KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/július
• Gombár Csaba: Megjegyzések a politikai filmről?
• András László: A kecske mekegése Az áldozat
• Pilinszky János: A szabdesés logikája Kígyótojás
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Filmrulett Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai
• Zalán Vince: A filmvilág másik fele Taskent
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tökröm... Oberhausen

• Kardos Ferenc: Jegyzetlapok
• Kézdi-Kovács Zsolt: Technika és szorongás Alfred Hitchcock halálára
• N. N.: Alfred Hitchcock filmjei
• Bársony Éva: „Érezni a premier plant...” Riport a filmszínészképzésről
• Szász Péter: Ki ölte meg a Halált?
• Molnár Gál Péter: Humphrey Bogart, a leélő
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A sáska napja
• Koltai Ágnes: Előttem az élet
• Gervai András: Az autóstoppos
• Szendi Gábor: A férfi, aki szerette a nőket
• Koltai Ágnes: A varsói polgármester
• Bende Monika: Az autóbusz akció
• Harmat György: Félek
• Veress József: Az ötödik évszak
• Sólyom András: Júliusi találkozás
• Hegedűs Tibor: Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit?
• Fenyves Katalin: A Romeyke-ügy
• Kendrey János: Hintó géppuskával
• Loránd Gábor: Őrlődés
• Sólyom András: Picasso kalandjai
• Tótisz András: Karate – A legerősebbek
• Hegyi Gyula: Üzenetek a börtönből
• Kulcsár Mária: Vágyak idegenben
• Veress József: Evezz egyedül
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Ami jó, és ami nem Miskolc
• N. N.: Díjnyertesek Miskolc
• Csala Károly: A humor diadala München
• Sándor Iván: Ki itt a bálanya? Csurka István drámájának tévéváltozata
• Fábián László: Közösség és környezetformálás beszélgetés Nicolas Schöfferrel
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Ranódy-filmek a képernyőn
• Karcsai Kulcsár István: Elia Kazan-sorozat
KÖNYV
• Györffy Miklós: Godard, Herzog, Schroeter Egy nyugatnémet könyvsorozatból
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Szalad, szalad a filmcím... Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Bolesław Michałek és Rolf Richter

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Egy nyugatnémet könyvsorozatból

Godard, Herzog, Schroeter

Györffy Miklós

 

Ahhoz képest, hogy a film és a tévé mekkora helyet foglal el az életünkben, a velük foglalkozó szakirodalom még mindig elenyésző. Valószínű például, hogy szűk szakmai köröket érintő irodalomtörténeti részproblémák mind terjedelemben, mind tekintély dolgában előnyt élveznek a filmszakkönyvekkel szemben. Ez a megjegyzés, ha netán kritikai, korántsem az irodalomtudománynak, hanem sokkal inkább a helyét nehezen találó filmtudománynak szól. A filmtudomány keresi a műfajait. Sokszor érezhetően gúzsbakötik a nyelvi kötelékek. Ugyanakkor alig-alig történik kezdeményezés arra, hogy saját közegében, a film nyelvén próbálja megfogalmazni sajátos problémáit. A film a filmről egyelőre nem egyéb, mint alkalmi személyes vallomás, vagy klisékkel élő felszínes riport.

Nemcsak nálunk van ez így. Történetesen hivatalból tudom, hogy az NSZK számtalan tekintélyes kiadója közül mindössze egy, a Hanser Verlag ad ki rendszeresen filmszakirodalmat –, hogy most már a Gutenberg-galaxis jegyében maradjunk. Programjának tengelyében a Reihe Film elnevezésű sorozat áll, amely nagyjából a nyugatnémet film újabb fellendülésével együtt indult meg. Egyáltalán, a Hanser egész filmes programja fiatal szakíróival szorosan kapcsolódik ehhez a filmművészeti konjunktúrához.

A Reihe Film kötetei többé-kevésbé azt a szabványt követik, amely a rendezői pályák bemutatására a nemzetközi filmszakirodalomban kialakult. Tudomásom szerint ennek mintája a párizsi Seghers kiadó által hosszú éveken át publikált, de időközben már megszűnt, illetve átalakult Cinéma d’aujourd’hui sorozat volt. Egy nagyobb szabású esszé él itt a kötet élén, s az adott rendező filmjeit ismertnek tételezve személyes hangnemű pályaképet vázol. Ezt különféle dokomentumértékűnek szánt szemelvények követik: a rendező saját szóbeli és írásos megnyilatkozásai, forgatókönyvrészletek, kritikák. Végül filmográfia és bibliográfia következik.

