KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/március
POSTA
• Gosztonyi Péter: Gallipoli Olvasói levél
• Bajomi Lázár Endre: Cocteau körül Olvasói levél
• Fáber András: Válasz Bajomi Lázár Endrének

• Greskovits Béla: Reform-közvéleményre van szükség Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Ardai Zoltán: Páholylakók Felhőjáték
• Koltai Tamás: Operettvalóság Bástyasétány hetvennégy
• Székely Orsolya: Hamlet a zöld gyepen Inna Csurikovával és Gleb Panfilovval beszélget Zolnay Pál
• Panfilov Gleb: Jeanne d'Arc élete Forgatókönyv-részletek
• Szilágyi Ákos: Az ikrek A Zenekari próba és A karmester
• Koltai Ágnes: A rock kis évtizede Emlékszel Dolly Bellre?
• Hegedűs Zoltán: A filmkritika janzenistája André Bazin
• Lajta Gábor: A szenvedély útja Sindo Kaneto filmjeiről
• N. N.: Sindo Kaneto filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Élethalálharc és melodráma Havanna
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Átkozottak, szeretlek benneteket
• Szentistványi Rita: Szerelem receptre
• Barna Imre: Dühöngő bika
• Gáti Péter: Ezermilliárd dollár
• Schubert Gusztáv: Futásod véget ér
• Kovács András Bálint: Vámpír négy keréken
• Gáti Péter: Amit tudni akarsz a szexről (de sosem merted megkérdezni)
• Simándi Júlia: Kisvárosi fojtogató
• Farkas Miklós: Szupermodell
• Ardai Zoltán: Forróvérű kísértet
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kiről van szó? Faustus doktor boldogságos pokoljárása
• Zoltai Dénes: Egy veszedelmes ember Wagner
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Film és cselekmény

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Havanna

Élethalálharc és melodráma

Csala Károly

Az élethalálharcot nem kell magyarázni. Nézi az ember a vásznon sorjázó dokumentumokat – Salvador, Guatemala, Nicaragua, Grenada, Haiti, Chile vagy akár a Havannából is roppant távolinak tetsző Fülöp-szigetek sorsáról, küzdelmeiről –, s megelevenedik előtte mindaz, amit eddig csak újsághírként ismert (vagy még akként sem). Eleven a bizonyíték. S ilyen mennyiségben és minőségben (nem a sokszor vibráló, homályos 16 mm-es filmek technikájára, hanem a dokumentumok autentikusságára mondva) elképesztő, lázító, fölháborító, imitt csüggesztő, amott lelkesítő. Hol láthatni még mindezt így, együtt? Azt hiszem, sehol másutt, csakis a havannai fesztiválon.

A melodráma már magyarázatra szorul. Elsősorban a magam számára. Mindaz, ami oly kristálytisztán világos az aktuális dokumentumfilmekben, még a bemutatott helyzetek esetenként kilátástalannak látszó bonyodalmassága ellenére is, az aktuális latin-amerikai játékfilmekben valami tétova mélabú ködfüggönyén keresztül jelenik meg. Az emberek (alkotók, filmhősök egyaránt) úgy, de úgy tudnák, hogy merre is kéne haladnia hazájuk, kontinensük történelmének, ám vagy lassabban halad, vagy épp nem arra halad, vagy ha épp arrafelé mozog is, annyi sajnálnivaló esik áldozatául e mozgásnak... Minthogy a melodráma realizmusában mindig a józan fejjel már rég megtagadott, voluntarista romantikus-hősi szemlélet bujkál, s bukkan felszínre az érzelmek kinyilvánítása során – dialógusokban, gesztusokban, mimikában egyaránt –, az alkotók többnyire mindent elkövetnek azért, hogy ez ne a sajátjuknak, hanem az ábrázolt valóság sajátjának lássék. S mi hiányzik ilyenkor a leginkább? Az ábrázolt valóság nagyobb léptékű, öntörvényű mozgásának művészi hitelű megragadása. Ezt valahogy nem sikerült „dokumentálniuk” a minden részletükben hiperhitelesen reális játékfilmeknek. De a vágyakozás, hogy megragadják ezt a nagyobb valamit – az jelen van. Mint műfajtorzító-műfajteremtő forrás: a melodramatikusság forrása.

