KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/március
POSTA
• Gosztonyi Péter: Gallipoli Olvasói levél
• Bajomi Lázár Endre: Cocteau körül Olvasói levél
• Fáber András: Válasz Bajomi Lázár Endrének

• Greskovits Béla: Reform-közvéleményre van szükség Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Ardai Zoltán: Páholylakók Felhőjáték
• Koltai Tamás: Operettvalóság Bástyasétány hetvennégy
• Székely Orsolya: Hamlet a zöld gyepen Inna Csurikovával és Gleb Panfilovval beszélget Zolnay Pál
• Panfilov Gleb: Jeanne d'Arc élete Forgatókönyv-részletek
• Szilágyi Ákos: Az ikrek A Zenekari próba és A karmester
• Koltai Ágnes: A rock kis évtizede Emlékszel Dolly Bellre?
• Hegedűs Zoltán: A filmkritika janzenistája André Bazin
• Lajta Gábor: A szenvedély útja Sindo Kaneto filmjeiről
• N. N.: Sindo Kaneto filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Élethalálharc és melodráma Havanna
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Átkozottak, szeretlek benneteket
• Szentistványi Rita: Szerelem receptre
• Barna Imre: Dühöngő bika
• Gáti Péter: Ezermilliárd dollár
• Schubert Gusztáv: Futásod véget ér
• Kovács András Bálint: Vámpír négy keréken
• Gáti Péter: Amit tudni akarsz a szexről (de sosem merted megkérdezni)
• Simándi Júlia: Kisvárosi fojtogató
• Farkas Miklós: Szupermodell
• Ardai Zoltán: Forróvérű kísértet
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kiről van szó? Faustus doktor boldogságos pokoljárása
• Zoltai Dénes: Egy veszedelmes ember Wagner
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Film és cselekmény

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Wagner

Egy veszedelmes ember

Zoltai Dénes

 

Most aztán minden összejött. A nagy téma. Tőkeerős és profi vállalkozók. Készséges koprodukciós partner. Nagyobbnál nagyobb nevek. Hitelesen eredeti helyszínek. Életrajzi meg egyéb sorozatokon edzett közönség. Ráadásul egy évforduló, a Nevet, a 19. századi egyetemes művészet óriásának tulajdonnevét a tudatalattiba kalapáló ezernyi alkalmával.

Minden és mindenki összejött. Storaro kamerája rögzítette is a mintaszerűen megrendezett és előre reklámozott randevút. Egy ponton számomra feledhetetlenül. Tristan-előjáték; előbb zongorán, aztán hangáttűnéssel teljes színpompájában, nagyzenekaron. Áll a cselekmény, a jó istennek hála, darab időre áll. A kamera szoborrá merevült arcokon jár körben. Elidőz Richard (Burton) itt igazán Wagner-mód beszédes, ráncoktól barázdált arcán. És a többiekén, akik körülülik az Érard-zongorát. Gemma Cracen, Marthe Keller, Vanessa Redgrave, meg a férfiak; a filmre vitt nagy művészlegendárium mártírjai, szentjei, bukott vagy bejegyzett angyalai. Én istenem, csak még egy kicsit hallgassanak; elég, ha csak az arcuk beszél. Szóljon kicsit tovább ez az egyre mélyebbről örvénylő végtelen dallam, a drámai zenék zenéje, amely, lám, sokféle emberarcot tud tisztára mosni, karakterizálni, átszellemíteni. Csak a banális szövegelés szűnjön. Stehe still! (Nem beavatottaknak: Wagner öt Wesendonck-dalának egyike.) Storarónak itt néhány (bízvást kinagyítható hitelű) képsorban sikerült lencsevégre kapnia egy, a tabló felett titokban elsuhanó szellemalakot. Azt a Wagnert, aki mégiscsak zenét és micsoda drámai zenét hagyott ránk, képernyők előtt, házikabátban üldögélőkre. Ez a Wagner, percekre, látomásként megjelent, hogy aztán megint eltűnjön, s csak a róla elnevezett tévésorozat fusson tovább. Amelyben egyébként – hadd pontosítsak – csaknem minden és mindenki összejött. A zenedrámák komponistáját nem hívták meg ebbe az együttesbe. Az mostanság másutt, más tájakon bolyong. Ha valaki rátalálna, és vallatóra fogná – nem is kellene az ügylethez tízmillió (dollárban) –, lenne bizony üzenete minket igencsak foglalkoztató dolgokról. Például a mai ember szellemi hontalanságáról. Önazonossága válságairól. Közösségkereséséről. Hazatalálásának pislákoló reménysugaráról. Spleenekről és ideálokról. A végzetére nemet mondani akaró emberről. Az oly igen hiánycikknek számító azonosulásról mások, a Másik szenvedésével. A raganökről, a világégés tüzében előbukkanó új embernemzetségről. Sachs történelmi ütések alatt megszerzett, megszenvedett hitéről, meg intelméről, hogy tudniillik ébredj jel, közeleg a nap. Hogy nem tart örökké ez a Szent János-éji esztelen téboly, az egyetemes verekedés, Nürnberg város és a világ krónikájának újratermelődni látszó abszurd ősjelensége. Nem egészen érdektelen üzenetek ezek manapság, napkeleten és napnyugaton.