A Reihe Film szabadon bánik ezzel a szabvánnyal, bátran eltér tőle, ha az anyag úgy kívánja, illetve egyazon fejezettípuson belül különféle változatokat érvényesít. Nemcsak egy-egy nagy rendezőt, hanem iskolákat, irányzatokat is bemutat. Így például a New Hollywood című kötet két, más-más szerzőtől származó bevezető fejezet után (Válság és fellendülés között, az Új Hollywood) négy reprezentáns rendező (Altman, Ashby, Bogdanovich, Coppola) megint csak más-más szerzőktől származó portréját közli, majd terjedelmes függelék egészíti ki a kötetet: minden valamire való új hollywoodi rendező részletes filmográfiája. A Joseph Losey-ról szóló kötet viszont nem tartalmaz elemző esszét, hanem csak egy nagyobb interjút, majd az úgynevezett kommentált filmográfiát, amely a Hanser-sorozat legtöbb kötetének ügyes, hasznos fejezete. Itt egy tárgyilagos, személytelen kommentátor sorra ismerteti minden egyes film cselekményét és mintegy lehetséges elemzési szempontokat kijelölve meghatározza fő tartalmi és formai jegyeit. Ha szükséges, kitér a film keletkezéstörténetére is.

Éppen ez a kommentált filmográfia jelzi, hogy a miénknél tehetősebb országban is megoldatlan probléma még a filmtéka. Filmekről író szerző ugyanis minduntalan szembetalálja magát azzal a dilemmával, hogy írhat-e vagy sem a szóban forgó filmekről mint ismert vagy tetszés szerint hozzáférhető művekről. Az irodalomtörténész képtelenségnek tartaná, ha elvárnánk tőle, hogy X.Y. regényíróról szóló monográfiájában mindekelőtt mesélje el, miről szólnak írójának művei. A filmrendezőkről szóló kis kézikönyvekben ez egyelőre, úgy látszik, elkerülhetetlen. Hiszen ki emlékezhetik még a legemlékezetesebb filmre is jelenetről jelenetre, hát még snittről snittre akár csak néhány év távlatából. Arra pedig, hogy leemelje a filmet valamilyen polcról, a nézőnek még nincs lehetősége. A kommentált filmográfia afféle trambulin tehát, ahonnan végrehajthatja műugrását az elemző. Nélküle a filmelemzés könnyen olyan lehet, mintha valaki a medence vizéből akarna elrugaszkodni a szaltóhoz. A sorozat egyik utolsó kötetének bevezető tanulmánya, a Werner Schroeterről szóló óhatatlanul így hat a magyar olvasóra, hacsak el nem olvassa előbb a könyvben hátrébb következő kommentált filmográfiát. Ám nem bukfenc-e az is, hogy ilyen leírások alapján próbálunk fogalmat alkotni filmekről? Ezek valószínűleg még a képzőművészeti reprodukcióknál is kevesebbet sejtetnek meg az eredeti műből. Akkor már valamivel többet érne egy ihletett, impresszionisztikus, irodalmiasító elbeszélés. Filmet irodalmiasító? Ne folytassuk.

Lássuk inkább, kikről jelentek meg eddig Hanser-pályaképek. A gyors egymásutánban megjelenő kötetek arra vallanak, hogy tájékozott, vállalkozó kedvű kritikusokban, filmográfusokban nincs hiány az NSZK-ban, vagyis nem azt jelentetik meg, amit hajlandó valaki megírni, hanem azt íratják meg, amit fontosnak tartanak. A rendezők névsora így bizonyos ízlést, orientációt is jellemezhet: Truffaut, Fassbinder, Buster Keaton, Visconti, Chabrol, Buñuel, Film az NDK-ban, Welles, Lang, Bogart, Herzog Kluge Straub, New Hollywood, Losey, Pasolini, Bresson, West, Garbo, A svájci film, Godard, Herzog, Schroeter. Előkészületben: Kubrick, Woody Allen, Mel Brooks, Wajda, Bertolucci. Feltűnő a „legnagyobbak” hiánya: Chapliné, a szovjeteké, Bergmané. Fellinié, Antonionié. Nyilván ők is sorra kerülnek, de talán nem véletlen, hogy azok jöttek előbb, akik a hetvenes években filmjeikkel vagy divatjukkal főszerepet játszottak.

NSZK-beli könyvsorozatról lévén szó, érthető, hogy másodiknak mindjárt Fassbinder következett (holott még alig volt harmincéves akkor, igaz, évei számánál máris több filmmel a háta mögött), és hogy Herzogról, miután Klugéval és Straubbal együtt szerepelt már egy kötetben, önálló kötetet is megjelentettek legutóbb. Ebben a Herzog-kötetben a rendezővel készült interjú a legérdekesebb. (Figyelemre méltó egyébként, hogy milyen nagy helyet foglalnak el a filmszakirodalomban ezek az interjúk. Egy filmrendezőről vagy filmről csak akkor látszik teljesnek a kép, ha maga a rendező is elmondta magáról a magáét. Nem filmben, hanem szóban. A filmszakfolyóiratok tekintélyes hányadát teszik ki az alkotókkal folytatott műhelybeszélgetések. Újabban írókkal, zenészekkel, festőkkel is készülnek nyakra-före interjúk, de ezek többnyire egy kaptafára menő intimpistáskodások, és csak ritkán olyan tárgyszerű és szakszerű faggatózások, amilyenekkel filmrendezőket szorongatnak minduntalan. Széltében-hosszában idézgetik is aztán ezeket. Közben ropog a műközpontú strukturalista esztétika össztüze a szerző személyiségét és szándékait firtató ódivatú módszerekre.)

