KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/március
POSTA
• Gosztonyi Péter: Gallipoli Olvasói levél
• Bajomi Lázár Endre: Cocteau körül Olvasói levél
• Fáber András: Válasz Bajomi Lázár Endrének

• Greskovits Béla: Reform-közvéleményre van szükség Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Ardai Zoltán: Páholylakók Felhőjáték
• Koltai Tamás: Operettvalóság Bástyasétány hetvennégy
• Székely Orsolya: Hamlet a zöld gyepen Inna Csurikovával és Gleb Panfilovval beszélget Zolnay Pál
• Panfilov Gleb: Jeanne d'Arc élete Forgatókönyv-részletek
• Szilágyi Ákos: Az ikrek A Zenekari próba és A karmester
• Koltai Ágnes: A rock kis évtizede Emlékszel Dolly Bellre?
• Hegedűs Zoltán: A filmkritika janzenistája André Bazin
• Lajta Gábor: A szenvedély útja Sindo Kaneto filmjeiről
• N. N.: Sindo Kaneto filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Élethalálharc és melodráma Havanna
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Átkozottak, szeretlek benneteket
• Szentistványi Rita: Szerelem receptre
• Barna Imre: Dühöngő bika
• Gáti Péter: Ezermilliárd dollár
• Schubert Gusztáv: Futásod véget ér
• Kovács András Bálint: Vámpír négy keréken
• Gáti Péter: Amit tudni akarsz a szexről (de sosem merted megkérdezni)
• Simándi Júlia: Kisvárosi fojtogató
• Farkas Miklós: Szupermodell
• Ardai Zoltán: Forróvérű kísértet
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kiről van szó? Faustus doktor boldogságos pokoljárása
• Zoltai Dénes: Egy veszedelmes ember Wagner
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Film és cselekmény

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Emlékszel Dolly Bellre?

A rock kis évtizede

Koltai Ágnes

 

A már csak nosztalgikusan emlegetett cseh újhullám sajátos utóéletét éli a mai jugoszláv filmben. A prágai filmfőiskola egymás után bocsátja szárnyra a szerb, a horvát, a szlovén, újabban a boszniai filmet megújító fiatal filmeseket (Goran Paskaljević, Lordan Zafranović, Rajko Grlić, Srdan Karanović, Emir Kusturica nevét említhetjük), akik Kelet-Európa legnagyobb hagyományokkal rendelkező, egykor legkifinomultabb filmművészetének forma-kultúráját szívták magukba. Filmjeikben a formani gyengéd, szeretetteli irónia, a němeci és menzeli filozofikus groteszk némi fájdalommal, keserű lemondással vegyül (gondoljunk csak Paskaljević nálunk is bemutatott alkotásaira, A strand téli őrére, amely a Fekete Péter édestestvére, A kísérlet a szabadulásra és az Emlékszel Dolly Bellre? is hasonló reminiszcenciákat ébreszt). Ha egy másik újhullámról nem is beszélhetünk, kétségtelen, több mint tíz éves tetszhalálából éledt fel a jugoszláv film.

A fiatal Emir Kusturica (Jiří Menzel tanítványa volt) első filmje, az Emlékszel Dolly Bellre? egy kamasz fiú lelki és szellemi érésének története; lírai visszaemlékezés a hatvanas évek eleji Szarajevóra, a rock felszabadító erejére, az első cigaretta és az első csók ízére. Az ifjúi álmok, vágyak, hóbortok és a kis csalódások filmje, a Coppola rendezte Felnőtt fiú vagy márral, Lucas American Graffitijével (nálunk A rock nagy évtizede címmel játszották) és a magyar Megáll az idővel rokonítható.