Tony Palmer, a matematikatanárból lett rendező és üzletember az ilyesfajta üzeneteket bizony kihagyta máskülönben hibátlan számításaiból. Charles Wood sem hallja őket; a rutinosnak mondott szcenáriumok házi szerzője mintha mindennapi tévésorozataink abszolút főhőséről írta volna forgatókönyvét, a Művészről, aki a jelek szerint kiszorította Tarzant, a hajdani nagyszerűt. Akit most éppen Wagnernak hívnak. Akire Nietzsche, a filozófus – már ahogyan A Wagner-ügy szerzője a Scribe-utód forgatókönyvgyártó fantáziájában él – jó okon mondja: Maga veszedelmes ember.

Wagner, a veszedelmes. Még Strabreimnak is megteszi.

Minden összejött. Egy muzsikus kivételével. Annak emlékét, „szenvedését és nagyságát” kerek ötven évvel ezelőtt egy író, emigrációja kezdetén, hontalanul, egy szál tollal a kezében így idézte: „Szenvedőn és hatalmasan, mint a század, amelynek legtökéletesebb kifejezője, a tizenkilencedik, emelkedik szemem előtt Richard Wagner szellemi alakja. Ábrázata a század vonásai által felszántva, agyonterhelve a kor minden ösztönével, így látom ezt az alakot...” Thomas Mann így látta, ezt látta, 1933-ban. Charles Wood, 1983-ban, mást lát és másként.

Ezt elöljáróban. Félreértések elkerülése végett.

 

*

 

De kinek van itt joga ma divatos zenész-életrajz sorozatok íróin és rendezőin elverni a port, Thomas Mann-i mércéket emlegetve? Úgy vélem, például annak, aki a mostani tíz részes tévésorozatnak legalább az első adását végignézte. Az meggyőződhetett: így is lehet. Képernyőre is felfér a művészet, minden hatalmával, minden törékenységével.

