TelevízóMünchenA humor diadalaCsala Károly
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Olvasóinknak aligha cseng ismerősen e kétévenként megrendezett nemzetközi televíziós szemle elnevezése: Prix Jeunesse International. Viszonylagos ismeretlenségének egyik oka az, hogy sajtónkban korántsem esik annyi szó a tévéfesztiválokról, mint a filmfesztiválokról, a másik pedig: az a sajnálatos figyelmetlenség, amelyet a kritika általában (nemcsak nálunk!) a gyermek- és ifjúsági műsorok iránt tanúsít. Vagyis a televíziók műsorainak jó negyven-ötven százaléka iránt!… Pedig semmi okunk eleve föltételezni, hogy a gyermek- és ifjúsági műsorok és filmek szignifikánsan alacsonyabb művészi, információs vagy szórakoztatási színvonalat képviselnének, mint a hagyományos felnőttműsorok. Nálunk sem; s a müncheni versengés ismét arról győzött meg, hogy szerte a földkerekségen is ugyanez a helyzet.
A Prix Jeunesse egyébként 1964 óta kétévenként (az utóbbi időben a pozsonyi Prix Danube-bal váltakozva) a gyermek- és ifjúsági televíziózás egyik legjelentősebb világszemléje. Lebonyolítója a hasonnevű alapítvány egyik kezdeményezője, a Bajor Rádió és Televízió. (A Bayerischer Rundfunk annak idején München városa és a Bajor Állam támogatásával hozta létre az alapítványt, utóbb részt vállalt belőle egy másik nagy nyugatnémet televízió is, a ZDF.)
Az idei verseny érdekes és végül is jól bevált kísérlet volt: a három kategória („történet-elbeszélés”, „információ”, „zene-szórakoztatás”) két-két egyenértékű díját a zsűri nélkül, az összes akkreditált résztvevő pontozásos rendszerű, kétfordulós titkos szavazása alapján – számítógép ítélte oda. Meglepetést talán keltett az eredmény, de elégedetlenséget nem: csakugyan a többség értékítéletét fejezte ki.
A demokratikus játékszabályok betartására más vonatkozásban is gondosan ügyelnek a rendezők: a szerényebb anyagiakkal bíró országok televízióinak hátrányos helyzetére való tekintettel, tilos ezen a fesztiválon bárminemű propagandaanyag – fotók, prospektusok stb. – terjesztése.
Néhány általános észrevétel. Világszerte kevesebb a kimondottan „ifjúsági” (kalandos) fiction-film a televíziókban, mint minálunk és a szocialista országokban. S ha megpróbálkoznak vele, többnyire a hollywoodi sémák bukkannak elő, de a legpőrébben. Inkább a gyerektörténetek dominálnak. – Fordított a helyzet az ismeretterjesztő és dokumentumkategóriában, valamint a szórakoztatás álcájába bújtatott információközlésben és a stúdióműsorok végtelen változatosságú sokaságában, ezek ugyanis inkább készülnek a kamaszoknak, mint a kisebbeknek. – A fictionben meglehetős hiánycikk a humor. – A legtöbb műsor a gyerek-felnőtt viszonnyal foglalkozik, „a párbeszéd előmozdítása” a fő slogan. – Sok a terjengősség a gyermek- és ifjúsági tévéművekben. (Ebben a hibában marasztalták el a nyílt szavú viták során a magyar versenyfilmet is, Katkics Ilona rendezését, A kisfiú és az oroszlánokat.)
Ezek után szinte természetes, hogy a legnagyobb kivétel aratta a fesztivál legnagyobb sikerét (nagydíj ugyan nincsen, de a komputer pontosan kimutatja a tetszés legmagasabb pontszámát) – egy olyan film, amely a legkisebbeket kívánja szórakoztatva informálni környező világukról, amelyből túláradóan dől a humor, amelynek esze ágában sincs a felnőttek és a gyerekek kapcsolatait feszegetni, s amely a maga kurta húszperces terjedelmébe elképesztő mennyiségű formai eszközt (stúdiójelenet, animáció, dokumentumképek stb.), geget, információt, dalt, komoly és vicces szöveget s hozzá még miniatűr fiction-epizódokat (negyed-félperces burleszkeket) is belezsúfolt. A címe: Szárnypróbálgató. A belgrádi televízió készítette, a csöppet sem szerb nevű Timothy John Byford írta és rendezte, nagycsoportos óvodásoknak. Alapfogalmakról szól: mi a fehér, mi a fekete, mi a kettő, a három, a négy és így tovább. Ezenközben megtudjuk, hogyan készül a tégla (teljes gyártástechnológia), ki volt Antonio Vivaldi, mely napilapok jelennek meg Belgrádban, mit vásárolhatunk egy ABC-üzletben… és bizony emlékezetből föl sem tudnám sorolni, mennyi mindent láthatunk-hallhatunk ebben a vad, ritmusos, harsány húsz percben. Goromba ugrásokkal, asszociációkkal dolgozik a film – így csak az mer gondolkozni, aki pontosan ismeri a kicsinyek lelki-szellemi világát, akinek eszébe nem jutna, hogy a gyerekeknek „szájbarágni” szokás, aki ugyanannyira bízik a gyermeki fantáziában és felfogóképességben, mint amennyire az egészséges gyerekek bíznak (egymás közt) saját képességeikben. S ugyanakkor mi, felnőttek fetrengünk a nevetéstől. Ezzel a jugoszláv filmmel a humor diadalmaskodott a fesztiválon: legyőzte a mutatóujjas didaktikát.
