncosait. Keringő, polka, francia négyes, angol keringő – őfelsége kissé ómódi modorában.

 

*

 

Vonatkozik mindez a kanti értelemben vett tiszta szemlélődésre is. A nácik mániája volt a germán faj makulátlan sokszorosítása. Ők hittek benne. Jan Dité nem hitt benne, nem volt benne érdekeltsége, de statisztált hozzá. Szobákat, bútort, ágyneműt, evőeszközt, ki tudja, talán hölgyeket is szolgáltatott? Steril kellékeket? Menzel sugalmazná, hogy az üvegcsékbe gyűjtött árja sperma vajon a mai genetikai laboratóriumainkra utalna? Egy nemtelen háború kellős közepén adagolták, amikor a magzati kifejlődésnek a semminél is kevesebb esélye volt? Érezzük-e áthallásként a mai Menzel cinikus, vállvonogatás kísérte hümmögését a génpreparált termények, termékek, teremtmények reményeit illetőleg?

Én egyik nap érzem, másik napon inkább felindulok a Ján Dité fejére zúduló ütlegektől, amelyek kizárólag emberi szándékúak. És sehogyan sem oldják hőseink magányát. Hősünk?! Dité mégcsak nem is cseh patrióta. Fennakad a szudetanémet Liza hálóján, alig zavartatva magát a német lány németségét messze meghaladó Hitler-rajongásától. A lány őt férjül akarja, minden porcikájával imádja, de csak a Führer után. Az ágyban is csak úgy képes szeretkezni, ha a vezér falon függő képmása sarkallja párzó ösztöneit. Jobbra, balra, középen, együtt. Mindez az általunk is ismert személyi kultuszt (nálunk Rákosi-imádatot) szélsőséges alakzataihoz vezetné vissza, ha a film éppen nem a germánok tömeges kitelepítése utáni ürességben idézné fel a kollaborációt, minőségjelzők nélkül.

Az ember dolgai sehogy sem akarnak stimmelni. Dité Lizája körbe utazza a világháború roncshelyszíneit. Kiábrándultan jön vissza. Mit keresett Varsóban? Tényleg zsidóktól elorzott bélyegeket, számolatlanul, elképesztő becsértékben? Hogy örömöt szerezzen az ő Ditéjének? Hogy igazolja Dité fonák bölcseletét: nem keresünk, mégis találunk? Haladni látszunk előrefele, ideje megtorpanni?! Az embernemesítő telepet bombatalálat éri: Liza teste elszenesedik, a milliókat érő bélyeggyűjtemény érintetlenül megmarad.

Mi kívánkozik még? – a kis kuffer megnyitásával a bélyegek világba röptetése. Jöjjenek a bumburnyák bolsevikok ócska puskáikkal és államosítsanak minden hozzáférhetőt. Licitáljanak minden burzsujjal keleti alapon: aki nem alkuszik, az nem ember, azt sittre kell vágni. Jan Dité, történeti tapasztalataiban bízva, addig emeli tétjeit, amíg 15 millió koronájával kivívja hitelesített 15 évét. Zárt falak között. Ami jár, az jár.

 

*

 

Ahogy kezdtem, Menzelt nem foglalkoztatja a hőse történetében a tizenöt évnyi lyuk. Mintha valamennyi sitt, fogház, zárka egyformán eseménytelen lenne. Embernevelésre alkalmatlan közösségi épület. Mire szolgál akkor a büntetésvégrehajtás? A lélek konzerválására? Az emlékezet zanzásítására? A szabadság és a rabság egyneműsítésére? Ajándékképpen lenyűgöző vastagsággal népesül be egy „cseh pasas” életszínpada? Számosan régebbi filmekből lépnek vissza, hogy idézzék a valahai falut, a híres Hrusinsky famíliát, jeles festőket, az ódon Prágát, magát a filmes bagázst, tündérien röpködő artistákat, vendéglátós akrobatákat, gyönyörűbbnél gyönyörűbb hölgyeményeket (mintha konzultánsként a mi Huszárikunk is feltámadt volna). Az életszínpad a maga díszletei között eléggé sérülékeny, felejthető tud lenni.

A mi Ditéink is mit találnak? Teátrális ürességet. Nincs következő felvonás.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/10 51-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9140