Mert remek volt az expozíció. Őrizzük meg az emlékezetben. Velencei víztükrök lassú hullámmozgásával indult; jellegzetes orrdíszével beúszott a képbe egy gyászgondola – hosszú ideig ez volt a képi látvány első számú vizuális vezérmotívuma. A halott Wagnert szállítja, illő csendben, csak az evezőcsapásokat hallhatni, meg a jelenettel itt adekvát zenét, Az istenek alkonya nagy erejű gyászindulóját. Aztán vágás – és in medias res pontosan az életút felén, Drezdában vagyunk. Hamarosan 1848-at jelzi az eseménynaptár; Wagner úr, harmincöt éves királyi karmester, beleveti magát a népek tavaszának mámorosan forradalmi áradatába. Richard Burton – réges-rég túl az ötvenen, ilyen-olyan testi-lelki nyavalyákon – itt bizonyítja, mekkora színész. Ha akarja, hangoskodás nélkül, maszk nélkül, szinte póztalanul is hitelesen jelenít meg egy múlt századi kollégát, aki a zenész-udvaronc szerepkörből – mily tipikusan német szerepkör, és mennyire újszerűen formál belőle ezúttal Burton élő figurát! – kitör, és egy nem fiktív közösség tagjaként bejelenti igényét a szabad és teljes életre. Lesz ugyan, aki szóvá teszi majd: csúztól szaggatott karízületekkel nem lehet ahhoz az igazi Wagnerhez méltóan extázissal vezényelni Beethoven Kilencedikjét. Valóban nem lehet; és egy dokumentumfilmben a szakember joggal kifogásolhatna ilyesmit. Csakhogy Burton itt egy emberi karakter átvilágítására vállalkozott, művészileg hitelesen, élményt adóan, feledhetetlenül. Továbbá valóban kötözködhet például a tudós történész, aki Wagner 48–49-es, egyre lázasabb aktivitásának kronológiailag pontos rendjét kéri számon Woodtól. Az már elgondolkoztatóbb, hogy miért fogadja ebben a filmben a drezdai Hazafias Egylet lelkesült hallgatósága az udvari karmester nevezetes beszédét (48 júniusában!) ütemes „Wag-ner, Wag-ner”-rel; a politikai szerepre vállalkozó zenész itt a szegények történelmét emlegeti, meg a forradalmi harcban elesettek vérét, mely vörösre festi az akkori progresszív párt zászlaját. Ahogy én tudom, az ilyen demagógot a hitleráj idején kultúrbolsevistának titulálták volna – a Sieg heil ritmusa másoknak dukált, másféle szónoklatokért. De ez is részkérdés. Szolgáljon feltevőjének mentségéül, hogy túlérzékeny bizonyos ritmusfajták belérögződött jelentéstartalma iránt. Az első rész dramaturgiai csúcspontja az ilyen kötözködő, hitetlen Tamásokat is meggyőzhette. Ég a drezdai udvari operaház; vörös lángok háttere előtt népfölkelők szuronyos puskáinak, kiegyenesített kaszáknak mozgó fekete árnyképe; barikádrészletek, a tűztől riadt lovak dobogó rohanása, lassított képsoron; ez aztán egy igazi, Wagnerhez illő nagy képi hitmotívum! Fényt vet, rőt fényt a korábban történtekre, előlegzi a várhatót. És ide igencsak jól illik a kronológiailag különben jócskán később megszületett zenei frázis is: a Walkür tavasz-zenéje, meg a (wagneri? bakunyini?) démoni kacaj felhangosítva, a rezidenciális operaépületet elnyelő lángok láttán. Storaro itt igazán elemében volt. De a rendező, a szereplők, a játékmester és a pirotechnikus is. Jelképpé alakították az életrajzi adatot.

