Egy készülő film dokumentumaiból 2.IsonzóGulyás Gyula
Gulyás János
Gulyás Lajos honvéd (Biatorbágy)
…úgyhogy, hát kivonultattak ottan bennünket Szerbiából, és akkor bevagoníroztak bennünket, és mentünk a Kárpátokba. Nagybereznán szálltunk ki, és két oldalt, ahogy csak tudtak, lőttek minket az oroszok. Hát kiugráltunk, ugye, erre, arra, amarra és mégiscsak elfoglaltuk Nagybereznát. Mert aztán gyüttek utánunk a többiek is, de azok már hamarabb kiszálltak, és rajvonalba gyüttek. Hát aztán kaptunk sítalpakat, mert ott már nagy hó volt, és az olyan volt, mint a szitakéreg. Rácsatoltuk és avval nem süllyedtünk el.
Hát akkor elmentünk Uzsokig. Ott aztán már nem tudtunk tovább menni, hanem arról volt szó, hogy át kell törni. Volt ott egy olyan nagy hegy, és az ott át volt vágva, azon volt az út. Nekünk azon kellett átszaladgálni az oroszok után a nagy hóban. De bizony nagyon sok halottunk lett itten, mert az úgy be volt lőve, éjjel-nappal. Hát én is egy napig, majdnem egy napig benne voltam, a hóban húzódtam meg. Majd megfagytam már, de megmondom: én nem mertem menni. Mert láttam, már az is meghalt, amaz is. Az oroszoknak már ottan háromszoros rajvonaluk volt. Be voltak építve, de persze ezt mi nem tudtuk. Előttük voltak ilyen vasak kihegyezve, átfűzve drótokkal. Erős vasak, meggörbítve, leverve a földbe. Akadály volt az, na. De ezt mi nem láttuk, mert befújta a hó. És akkor nekimentek a mi embereink, és bizony ugye belül nem volt megfagyva minden. Ott bizony az ember beleesett, és ott maradt rajta. Nem tudtunk rajta segíteni. Sok ember ottmaradt. Na, jól van, azután hátra kellett vonulni, de nem kaptunk semmi parancsot, meg enni se, csak ottan be voltunk ásva. És akkor egyszer úgy éjféltájban, vagy így valahogyan, jött egy szakaszvezető, hogy hátra arc! Úgy rázott az föl. De amelyik ember álmos volt, vagy elaludt, az fagyott is meg. Na, akkor aztán megindultunk hátrafele. A talp mindenkin rajta volt. Lepedőnk is volt. Én is kigyüttem onnét, a hólepedővel. Ahogy megyek hátrafelé, shiu-shiu, csak úgy lőttek, lesütöttem a fejem, úgy mentem tovább. Egyszer csak beleestem egy gödörbe. Hát, kérem, jajgat ott egy ember, akire ráestem. Jaj, jaj, jaj! Mondom, mi baj? Jaj, azt mondja, el van lőve a kezem is, a lábam is, a mellemen is keresztül találtak. Na jól van, hát volt nekem is egy sebkötözőm, neki is volt, ahova tellett, ott bekötöttem, és vártunk tovább. Aztán azt gondoltam, nem lehet ennyit várni, hát csak ki kéne menni. De az az ember azon rimánkodott, hogy hát bajtárs, mert akkor mindenki bajtárs volt, szóval, bajtársam, hatvan hold földem van otthon, a felit rád íratom, csak ments meg innen! De, mondom neki, nézze, hát hogy? Nem tudom én vinni, hát így is magam alig tudom, alig tudok menni. Vigyél ki, testvér, vigyél ki. De hát nem bírom! Nem bírom! Úgyhogy hát persze én rosszul bántam vele, de nem baj, ugye, nem baj, ha ezt most elmondom? Ott rimánkodott. Hát aztán, mondom, nem bírom ember, nem bírom, bajtárs én magát el, így is lássa, milyen hó van? Mi az istent csináljak? Amelyik keze el volt törve, azzal megfogta a lábamat, és nem eresztett el az Úristenért se! Én pedig mindenhogyan akartam kimenni, hát mit csináljak, mit kellett nekem tennem? A kislapáttal a keze fejét ütöttem, hogy eressze el a lábamat. Amikor elkapta a kezit, akkor én kitettem a lábomat, de újra elkapta és leszakította az izét, a talpat, és vissza is estem. Haj, mondom, az isten bassza meg már ezt a szegény embert. Nem bírom vinni. De csak nem eresztette el a lábamat. Na, és aztán csak a keze fejire vertem. Hát nincs mit tenni, megmondom úgy, ahogy van. Akkor azt elengedte nagy nehezen, a lábamat, de sírt is. Hát akkor csak kimásztam, de már akkor nagyon nehezen tudtam mászni, mert a hó nem volt kemény, s az a lábam, amelyiken nem volt az a talp, azzal lejjebb süppedtem. Alig tudtam menni...
