KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Koltai Ágnes: A történelem fogságában Moszkva
• Gáti Péter: Mi, hatvanévesek Utószó
• Báron György: Csodatévők Vándorlások meséje
• Gazdag Gyula: Különleges kiadó Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet

• Nemes Nagy Ágnes: Rózsaszín feketével Fanny és Alexander
• Bikácsy Gergely: Madrid Nagykávéház Méhkas
ESZMECSERE
• Kovács András Bálint: A történetek állása

• Ardai Zoltán: Bohóc a gödörben Csak egy mozi
INDIA
• Zsugán István: Az ezer film országa Pesaro
• Vida János: Egy bengáli filmkrónikás Mrinal Sen és A közlegény
LÁTTUK MÉG
• Széky János: Az élet muzsikája
• Faragó Zsuzsa: Süsü, a sárkány
• Bérczes László: Álmodik az állatkert
• Tóth Péter Pál: Egy asszony, négy férfi
• Kabai József: Ring
• Magyar Judit: Átverés
• Hegyi Gyula: Fantom az éjszakában
• Schreiber László: Sophie választása
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Elszakadás? Kérdések egy Filmvilág-cikk ürügyén
• Szemadám György: Fantázia, dokumentum Ah, Amerika!
KRÓNIKA
• N. N.: Egri nyári egyetem
• N. N.: Nemzetközi Sportfilm Fesztivál

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kérdések egy Filmvilág-cikk ürügyén

Elszakadás?

Faragó Vilmos

 

Annak a kultúratörténeti folyamatnak beteljesüléséről írt cikket Szilágyi Ákos a Filmvilág augusztusi számában (A filin elszakadása címmel), amelyet ő a magyar kultúra „irodalomtalanodásának” nevez. A nyelv- és irodalomközpontúság megszűnésének. A művészeti ágazatok önállósulásának, az irodalomtól való elszakadásának, az irodalom mindent helyettesítő funkciója megszűnésének, az írói vátesz-szerep anakronisztikussá válásának. Az IGE helyett a KÉP uralomra lépésének. A folyamatot világjelenségként elemzi, az ok nálunk is, mint másutt: a társadalom modernizálódása.

A tüneteket már tizenöt évvel ezelőtt észleli és jelzi a kritika. Még tartalékol valamit a hatvanas évek lendületéből, élnek a karizmatikus nagy öregek is: Illyés Gyula, Németh László (Déry Tibor is él még, őt éppen azért rója meg Hajdu Ráfis Gábor a Kortársban, mert szkepszisével és öniróniájával feladni látszik a karizmatikus írószerepet), a kritika harcba indul az irodalom hegemóniájának megőrzéséért – de ez már utóvédharc. Németh László a hetvenes évek elején, miként a Tiszatáj 1985. augusztusi számában most közreadott levélféléjéből kitetszik, „ellentámadásra” buzdít. Levelét útravalóul szánta egy színházi kiáltványhoz, idézek belőle:

„Aki a magyar irodalom s a magyar közönség viszonyát szemlélte, bizakodó kedvét 1960 táján még nem kellett elveszítenie. A némaság évei nem törték meg a magyar irodalom lendületét; a hallgatók nem voltak tétlenek, meggazdagodva, új művekkel léptek elő a homályból s mögöttük s rajtuk át, többszörös hullámban, új nemzedékek törtek elő; a kiéhezett s a szocialista iskoláztatás jóvoltából alaposan felduzzadt olvasóközönség pedig meglepő példányszámokban kicsattanó szerelemmel áradt viszontlátott s újonnan felfedezett írói felé. Bízni lehetett benne, hogy közönség s irodalom frigye a közgondolkodást is felfrissíti s értelmiségivé vált társadalmunk eztán másképp áll hozzá történelemadta feladataihoz. Ez a remény azóta elszomorítóan megcsappant. Az anyagi javak megszerzésének lehetősége – az, amit autóvallásnak lehetne nevezni –, a külföldi utak drága kóstolói: új célokat írtak az ember leikébe; írók és olvasók közé egy nyugati jellegű szórakoztatóipar nyomult, élén a hipnotikus hatású televízióval, mely kegyetlenség és érzékiség, bűnügyek és dalfesztiválok ingereivel hódítja el a potenciális olvasókat, míg a magára adó kisebbség sznobizmusa a nyugati irodalom divatos neveiben találja meg külföldimádatának méltó táplálékát.”

És most idézek Szilágyi Ákos cikkéből is, hogyan ír – ugyanarról:

„A 60-as években az irodalomnak még nagy szerepe volt az értékek társadalmi közvetítésében, a társadalmat feszítő problémák megfogalmazásában, a szó – a leírt és a kimondott szó – súlya, közvetlenül politikai súlya is mérhetetlenül nagy volt. A 70-es évektől az irodalom elvesztette mind az államot, mind a társadalmat szimbolizáló funkcióját, a modernizáció következtében kialakult pragmatikus, túlindividualizált, fogyasztásra orientált és pénztermelő társadalomban a szavaknál nagyobb »szavuk« van a, javaknak.”