Szarajevó, a hatvanas évek eleje, kopott ruhák, kopott életek, de a rock már a nyomorult külvárosba is betört. Igaz, nem a kemény rock, és még csak nem is Elvis Presley, hanem a belvárosi úrifiúk kedvence, a lányos hangú, szívdöglesztő Adriano Celentano. Mindenki a Quattro mille bacit dúdolja, a városszéli vagányok egy francia sztriptíztáncosnő, Dolly Bell bájaiban és a nyugati nagyvárosok csillogásában gyönyörködnek; áhítattal kerekre tágult szemekkel nézik az Európa éjjel című show-film agyonjátszott, feltehetően feketén szerzett kópiáját. Amikor már a vurstli rekedtes hangszórója is a Quattro mille bacit zengi, Dino, a tizenhat éves kamasz megérti: valami megváltozott. A tiltott gyümölcsöt hirtelen tálcán kínálják (persze nem a „vérlázító” rockot), a grundra szorult, magának zenélő „banda” a kultúra felszentelt házába is beteheti a lábát, üvölthetnek az erősítők, ropoghat a parkett a táncos lábak alatt.

Dino nem tudja pontosan, mi történik körülötte, honnan is tudhatná, hogy felelős helyen engedélyezték az új zenét, az ifjúsági klubokat, és ugyan ki árulná el neki, hogy a felnőttek hite sem töretlen. Kábán sodortatja magát, hol apja zavaros filozofálgatása, hol a hipnózis és az autoszuggesztió ejti rabul. A szüzesség kínját persze egyik sem enyhíti, meglehet Dino nem akarja, hogy bárki is kijózanítsa az első szerelem mámorából. „Nap mint nap minden tekintetben előrehaladok” – mormolja válságos helyzetekben a főhős. Miért e kétségbeesett önigazolás, olykor különös fohász ismeretlen védangyalához? Miért ismételgeti sírós hangon ezt a mondatot a film végén, éppen amikor háta mögött hagyja a nyomasztó szegénységet? Hiába az első szexuális kaland, Dino még nem férfi; kétségek és gyermeki tehetetlenség között vergődő kamasz, megszállottan hisz a babonákban, egyedül a titokzatos, kiszámíthatatlan véletlenben bízik. Az utolsó jelenetben elkeseredetten búcsúzik a patriarchális külvárostól, a grundtól, a „banda” akolmelegétől. Konokul ismételgeti, de maga sem hiszi, hogy „előrehalad”.

Dino sorsa nem különös, kamaszdrámája belesimul a „banda” többi tagjának, a kölyökkorú süket dobos és a sánta harmonikás sorsába. Unalmas hétköznapok – a valósággá lett Dolly Bell és Sintér, az olaszra formált bűnöző bűvöletében. Csak egy, látszólag lényegtelen dologban különböznek: Dino ereiben török vér is csordogál. A túlságosan érzelmes rock-romantika mélyén felvillan egy jobbára ismeretlen, még a jugoszláv filmművészetben is alig ábrázolt világ: a szarajevói muzulmánoké. Egy befelé forduló, hagyománytisztelő, rituális szokásait őrző közösségé, amelyet azonban a széthullás veszélye fenyeget. A gyerekek, Dino és testvérei egyenesen megvetik a tradíciókat, nevükön kívül semmi sem emlékezteti őket a származásukra. Mosolyogni való gyengeségnek tartják apjuk és nagybátyjuk múltidéző kesergését, unják a részeg gajdolásba fúló „meghitt” családi összejöveteleket, ők legalább annyira otthontalanok a muzulmánok, mint a szerbek vagy horvátok között.

Az Emlékszel Dolly Bellre? nem olyan fergeteges, felszabadultan komédiázó, mint a Felnőtt fiú vagy már, nem olyan erőteljes, szuggesztív, mint a Megáll az idő. Közelebb áll az American Graffiti lágy melodrámájához, csak kicsit kopottabb, szürkébb. De mind közül a legszomorúbb, legreménytelenebb film, talán mert a szarajevói külváros alulnézetében „a rock nagy évtizede” sivárabb volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6482