Dombrády Alajos tartalékos százados (Eger)
Mikor bevonultam katonának, elsőéves tanárjelölt voltam. Nem számítottam arra, hogy háború lesz, de elvégeztem a tartalékos tiszti iskolát. Kezdtem az iskolát Dézsen, majd Kolozsváron folytattam a hadosztály lovasságánál, aztán Budapesten a gazdászati tiszti tanfolyamon. Iglón, a géppuskás tanfolyam végzése idején tört ki a világháború. Nem volt még csillagom. Amint bevonultam Szatmárnémetibe Iglóról az összpontosításra, akkor kaptam őrvezetői csillagot. Majd 10–12 napos felkészülés után kaptam tizedesi rangot, és akkor innen indultunk el Szatmárnémetiből kilencszáztizennégy augusztus 18-án, Siánkin keresztül Zomborba, Galíciába. Itt rövid időt töltöttünk, aztán elindultunk a frontra. Már az első ütközet után olyan sikeresen szerepelt a század, amelyben voltam, hogy az ütközet után őrmesterré, hadapród-őrmesterré neveztek ki. Ezután egy 14 napos állandó csatározással kerültünk Ravaruszkához, ahol az ezredünk kilencven százaléka orosz fogságba került. Mi, akik megmaradtunk, egy Gera nevű századossal, aki azt mondta: ő nem adja meg magát, olyan nincs. Fiúk, aki akar velem jönni, jöjjön, vigyük az ezred zászlóját, mentsük meg. Hát Gera századossal mi, úgy tizenhatan, tizenheten Ravaruszkán keresztül megszöktünk, és egy idegen alakulathoz álltunk be. Akkor éjjel fogták el az ezredet. Amikor a ravaruszkai ütközet megkezdődött, akkor Pataky alezredes figyelmeztetett bennünket arra, hogy ha így kerülünk orosz fogságba, ahogy vagyunk, akkor mi csak legénységnek számítunk. Ezért azt tanácsolom a hadapród-őrmestereknek vagy hadapródoknak, hogy varrják föl a zászlósi rangot, és mint zászlósok, ha fogságba kerülnek, akkor már a tiszti garnitúrához tartoznak. Hát mindnyájunknak a zsebében volt egy-egy magasabb ranghoz való história – és így lettem én zászlós már Ravaruszkánál.