Apropó, didaktika: közvetlen, iskolás formájában nem jelentkezhetett ezen a versengésen, mert hiszen a fesztiválon nem is vehetnek részt iskolatévés vagy oktatófilmes termékek. De beférkőzött nem egy sztoriba, vitaműsorba, dokumentumfilmbe. Az ilyenek aztán voltaképp nem is szóltak a gyerekekhez és az ifjakhoz – csupán róluk szóltak. Például a dallasi (USA) tévé unalmas stúdióbeszélgetése a dolgozó anyák gyerekeinek helyzetéről, vagy a BBC kiglancolt, komolykodó iskolai „leányregénye” (Grange Hill, egy 17 részes sorozat epizódja); de hasonló betegség diagnosztizálható az NDK havi zenés ifjúsági műsorából is (Kör).
Ám hagyjuk, hiszen bizonyosan több a tanulság a vitathatatlanul érdekes és jó látottakból, márpedig megítélésem szerint a 86 bemutatott műből kereken 30 ilyen volt! A francia szellemesség csalódást nem keltve csapolt ki az X idő című sci-fi sorozat 3–4 perces darabjaiból – más kérdés, hogy ezek nem éppen sajátlagosan az ifjúságnak szóltak. (Nem állhatom meg, hogy tovább ne adjam az egyik ilyen sci-fi vicc poénját. Egy valamely galaktikában olyan szuperkomputert konstruálnak, amely mindazt tudja, amit az összes bolygó összes számítógépe. S fölteszik neki a kérdést: Létezik-e Isten? Mire a büszke válasz: „Maintenant, oui!” – Most már igen! Az első rész vége című ITV/London Weekend Television produkció ragyogóan alkalmazta gyermekműsorra a jellegzetes Monthy Pyton-féle angol humort. Egy svéd film (Utazás a végtelenbe) bebizonyította, hogy minden trükk nélkül el lehet magyarázni fél órában a tizenéveseknek a csillagászat alapproblémáit, megfűszerezve Einstein speciális relativitáselméletével. Két nyugatnémet rajzfilm – mindkettő a Westdeutscher Rundfunk kebelében készült, Kölnben – megmutatta, hogyan kell a leghagyományosabb rajztechnikának elszakadnia a Walt Disney-i sémáktól és szemlélettől: megint csak kellő humorral sziporkázva, nem tudománytalan fantasztikummal és ugyanakkor aktuális társadalmi problémákkal körülbástyázva az egyik (Amikor a sündisznók nagyra nőttek), s némi konzervatív honszeretettel ugyan, ám szelíd nevetést fakasztva a másik (Ó, mi szép is Panama!). E kettő nyerte el a díjakat a „történet-elbeszélés” kategóriában, de csupán hajszálnyi különbséggel a kiváló lengyel alkotás, az Egér előtt (Wiktor Skrzynecki rendezése), amely a kanadai CBC Valaha, valamikor című filmjével együtt (rendezője Denis Hargrave) a „klasszikus” egyórás realista tévéfilm jó példáját adta. (E nemben voltaképp csak ez a kettő érdemel említést, ez a tény azonban korántsem a fesztivál „szegénységét”, hanem ellenkezőleg, műfaji gazdagságát bizonyítja. S minthogy a sokszínűség itt nem valamely előzsüri jó válogatásának az eredménye, bízvást annak mutatójaként vehetjük, hogy szerte a világon nem beszűkülőben, hanem tágulóban van az ifjúsági és gyermek televíziós műsorok spektruma!) Igazán jó volna a magyar képernyőn viszontlátni az osztrákok Szájkosár nélkül című sorozatának például azt a darabját, amely a jamaikai popzenészek gondjairól-bajairól beszélt (Raggae: Rudolf Dolezal és Hannes Rossacher rendezése), s amely a rasszista és egyéb előítéletek ellen agitáló olasz Milyen a rosszak arca? című dokumentumfilmmel együtt (írta-rendezte: Leandro Castellani) a szemle legérdekesebb politizáló alkotásának bizonyult. S végül: a New York-i Children’s Television Workshop az idén januárban indított útjára egy nagyszabású természettudományi és technikai ismeretterjesztő sorozatot 8–10 éveseknek (a hét négy napján, félórás adásokban egy-egy témát – mint például: „hideg-meleg”, „kicsi-nagy” stb. – járnak körül, az ötödik napon összefoglalják, az egész sorozat 13 hétre terjed). A 3–2–1 Kapcsolat című sorozat nyilvánvalóan világsiker lesz a legközelebbi jövőben (már készül a német, francia és spanyol nyelvű változata is). A látott fél óra alapján azt hiszem, hogy erről a magyar televíziónak és nézőinek sem lenne szabad lemaradniuk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1214 átlag: 5.63 |
 |
|