Ezek után a második rész úgy hat, mint a hideg zuhany. Itt kezdődött a mindvégig tartó kapkodás, a tanácstalanság. Palmer és Wood először is nem tudja, mit kezdjen egy emigrációban életét mentő és helyét kereső negyvennyolcassal, aki továbbra is kortipikus művészsorssal birkózik. Aki – való igaz – sok mindenhez kezd szertelenül, csak éppen nem komponál. Várja például az új forradalmi hullámot Európában, és addig is ontja magából a fantazmagórikus teóriákat a jövő műalkotásáról. Mit is kezdjen a filmkamera valakivel, aki egyre csak töpreng és fantáziál? Ekkor hívható segítségül két pattern, ahogyan ez a tévéjátékok nagy receptkönyvében megtalálható. Olyan vezérmotívumok, amelyeket igazán az utcán kevernek. A Művészről kideríthető, hogy merő képmutatásból szidta a kultúra elüzletiesedését, hogy csak falból hirdette Proudhonnal, hogy a tulajdon lopás. A forradalomban megperzselődött lelepleződik: gyógyíthatatlan rabja ő is a mindenható Pénznek, az aranynak, és lehetőleg tehetős szépasszonyoknak. Pénz és nő: ezek lesznek mostantól a sztori vezérmotívumai. Érzékletessé tételük érdekében regényes életrajzokból kikeresendő néhány biográfiai tény vagy mendemonda. A Művészről, aki szent szörnyeteg. A szegény, sokat szenvedő, habár kicsit házsártos művész-feleségről, akinek – mélylélektani motiváció! – nem lehet többé gyereke, mert a méhében hordott magzat elpusztult a nagy menekülés közben, még az ősidőkben, amikor hitelezők siserahada elől kellett férjével menekülnie szárazon és vízen, porosz és orosz hósivatagon, viharzó tengeren át. Felbukkanhat egy vagy több kelekótya barát, hívő, lehetőleg megpumpolható pénzeszsák. Így bizonyos Liszt Ferenc. Láttára a magyar nézők (köztük még a magyar anyák és a magyar kritikusok is, bizony) valószínűleg testületileg, kórusban kiáltottak fel: jöjj vissza, te tavalyi Franz! minden meg van bocsájtva! Woodék Lisztje ütődött félnótás: rejtély, hogy mit esznek rajta a nők. De van pénze, potenciális mecénás, mi több: após. És itt van kéznél „valami Ritterné” öntudatos fia, aki – ez egy külön kamara-alakítás – elég jól kezeli az evezőt a svájci tavon csónakázó szervilis-aulikus Liszt és a helyét nem lelő Wagner társaságában; ámde akit Liszt – mit tesz isten, az egész történet úgysem igaz – okkal-oktalan majompofának titulál, és aki ezért embervért akar inni, Liszt vérét, párbajban: egy tízrészes tévésorozat Wagnerére vár az időigényes feladat, hogy a Ritter-fiút kiengesztelje... Talán, mert egy mecénás-hölgy fia? Nem valószínű. Egy későbbi részben, amely előtt még mindig „Wagnert” (és nem Rittert) jelöl az inzert, megtudhatni, hogy a mi Ritterünk is komponált egy Trisztánt, vesztére; a haragos mester rendreutasítja: az ő dolga az, hogy pénzt, még több pénzt hajtson fel a kedves mamánál. Így gyarapszik tudásunk Richard Wagnerről és ami még fontosabb: Karl Ritterről. Aztán jönnek az intimszféra gondjai, az elnyűhetetlen témául szolgáló nőügyek végeláthatatlan sorban. Kezdetnek megteszi egy ifjú és angol-francia kékharisnya, Bordeauxból, Jessie Taylor-Laussot (érdeklődésre tarthat számot Wagner-specialistáknál, valamint francia és angol tévénézőknél) magánspiclit alkalmazó bornagykereskedő férjjel oldalán, készen a szökésre a muzsikussal, aki vendéglátói terített asztala fölött rezzenés nélküli arccal veszi a hírt elfogott drezdai forradalmártársai – köztük Bakunyin – halálra ítéléséről, s aki ezenközben lábujjaival élvezetesen tud végigzongorázni ama harisnyába bújtatott női lábon, egészen virtuóz magasságokig. Wagner és a nők. Ízlés dolga, de végtére ezt a témát is filmre lehet vinni. Habár gyanítom, hogy egy másik, Lisztről szólt zenészsorozat után ez igencsak déjà vu. Ezúttal a nagy bál ott van, hogy a sorsharagtól sújtott zenész és ifjú rajongó liezonja az istennek sem tud érdekes lenni. Még akkor sem, ha a spicli korpulens és némely csókok láttán felbotlik a tengerparti homokbuckában. Vagy ha Wagner-zenét kevernek akusztikus háttérként az enyhén untató képsorokhoz. Milyen zenét? Itt már ez is érdektelen. Raktáron levő klisézenét, Richard Wagnertől, BBC., Decca-felvétel, vezényel Solti. A főhős rezignált? Reményeiben csalatott? Trisztán, előjáték a III. felvonáshoz. Rendőrügynök, civilben operabarát, amint rábukkan a Tannhäuser partitúrára egy párizsi padlásszobában? Csak egy tippünk lehet.

Nem folytatom; nem lehet folytatni. Lehet, hogy a nézők többsége a sorozat végéig híven kitartott. Ha igen, jól tette. Ajándékba kaphatott egy pompás képes albumot. A velencei Canal Grande, a Palazzo Vendrommal. A sienai dóm belseje. Alpesi táj, hófödte csúcsokkal (még szebb, ha az itt bukdácsoló Karl Ritter hangját –„Wagner úr, nekem hánynom kell!” – kikapcsoljuk), Neuschwannstein, II. Lajos giccsesen mesebeli lovagvára, „megközelíthetetlen hegyormon” – ki jut el ide turistaúton? Szecessziós szobabelsők, pazar stílbútorok, híres operaházak színpadai és kulisszák, frakkok és nagyestélyik, cilinderek és collier-k – hiteles itt minden. Talán ilyen igénnyel is kellene nézni az egészet, videokazettákról, művelődéstörténeti szemléltető anyagnak, ahogyan Syberberg szeretné, hogy ötórás Parsifal-filmjét nézzük – a jövő video-műalkotásaként. A dokumentációt talán nem kellene terhelni olyasmivel, mint a drámai szerkezet, konfliktus, homogén jellemzés. Ily szögből nézve kinyílna szemünk az igazán felülmúlhatatlan sztárparádéra. Végül is ezúttal még egy Sir Laurence Olivier, egy Sir John Gielgud vagy egy Franco Nero is csak epizodista. És a fiatal színészgeneráció hogy felnőtt a nagyokhoz: Gálffi László, a bomlott lelkű ifjú király szerepében és nemcsak a stílhű díszpalást vagy a különc magánfürdőkád jóvoltából abszolút illúziót keltően, hanem a szó legteljesebb értelmében színészként is Richard Burtonhoz, az angol Gemma Crawenhez, Vanessa Redgrave-hez, az ríj Wagner-énekes csillagok – Peter Hofmann, Manfred Jung, az elbűvölő drámai szoprán Gwyneth Jones – az olyan elődökhöz, mint Jess Thomas.