Persze a tényleges tisztek felfigyeltek erre, hogy mennyi sok tartalékos lett most tiszt... és éreztem állandóan azt a fronton, hogy ha valamilyen olyan ütközetben vettünk részt, ahol nagyon helyt kellett állni, és az élet biztonsága úgyszólván hajszálakon függött, olyankor mindig minket vetettek be a támadásba. Egyszer egy 3. zászlóaljbeli, máramarosszigeti százados, amikor másodszor mentem ki az olasz frontra, gúnyosan azt mondta nekem – akkor már főhadnagy voltam –, na, tartalékos főhadnagy úr, most megmutathatja, hogy milyen nagy legény, mert nagyon hirtelen lett magából zászlós. Százados úr, jelentem, ha engem ütközetbe beosztanak, megteszem a hazafias és katonai kötelességemet, de hogy a százados úr gúnyolódjék velem, ezt nem vártam volna. Négy nap múlva elesett. Én meg maradtam. A tényleges tisztek, különösképpen a háború vége felé már rendkívül irigykedtek ránk... láthatták, hogy annyi kitüntetés van rajtam, ami tartalékos tiszten legfeljebb ezerből, kétezerből fordulhatott elő. Mert én egyre-másra kaptam a kitüntetéseket, és sokszor olyan kitüntetésre terjesztettek elő – például a vaskorona rend –, amelyet már nem volt alkalmam megkapni, mert a piavei csaták felőrölték az ezredet, és elment a kedvük a kitüntetések adományozásától. Az én kitüntetéseimről itt vannak a katonai igazolványok – mert sokan azt mondták, hogy persze, felvarrta az érmeket magára... És azok a kitüntetések, amelyeket én kaptam, azok mind kemény ütközetek következményei, ahol ezrek és ezrek pusztultak el. Hogy én megmaradtam? Imádkozott értem az én édesanyám! (...)
...Aznap támadás nem indult, mert rossz volt a széljárás, hanem a következő reggel a szél az oroszok felé fújt, már a gárdisták felé fújt, és akkor megindult a német gyalogság. Felzárkóztak a mi hátunk mögött, és egyszerre hirtelen óriási csapást mértek a szmerdini ütegekre. Akkor megindult a támadás, a gáztámadás, és alighogy elérték volna a roham vonalát, amikor a szél megfordult és visszafelé hozta a gázt – hát óriási meneküléssel jöttek. Nálunk az volt a szerencse, hogy dombon voltunk, mifelénk a gáz, mire odaért, akkorra meghátrált. Ezt a kitűnő alkalmat használta fel Pál nagyherceg a visszacsapásra. Óriási, hatalmas erővel indult meg az orosz támadás. A megmaradt orosz tüzérség teljes erejével lőtte az előttünk levő állásokat, meg a képzelt állásokat, amiket én csináltam, mert ők nem tudták, hogy én hol vagyok. És egyszer csak azt látjuk, hogy feltűnnek az orosz gárdisták. Gyönyörűszép, magas, szép szál legények, vadonatúj ruhában. Tíz–tizenkétszeres rajvonal, és akik át tudtak a mocsáron jönni, azok törekedtek a mi állásaink elfoglalására. Egyetlen lövést nem kaptak, ezért csodálkoztak, hogy hogy lehet. Tőlünk jobbra a 12. ezred megmaradt részei, a 32-esek, 31-esek lőttek, mint a bolondok, mi nem lőttünk egy árva lövést sem. Három szál drót volt az állásom előtt kihúzva, ezek a három szál drótot már kezdték metszőollóval vágni, amikor váratlanul megindul a tűzcsapás. Két géppuska oldalazó tűzzel tűz alá veszi ezt a tíz–tizenkétszeres rajvonalat, és aki tudott menekülni, menekült hátra vagy be a mocsárba. De aki már hátra sem tudott menekülni, az menekült a vonal felé. Persze, a mieink lőttek. Én ott álltam pontosan azon a ponton, ahonnan mind a két részt beláthattam, a Stil részt is, meg az ezred többi zászlóalja felőli részt. És akkor látom, hogy négyen-öten elérték már a vonalat, és hirtelen feláll egy hatalmas, gyönyörű, szép orosz gárdista. Ömlik a vér a szájából, és csak bezuhan az én ölembe, és csak annyit kiált: Voda, voda. Rögtön kiáltottam a legényemnek, azonnal vizet ennek az embernek. Sebesültvivők, rögtön hordágyat, vigyétek hátra azonnal. Ez, hogy „voda, voda”, ezt én még ma is meg szoktam álmodni. És úgy él, mintha én mondtam volna a „voda-vodát”.