Pedig csakugyan lehet érdekes is az ilyen interjú. Például szimpatikus és valószínűleg igaz, ahogy állítása szerint Herzog igyekszik minden prekoncepciótól megszabadítani az anyagát, és az elkészült felvételeket vágás előtt úgy tekinteni, mintha szemétdombon találta volna őket és most az volna a feladata, hogy csináljon velük valamit. Vagy nem érdekes adalék-e a filmjeihez, hogy kijelenti: nem Kafka volt kora nagy excentrikusa, hanem Vilmos császár, mégpedig a szó szoros értelmében: élete vége felé már százával döntögette naponta a fákat. Ugyanilyen értelemben tekinti gyengeelméjűnek Brunojához képest a maiak közül például Peter Alexandert, a német kispolgár csakugyan aggasztóan blőd slágerénekes-sztárját. Kijelenti továbbá, hogy szeretné, ha egy napon a cinéma vérité sírásójaként emlegetnék, mert azt csak a valóság közönséges, primitív rétegének leképezésére tartja képesnek, míg az ő becsvágya az, hogy az igazság intenzívebb alakzatait ragadja meg. Persze ez nem mondana semmit, ha nem tudnánk mögötte a Herzog-filmeket, amelyek „még soha, senki által nem látott képeikkel” csakugyan visszaadnak valamit a fikció hiteléből.

A Werner Schroeter-ről készült könyvet megítélni a benne tárgyalt filmek ismerete nélkül merészség volna. Már amennyire tárgyalják benne a filmeket, mert például az interjúban, amelyet Daniel Schmid, a jeles fiatal svájci rendező (Az angyalok árnyéka) készített Schroeterrel, alig esik szó a filmekről, annál több például Callasról, aki Schroeter egyik alapélménye volt, még az egykori „földalatti” ifjú filmesek olyan belügyeiről, hogy ki, mikor, kivel. Schroeter, aki úton-útfélen hangoztatja, hogy homoszexuális, egyébként is a valószínűnél nagyobb jelentőséget tulajdonít az altesti sugalmaknak. De hogy a jelzett és komolyságára nézve nem vitatható névsorban ez a Schroeter is helyet kapott, az nem lehet a szerkesztők önkénye. Annyit már mi is tudhatunk, hogy az idei nyugat-berlini filmfesztiválon Schroeter kapta az egyik Arany Medve fődíjat.

A Godard-kötet, bár hőse még csak ötvenéves, kénytelen-kelletlen történelmi távlatot nyit egy nem éppen régi, mégis kétségbevonhatatlanul letűnt korszakra: a hatvanas évekre. Bár teret szentel a hetvenes évek videokísérleteinek is, a szerzők számára Godard a hatvanas évek hőse, a jelenkori Godardban a legnagyobb jóindulattal sem tudnak mást látni, mint a diákmozgalmak emigránsát. Egyébként az interjúban (már megint az interjú!) bizonyos hiedelmeket cáfolva Godard, aki mindvégig mogorva a beszélgetés folyamán, maga is kijelenti, hogy ha módja lett volna rá, továbbra is csinált volna olyan filmeket, mint a hatvanas években, de a társadalom bizalmatlan volt iránta, amit ő normálisnak tart. Amit most csinál, a videózás, meggyőződése szerint nem lehet azonos a filmművészettel, csak egy fázisa annak, mint például a forgatókönyv. Ő pedig cinéaste-nak tartja magát továbbra is.

 

A Reihe Film nagy szakértelemmel és műgonddal szerkesztett, impozáns sorozat. Elmondhatjuk róla a közhelyet, hogy hézagpótló, hisz nem egy rendezőről, iskoláról itt jelent meg először dokumentáció. Megszívlelendő belőle a magyar filmtudomány számára elsősorban az lenne, hogy itt az ideje hasonló szakértelemmel és műgonddal bemutatnunk a magyar filmeseket. Ezt senki sem fogja helyettünk elvégezni, és ha más nem, a külföldi recenzensek bizonyosan hézagpótló munkának minősítenék. És megszívlelendő lehetne belőle az is, ez persze, jámbor óhaj, hogy az április végén kezembe került legutóbbi kötet impresszumában ez olvasható: a kézirat lezárva 1980. január 15-én. És valóban, részletesen ismerteti a Schroeter-kötet a Palermo vagy Wolfsburg című filmet, amely a kézirat lezárásakor még nem is került a közönség elé. S ez nemcsak a nyomda érdeme, hanem a filmművészet eleven sodrában élő szerzőké is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/07 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7818