A latin-amerikai filmművészetnek ez a kettőssége – dokumentum kontra melodráma, valóság kontra vágyott valóság – természetesen nem mostanában kezdődött, de érzékletesen jellemezte az ötödízben megrendezett Latin-Amerikai Új Film Nemzetközi Fesztiválját is (Havanna, 1983. december 9–18.).

 

*

 

Pedig nem így indult a fesztivál! Épp a megnyitó után vetített argentin játékfilm, a közismert Szimonov-verset idéző Várj reám (rendezte: Juan José Jusid) volt egyike a kivételeknek. Remek humorú kamaszhistória 1950–52-ből, virazsírozott híradófelvételen Perónnal és Evitával, szakszervezeti tömeggyűlésekkel, egy család magánügyei és közéleti vonzalmaiból fakadó konfliktusai: ironikus ítélet a mai felnőttek gyerekkoráról. (Szimonov mint egy munkásszínpad előadása keveredik a történetbe.) Mire a naiv marxisták, peronisták, ilyen isták, olyan isták tisztázzák egymással igazságaikat és tévedéseiket, addigra a főhős kamaszfiú is kap végre egy hosszúnadrágot...

Ez a kitűnő film, azt hiszem, pusztán azért nem került a fesztivál díjazottjai közé, mert már tavaly is argentin film kapta a nagydíjat: A visszavágás ideje, amelynek rendezője, Adolfo Aristaraín ezúttal is jelentkezett új művével – egy társadalmi tartalmára nézve teljesen üres, ám profi módon, izgalmasan, jó színészi alakításokkal realizált krimivel (Az áldozat utolsó napjai), egy bérgyilkos csavaros dramaturgiával kitalált históriájával.

A vér és vérfagyasztás nem hiányzott néhány melodrámából sem. A jó nevű mexikói rendező, Felipe Casals a városi gerilla problémáját húzta-ráncigálta elő – honnan is? a valóságból? de hiszen a harcnak épp ez a formája játszik mostanában egészen elenyésző szerepet Latin-Amerika-szerte... –, ám ki is derült tüstént, hogy a Golyózáporban moralizálni óhajt, nem pedig valódi politikai konfliktusokat közönség elé tárni. Rossz film, de valami fontosnak látszót működés közben érhetünk benne tetten. Szabad-e? Helyes-e? Igazolható-e? Ilyenek a film kérdései a véres akciót végrehajtó, majd bekerítésben elpusztuló városi gerillaegység sorsa kapcsán. A valódi kérdés – a valóság kérdése –, hogy tudniillik: kell-e, szükségszerű-e, elkerülhetetlen-e a hősök választása, ez föl sem vetődik. Drámának dráma, ám nem tragédia: melodráma.

Új kubai filmek. Manuel Octavio Gómez három dolgot vegyített össze Mesélj! című filmjében: az afro-kubai folklórt, a musical műfaját és a hétköznapi problémákat – az aratástól a bürokráciáig és a férfihiúság latinéknál nehezen kipusztítható megnyilatkozásáig. A látszólag össze nem illő műfajok és eszközök, témák és kifejezési módok elegyítése, nem feledhetjük, a kubai filmművészetnek bámulatos eredményeit segítette világra – csakhogy nem a játékfilmben, hanem a dokumentumfilmben. De nagy a kísértés a fikciós alkotók számára is. S az eredmény: furcsa, „jópofa”, helyenként szórakoztató, de jelentősnek semmiképp sem nevezhető vígjáték. A kifejezésnek nem biztonsága, hanem bizonytalansága érződik rajta. Ugyanaz a bizonytalanság a ma, a valóság ábrázolásában, mint amely kontinens-szerte a melodrámát tartja vigorózusan életben.