Gulyás Lajos (Biatorbágy)
...mikorra odaértem, hát kérem szépen a vonat már majdnem indult elfele. Hüjnye, mondom, csak engem felvennének, hogy el tudnék menni valameddig. Mondtam az embereknek, akik már bent voltak: fogjátok meg a kezemet. Meg is fogták, oszt elhúztak, és evvel a sebesültekkel én eljöttem. Befeküdtem közéjük és eljöttem. Gyött az őrmester és azt mondta, hogy tán lóg kend? Mondom neki: nem. Na, azt mondja, látom én, hogy lóg, de azt mondja: én is! Aztán azt mondja, ő lesz a figyelő, hogy hát merre megy a vonat. Hát jól figyelt az őrmester, mert mondta, hogy Budapest felé megy a vonat. Aztán leült, meg én is leültem, s nem sokat beszéltünk, csak hát sírt, hogy hát megfogják őtet is, meg engem is. Azt ment a vonat, ment, ment, de nagyon lassan ment, már szerettem volna, ha jobban gyött volna, akkor aztán nem bírtam tovább, és Fegyverneknél kiszálltam. Az izgatottságtól. Onnét még egy olyan jó tíz kilométer kellett hozzánk, s elmentem gyalog haza. Hazamegyek, hát aztán mindjárt, adjon isten, adjon isten. Édesapám, édesanyám otthon volt s az öcsém is. Sírtak. Meg: mi van veled, honnan jöttél, fiam? Így meg úgy, csókoltak, öleltek. Én is sírtam. Hamarosan jöttek hozzám, hogy nem láttad-e a fiamat, az uramat, nem így, nem úgy? Hogy?! Hát egészen másik ezredben volt a maga ura, ha abban is lettek volna, hát másik századnál, ugye, hát nem ismerhet mindenkit az ember! Elég az hozzá, hogy hát olyan beteg lettem, a nyolcadik nap otthon, hogy még orvost is hívtak már, hogy tán meg se maradok! Legyengültem. Nem szerettem beszélni senkihez se. De aztán a nyolcadik napon már jól éreztem magam. Mondom nekik, hát édesapám, édesanyám, én csak el kell hogy menjek. Mondom, bemegyek az ezredhöz. Úgy is volt, elköszöntem onnan hazulról, bementem az ezredhez. Gyengélkedő voltam, meg mi. Hát kérem szépen, alig voltam ott két hétig, beosztottak a menetbe megint. A menetszázadba. Így kikerültem ugyancsak az orosz frontra. Akkor ottan az első honvéd gyalogezredet nagyon megverték az oroszok. Minket meg becsaptak oda erősítésnek. Volt ott egy főhadnagy, azt mondta az, hogy hallod-e, gyerek, a legényemet agyonlőtték. Gyere el. Nem tudtam, mi van. Azt mondja, leszel a legényem. Tiszti szolga. Jó. Gyerünk. Akkor tiszti szolga lettem, annak a főhadnagynak. A főhadnagy megsebesült, akkor engem is hoztak volna vele haza újból. Koloniáig elkerültünk, és ottan valamilyen épületbe betettek bennünket. Szólt a főhadnagy: hallod-e, van egy nagy feladat. Mondom, micsoda, főhadnagy úr. Az öcsém is itt van, ebben az ezredben. Nem tudom, megmaradt-e, mert rengeteg lett a halott ott, mert sík területen voltunk. Azt mondja: te eredj vissza, és keresd meg. Ha megvan, akkor hívd ide. Ha nincs meg, ha meg van halva, azt mondja, csináld meg, hogy temesd el. Aztán valamilyen fát keresel, azt szúrd oda, hogy itt nyugszik Keller Ferenc. Annak hívták a testvérét. Hát akkor visszamentem. Nagyon lőtt az orosz. Levágódtam, bele egy rozstábla szélibe. A kislapáttal én toltam a fejemhez a földet. A fejemet féltettem, hogy ne érje a fejemet..., de csak úgy dőlt elfelé a rozs, ahogy lőtt az orosz. Maguk nem ismerték a srapnelt. Az tele volt golyóval, s hozzá ilyen nagy hüvelyek voltak, tizenötös, tízes minden. Az terített. Annak a hüvelye, ahogy esett