Őróluk nem nekem kell érdemben írnom, nekem nincs jogom gúnyolódni kiváló produkciót nyújtó színművészek „szenvedésén és nagyságán”. Mert aki tudja, mit jelentett az a híres „vízkúra” a Nibelung gyűrűje a Zürich menti Albisbrunnban, anno 1851 az altesti fájdalmaira panaszkodó, valójában alkotói válságban kínlódó forradalmár művésznek, egy hónappal Napóleon Lajos államcsínye előtt, abban a meggyőződésben, hogy a kortárs operapublikum aligha lesz kíváncsi az ő monumentális zenedrárna-parabolájára, aki a Kneipp-kúra badar kezelései között arról fantáziál, hogy deszkából építtet magánszínházat az ő most már négy estére terjedő Ringjének, miközben ilyes vázlatlapokat írogat: Wotan (badend) – Wotan fürdik – aki, mondom, egy nagy zenedráma születésére kíváncsi egy rossz, elrontott élet szelleméből, az e sorozat nézése közben olykor nem tudja: sírjon vagy nevessen. A vízkúra motívumáról valahonnan a szcenárium írója is tudomást szerzett. Minek következtében egy fürdőmendencében kell viszontlátnunk Burtont és körét, amint nyakig vízben körbejárnak, filozófiai fejtegetésekbe – időnként vezényszóra, a gyógyvízbe – merülten. Ilyenkor a vízből csak egy kinyújtott kar látható, amint egy könyvet tart –ugyan mit? –, Schopenhauer művét. A világ mint akarat és képzet, angolul, tekintettel – ugyan kikre? A kritikus ilyenkor zavarban van. Voltaképpen szilveszteri kabaréjelenetet lát (vö. Karinthy Frigyes Így írtok ti-jéből Főt. Kneipp: „Vízkúrán”). El is lehetett persze hagyni az ilyen jeleneteket, ha nem írná elő a szent szörnyeteg képzetét és akaratát gyanító szövegkönyv, hogy a mély értelmű diskurzus katonás lezárása a főhősre vár: őt ugyan nem érdekli az akarat tagadása. Ami, mellesleg, egészséget valószínűsít, nem (altesti) betegséget, még kevésbé Schopenhauer-fertőzést.

Ó filozófusok! A megöregedett, megtört Wagner még ilyesmit is hallhat. Renegáttá vált teoretikusa, Friedrich Nietzsche: „Veszélyes ember vagy, Wagner. Istenekről beszélsz, miközben úgy véled, nincsen isten terajtad kívül. Te képes vagy arra, hogy·meggyőzz minden bolondot, hogy egyszer még istenné lehetsz... Én nem vállalok felelősséget azért a hatásért, amelyet egy hatalomra vágyó népre teszel”. Biztosíthatom azonban az olvasót: ez a Nietzsche éppoly fantáziaalak, mint a sorozatból kikerekedő Wagner. Még nevetni is lehetne ilyenkor a félreértések vígjátékán. Nevetni, ha nem lett volna az a bizonyos hatalom utáni akarat a mi századunkban véresen komoly valósággá.

Mondom: zavarban vagyok. Miért kell egy remek expozíció után végül is a művészi szinten megjeleníthető gondolatnak húznia a rövidebbet? Amikor csaknem minden és mindenki összejött?

Igaz is: a tíz részletet követő tíz inzert háttérzenéje egy magyar gregorián dallam. Ez a zene legalább garantáltan nem veszedelmes.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 60-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6498