Humberto Solás ismét egy női nevet választott filmje címéül: Amada, s ismét a múltban vizsgálja hősnője sorsát (egyébként Miguel de Carrión A szfinx című regényének nyomán). Elegendő talán annyit mondani róla: a fesztivál egyetlen látványos-hangzatos bukása volt. A halálosan komolynak szánt, egzaltáltan szenvedélyes jeleneteken harsányan kacagott a közönség, mely felerészben inkább a kinti hőséget választotta vetítés közben a hűvösre légkondicionált moziterem helyett.

Kísérlet, próbálkozás, de kétségkívül sok részletében sikerült és figyelemre méltó mű a fesztivál nagydíjasa, a kubai Tomás Gutiérrez Alea Bizonyos mértékig című műve. A rendező ugyanis szembesítést hajt végre – ez filmje dramaturgiai váza – egy értelmiségi csoport (filmesek) és egy kikötői munkás-csoport között. Mindkettő meggyőződéses híve a forradalom valóságának – s mégis: két világ találkozik itt össze, amelynek emberi lényei mintha nem ugyanarról a valóságról a nem ugyanazon a nyelven beszélnének. A film munkásai javarészt „natúr” munkások, a film természetes módon alkalmazza a dokumentarista improvizációt, a dokumentum-játékfilm ismert módszerét. Ez a film csakugyan aktuális, előremutató problematikájában is, útkeresésében is.

Mellesleg szólva, láttunk Havannában hamisítatlan dokumentum-játékfilmet is. Venezuelából érkezett, egy falu neve adja a címét: Tiznao. Egy falu, amely kihalásra ítéltetett – helyén víztároló épül. Abszolút szakmai biztonság jellemzi a rendezőpáros, Dominique Cassuto de Bonet és Salvador Bonet munkáját, a szereplők hitelesek (a majdnem-főszereplő kislány egyenesen csodálatosan alakítja saját magát), az ábrázolt társadalmi gondok valóságosak. De kitalálhatja a magyar olvasó, hogy mi a bajocska a filmmel: túl hosszú, rettentő hosszú.

Venezuela változatos – és egyre fejlődő – filmgyártása jól elszórakoztatta a havannai közönséget egy másik alkotásával, Antonio Llerandi vígjátékával. Az Isten hozzád, Miami! szélhámosa ugyanis, miután lelepleződött, s nem mer hazatérni Caracasba, „kubai menekültnek” adja ki magát Miamiban, hogy segélyhez jusson. Jómagam kevésbé élveztem a filmet, mert bántóan dilettáns a színjátszása, s humora olyan harsányságban nyilvánul meg, amihez – úgy látszik – nem szoktam hozzá. Sikerén azonban nem lepődtem meg.

Nem így a brazil Ártatlanság (rendező: Walter Lima Jr.) vetítését követő fergeteges tapsviharon. Itt éreztem meg igazából, hogy filmekhez, stílusokhoz – és egyáltalában: filmművészeti problémákhoz – mennyire hozzátartozik nemcsak az a bizonyos „társadalmi háttér”, amiből ezek „fakadnak”, hanem a konkrét, hús-vér közönség is, azok az emberek, akiknek ezek a filmek elsődlegesen készülnek. Ez a csodálatosan fényképezett film ugyanis (operatőr: Thomas Farkas) talán az egyetlen komoly alkotás volt a fesztiválon látott játékfilmek között, amely szemlátomást nem dilemmázgatott azon, hogy a valóság melodráma-e, s a melodráma valóság-e. Az alkotók fogták Visxonde de Taunay múlt századi klasszikus regényét, ezt a kétségtelenül irodalomtörténeti értékű, de ezzel együtt réges-rég elavult, naiv romantikus könyvet – és minden skrupulus nélkül, teljes komolysággal olvasva minden betűjét, átültették a film vásznára. Szép – túl szép szerelmi történet, hűséggel és hőshalállal...