lefele nekem, odaesett a lábamhoz, egy méterre. Én úgy be voltam akkor ijedve, hogy borzasztó. Mondom, na, most robban, na most!! Mert azt hittem, hogy gránát. De nem gránát volt, hanem a hüvely vágódott ide, be a földbe. Na, jól van, akkor azt elkezdtem még ottan menni, s keresgéltem a főhadnagynak a testvérét. Mondom, hogy nem ismernek ilyet? De úgy, csak bújva, bújva, mert a golyó nagyon gyött. Mindenki azt mondja, marha voltam, mert visszamentem. Mindenki azt mondta, akinek csak elmondtam még. Hát aztán itt is jajgattak, ott is jajgattak, s egy helyt nagyon jajgattak, odamegyek érdeklődni, hogy mondd, mi baj van, bajtársam? Azt mondja, jaj, jaj a lábamat..., a lábam el van lőve. Az volt Keller Ferenc, a főhadnagynak a testvére. Elmondtam, hogy honnan jövök, a Jánostól, a Keller Jánostól. Az sírva mondta, hol van Jánosom? Mert mi más ezredben voltunk, s csak odavágtak bennünket. Hát aztán bekötözték ott azok a sebesültvivők, hordágyra is tették, és vitték befelé, egy falu volt ott. Ahogyan megyünk, én mentem utánuk, egyszer csak elestek. A hátulsó embert pontosan fejbe érte a golyó. Rögtön meghalt. Hej, most már mindegy, mondom, tegyük fel, azt vigyük. Így is volt. A faluig segítettem vinni. Ott aztán volt egy olyan zászlós, hogy majd kötözi befele, de az azt mondta, hogy ne kötözzék őtet, meg minden. De csak be kellett kötözni a lábát. Nem tudták lehúzni a bakancsát, hanem levágták.
Kiss Lajos őrmester (Mikepércs)
…Egyik reggel jelentik, hogy jön két orosz, fehér zászlóval. A tisztek még aludtak, de én tudtam, hogy volt nálunk olyan tót fiú, aki tudott az oroszokkal beszélni, szóltam, hogy költsék fel azt az embert, aztán jöjjön ki, hadd tudjuk, mit akarnak. Hát aztán kijött az az ember, és mondják, hogy nekik is húsvétjuk van, és úgy tudják, nekünk is az van, és ne lőjünk egymásra. Mikor aztán meglátták a rajvonalban a katonák, hogy mink már vágjuk a kalácsot, jöttek aztán ki. Nem telt bele egy óra, és a két rajvonal összejött. Azok is kijöttek, az orosz csapatok, akik velünk szemben voltak, és mink is kimentünk a két rajvonal közé, és aztán ott barátkoztunk velük. Hát, miköztünk az Osztrák–Magyar Monarchiában sok nemzetiség volt, aztán került olyan ember, aki tudott velük beszélni, körülálltuk, és így tudtunk értekezni egymással. Na, hát így ment ez délig, ott összebarátkoztunk, akkor aztán jött a parancs, hátulról, a felsőbb parancsnokságról, hogy be kell szüntetni az ellenséggel való cimborálást, és menjünk vissza az állásba. No hát ott aztán megfogadtuk egymásnak, hogy nem lövünk egymásra többet... Be is tartottuk három napig, míg fölső parancs nem jött, a távcsöves puskások menjenek a kilövő állásokba. Nekem is volt távcsöves puskám, és nekem kellett megbontanom ezt a háromnapos csendet. Tessék elképzelni, milyen lelkiállapottal lőttem én bele abba a háromnapos csendbe. Dehogy lőttem én rá arra a szerencsétlen oroszra, amelyik ott járkált. Úgy lőttem, hogy csak a hangot hallja, vagyis hogy nehogy érje az én lövedékem. Mert akkor ez már 16-ban volt, már akkor két éve zajlott a háború, és már untuk. Dehogy lőttem volna én meg azt az embert. De meg kellett kezdeni, mert azt mondta a felső parancsnokság, hogy meg kell szüntetni az ellenséggel való cimborálást. Nekem kellett belelőni abba a csendbe.
Gulyás Lajos (Biatorbágy)
...ez Kilbavánál volt. Ők voltak az egyik hegyen, mi a másikon. Aztán előttük is volt sövénydrót, mielőttünk is. De mink az oroszokkal összebeszéltünk, az őrökkel, hogy ne bántsuk egymást, baszd meg! Volt köztünk egy őrvezető, jól tudott oroszul. Az csinált össze bennünket. Szólt az orosznak, oroszul, aztán akkor mondták, hogy de ne bántsuk egymást. Azt kimentünk két drót közé, ott lefeküdtünk szépen, és beszélgettünk még. Mindig mondtuk az őrvezetőnek, kérd meg már ezt, meg így, kérd meg. Hát aztán megkérte. Az meg felelt rá, meg minden. De eztet nem tudták a tisztek. Nem volt ezt szabad tudni, mert akkor kibasztak volna velünk. Aztán egyszer csak – de már kijártunk akkor egy hete – ezt az őrvezetőt becsalták az oroszok őhozzájuk, hogy adnak neki mahorkát, dohányt. Hát aztán be is vitték a komát, bevitték őhozzájuk, s hát mit csináltak vele? Bekötötték a szemit neki, és elvitték. Föltették autóba és elvitték jó hátra valami parancsnokságra. Ott vallatták ezt az őrvezetőt, de azt mondja, nagyon. Mert aztán elmondott nekünk mindent. Nagyon félt, pedig azt mondja, úgy itatták, úgy etették az orosz tisztek, csak hogy ne féljen. Nem bántják, meg minden, csak azt mondja, meg ezt is, meg azt is. Hát hogy ő mit mondott, mit nem, azt nem tudjuk, csak elég az hozzá, hogy vissza is hozták. Visszagyütt az őrvezető, azt mondja: te, minden enni-innivaló volt, és egész doboz izét, cukrot meg cigarettát adtak neki, hát persze szétosztotta nekünk mindet. Azt csak kijártunk tovább is, s egyszer, ahogy ott fekszünk, hát mondom, gyön egy orosz. Azt mondja, majd mindjárt láttok valamit. Hát tényleg jött az orosz, és mit hozott? Így, a vállán hozta a puska végén, a szurony végén ott volt egy fej, egy élő fej. Hát már nem volt élő, mert fel volt így a szuronyra téve. Levágta, odavágta a fejet, s azt mondja: nálunk béke van! Tényleg nem lőttek többet. Eztet odavágta, s azt mondja, addig kerestük, míg nem találtuk, hogy melyik lőtt! Ez lőtte ki az ágyúból a golyót. És azonnal le is vettük a fejit. Nem volt tovább, nem volt semmi baj.