 

*

 

Névtelen kollektívák készítik a harcoló Salvador dokumentumfilmjeit. A szabadság útja – hirdeti programként témáját az egyik, s a filmet nézve egy kissé elcsodálkozik az ember, hogy ezek a semmilyen filmiskolát nem végzett amatőrök milyen biztonsággal készítik művüket. Aztán, a másik salvadori filmet végignézve (Merészség ideje), már nagyon-nagyon csodálkozik: technikailag kifogástalan, fölényes szakmai biztonságról tanúskodó mű, szellemes vágásokkal; olyan módon politizál, hogy a néző hol kuncog (más vérmérséklettel: visít) a szatirikus poénok láttán-hallatán, hol pedig sápadozik a dühtől, amit az ábrázolás tárgya vált ki belőle. Nagydíjas, megérdemelten.

Pedig milyen konkurenciája volt! Hisz nemcsak latin-amerikaiak, hanem Latin-Amerikáról fejlett országok filmművészei által készített filmek is versenyeztek Havannában. Elámultam például azon, hogy az USA-ból nem csupán baloldali függetlenek viselik szívükön Nicaragua, Guatemala, Salvador vagy Haiti sorsát, s nem csupán a szomszédos Mexikó demokratái kísérik figyelemmel Közép-Amerikájuk küzdelmeit kamerával a kezükben, de olyan hollywoodi „nagymenő” operatőr is, mint Haskell Wexler, nem átall az ügy – Nicaragua – érdekében (nyilvánvalóan honoráriummentesen) 16 milliméteres filmet fényképezni Saul Landau munkatársaként. (Nicaragua: egy titkos háború célpontja).

A politikai filmek között két olyan is akadt, amely abszolúte új információkkal kápráztatott el, pedig talán egy kicsikével jobban érdeklődöm az ilyesmi iránt, mint az átlag magyar. Az egyik Haitiben készült hatévi illegális forgatással, s nem ragad meg „Papa Doc”-nál és „Baby Doc”-nál, hanem kíméletlen alapossággal tárja föl a legutóbbi évek ipari föllendülésének, modernizálásának, amerikai tőkével történő „gazdasági csodájának” népnyomorító oldalait. A másik egy USA–mexikói koprodukció a Fülöp-szigetek gerilláiról – vadonatúj, izgalmas információkkal. Az előző címe: Keserű cukornád (rendezője Jacques Arcelin), az utóbbié: Salidumay (Jeoffrey Chester rendezte).

Természetesen nem minden dokumentumfilm ilyen közvetlenül politizál a Havannában látottak közül (s nem is mindegyik politizál, de azokból legföljebb egy-kettő volna érdemes az említésre művészi kvalitása okán). A színvonalas kubai dokumentumfilm-iskolát például Rigoberto López Grenada: egy álom fölröppenése című vitafilmje mellett méltón képviselték az olyan művek is, mint Fernando Pérez Omarája (Omara Portuondo énekesnő portréja) vagy Marisol Trujillo Asszony a tükör előttje, amely egy szülésre vállalkozott balerina személyes gondjairól tudósít, intim, emberi hangon. A kedvencemet hagytam mégis utoljára a dokumentumfilmeknek ebből a kategóriájából, az argentin Ricardo Wulicher koncertfilmjét, amelynek címe Mercedes SosaAkár egy szabad madár. Egy igazi népénekes asszony hosszú évek száműzetése után újra fölléphet hazájában. Elbűvölő keménységű egyéniség, nagy egyéniség ez a paraszti gazdasszony kinézetű művésznő. A stadion, ahol első fellépését szervezték, persze dugig – mint egy rock-koncerten idehaza. De a dalok a fontosak, az előadó a fontos. (Ha minden jól megy, televíziónk előbb-utóbb be fogja mutatni ezt a filmet. Bízom benne, hogy híveket szerez magának Mercedes Sosa Magyarországon is. Más persze itt dalainak akusztikája, mint hazájában, ahol tavaly októberben kezdték játszani ezt az egyórás filmet – egyidejűleg 32 Buenos Aires-i moziban.)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 39-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6486