Kisbakonyi Sándor tüzér (Jásztelek)
Először Budapestre vonultam be mint tüzér, onnan elmentünk Bécsbe. Igen jó fogadtatásban részesítettek bennünket, mindenkinek a sapkájára rá volt írva: győzelem vagy halál. Onnan kimentünk Tirolba, ott körülbelül 30 napig voltunk, kilőttünk néhány gránátot az ellenségre, aztán kaptunk egy parancsot, lejöttünk Szerbiába. Október 5-én keltünk át a Cigányszigeten Belgrádba. Két-három napig lőtték a tüzéreink az Avala hegységet, majd aztán megindult az előnyomulás, megállás nélkül folyt és folyt, de irtózatos szenvedéssel, esett az eső állandóan, fáztunk. Megesett kérem szépen, hogy két éjjel is úgy aludtam, hogy a lovamnak a kantárja a karomon volt és kökényfákra tettem a pokrócot, ott aludtam. A ló, szegény, néha el is bukott, ugye, mert azok mentek állandóan. Aztán, hogy Szerbia kapitulált, Zimonyban vonatra szálltunk, és akkor lementünk Stájerországba. Ott egy kis községben voltunk két hónapig, akkor újra felöltöztettek bennünket, felszereltek, és körülbelül február 24-én vagy 25-én indultunk le Törökországba. De senki nem tudta, hogy hova megyünk. A tisztek mondták, hogy fiúk, mindenki írja meg a szüleinek, ne aggódjanak, ha esetleg soká kapnak tőlünk levelet, mert valami félszigetre megyünk. Hát mentünk ugye rendesen, de rendszerint csak éjjel mentünk... Mikor Bulgárián keresztül mentünk, ott láttunk olyan különös épületeket. Halljátok-e fiúk! – mondom én –, azt hiszem, mi a török határon vagyunk. Miről gondolod? Mondom, nézzétek, mennyi török templom van itt. Láttunk aztán embereket, kérdeztük, hogy hívják ezt a várost. Azt mondták, hogy Tripola vagy Trepola. Hát jól van, mentünk tovább... Konstantinápolyban óriási szeretettel fogadtak bennünket, ezrek, százezrek voltak talán, a virág bokáig ért. Ott voltunk 5–6 napig, így meg is látogatott bennünket a török szultán. Egy igen nagy szakállú bácsi volt, jó öreg volt már. És volt még egy látogatónk ott a laktanyában, gróf Széchenyi Pálnak az özvegye. Kíváncsi volt a magyar fiúkra. Hát ő elmondta, hogy ő egy ilyen disszidens-féle, a török szultán kedvence, de a magyar, illetve az osztrák hatósággal nem azonosította magát, ezért inkább otthagyta a hazát és elment Törökországba. Ott a férje megalakította az ottani tűzoltóságot, és ezért az akkori pasa igen nagy kitüntetésben részesítette. Előléptette pasának. Széchenyi pasa volt a neve... Volt ott egy tolmács, szolnoki ember, már tíz éve volt az osztrák–magyar banknak az igazgatója. Ő tudott törökül, és ezért őt beinvitálták hozzánk katonai szolgálatra. Gondoltam, ha itt leszek valameddig, én megtanulok törökül, és kérdeztem tőle, hogy hogy kell ezt meg azt mondani. A szomszédban ki volt írva, hogy könyvkereskedés, vettem egy noteszt, és azon a napon volt olyan kedves az a bácsi, hogy sok szót lejegyzett nekem... Aztán mentünk lefele Damaszkuszig, és közben mindig tanultam. Mikor leértünk már oda Palesztinába, akkor kimentünk a piacra. Egy Lajta Károly nevű, meg több pesti gyerek volt velem, azt mondják, gyerünk, te már tudsz valamit törökül. Hát aztán beszélgettünk ott az asszonyokkal, de nem értettek egy árva szót se. Visszaérve mondom: Zászlós úr, baj van. Micsoda, Kisbakonyi? Mondom, beszélgetek a piacon az asszonyokkal, egy árva szót se értenek. Ja, fiam – azt mondja –, ezeket én se értem, ezek már arabok. Újra kezdhettem. Ezek a bajtársaim, Váradi is meg a Szabó is nevettek: mit kínlódsz velük, pajtás? Három hónap, és közéjük verünk, aztán megyünk vissza. Hát, kérem szépen, öt év lett belőle... Amikor Birszabába leértünk, ott óriási fogadtatásban részesültünk. Felállt egy magas rangú tiszt: Kedves magyar testvéreim, szeretettel üdvözöllek benneteket, hogy önként lejöttetek a hazánk védelmére. Mellettem volt egy budapesti fiú: az Istenit..., most tudom meg, hogy önként jöttem...
(Vége)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 800 átlag: 5.65 |
 |
|