A helyzetrajz azonossága és az értékelő attitűd különbözése nyilvánvaló. Németh Lászlóból értékmentő (ha úgy tetszik: konzervatív) aggodalom szól, az irodalom presztízsvesztesége okaiként veszedelmeket említ: „autóvallást”, „televízió-hipnózist”, „külföld-imádatot”. Szilágyi Ákosból a folyamat beteljesülését tudomásul vevő tárgyilagosság szól: „modernizációról”, „pragmatizmusról”, „fogyasztásra orientáltságról” beszél. Németh László még reménykedik: „Ideje, hogy az irodalom, a viszonyainkban gyökerező irodalom, ellentámadásba kezdjen, s hol történhetne ez meg nagyobb hatósugárral, figyelemkeltőbben, mint a visszahódított színpadon.” Szilágyi Ákos már tudja, hogy a folyamat megállíthatatlan volt, s nem a „visszahódítóknak” kedvezett, hanem az „elhódítóknak”: „Új értelmiségi csoportok jelentették be igényüket a tagolt állam és a tagolt társadalom szempontjainak, érdekeinek képviseletére és ezek a csoportok nem a tradícióra és nem is a kiválasztottságra, nem az érzelmekre és a hitre, hanem a szakértelemre hivatkoznak (közgazdászok, politológusok, szociológusok, műszaki értelmiségiek, tudósok).”

Amikor Illyés Gyula meghalt, már a személybeli veszteségen túli hivatásveszteség fájdalma sírt a nekrológokból: egy tradíciót teremtő nagy irodalmi korszakra zárult a koporsófedél. Mert nemcsak a karizmatikus nagy öregek haltak meg, a tradíció folytatását vállaló ifjabb nemzedék is megritkult (és most ne a tehetségkülönbséget nézzük, hanem a magatartáshasonlóságot): Váci Mihály és Nagy László belehalt a vállalkozásba, Galambos Lajos és Sánta Ferenc föladta.

Úgy látszik, a dolog elvégeztetett, de Szilágyi Ákos nem gyászra szólít fel, mert a változás csak a múlt felől nézve fest úgy, „mint maga a vég, a nemzet felbomlása”. A jelen és egy lehetséges jövő felől tekintve „kezdetként, a nemzet létrejövési folyamataként körvonalazódik”.

Minthogy én magam úgy gondolom: a változás a múlt felől nézve sem fest úgy, „mint maga a vég”, rögtönözve elősorolom néhány fönntartásomat:

1. Az írott irodalom presztízscsökkenése baj. Az írói váteszségnek és az irodalom mindent helyettesítő szerepének eltűnése a nemzeti felnőttéválás jele, ez tehát nem baj. De ami az elsőt illeti: végérvényes-e? Nem kell-e számolni a kulturális fejlődés hullámmozgásával, vagy a képcsömörrel, amely az írott irodalom presztízsnövekedéséhez vezet? A modern élet egyetlen egy trendjéről sem bizonyosult még be, hogy érvénye a végtelenig hosszabbítható. Ami a másodikat illeti: egy kényszerű szerep elvesztése nem segítheti-e egy természetes szerep megtalálását? Krúdy sem volt vátesz, Szentkuthy sem az, Weöres sem; lehetetlen-e, hogy egy nem-váteszi irodalom presztízst szerezzen nálunk? (Mellesleg: hol a garancia arra, hogy az irodalomnak soha többé nem kell kényszerű, mindent helyettesítő váteszi szerepet vállalnia?)

2. A film elszakadt az irodalomtól. Dehát mi volt a film, amikor még nem volt „önálló művészet”? A pucér valóság mozgóképe volt, geg volt, szkeccs volt, meskete volt. Vagyis épp akkor nem volt köze az irodalomhoz. És amikor végre „önálló művészetté” vált? Akkor emelkedett hozzá az irodalomhoz. De nem is csak hozzá emelkedett, hanem szervesült vele. Azóta van kölcsönhatás közöttük, azóta termékenyítik egymást. Elszakadás ez?

3. Az IGE helyett a KÉP uralma. Dehát ha képpé lőn az ige, akkor is az ige lőn képpé! Nem arra az olcsó érvre hivatkozom, hogy a mozgó képet a rögzült forgatókönyv előzi meg, hanem arra, hogy a művészeti alkotófolyamatban mindig a gondolaté a primátus, gondolat pedig nincsen IGE, vagyis szavak nélkül. Aztán meg: ha „nyelvében él a nemzet”, hát akkor nem nyelv-e a kép is? A művészeti ágazatok önállósulásában én nem elszakadást látok, hanem egységesülést – magasabb szintézisben. A film: az irodalom mozgóképes változata. A széppróza: filmnyelvvel kísérletezik. A líra: képverssel. A grafika megint illusztratív, sőt verbális közvetítéssel értelmezi önmagát („szöveges” grafika, a fiatalokat bemutató Élet és Irodalom tele van ilyenekkel). A rocktörténet: zenés szövegkiáltványok története. A modern komolyzene nemcsak hanghatásokkal kísérletezik, hanem újra a szöveges dal- és oratóriumformák felé fordul. A színház pedig, még ha „látványszínház” is, moccanni sem tud az IGE nélkül. Nem a látvány folytat harcot a szó ellen: a művészetek szabadságharca ez, a nembeli emberért, a testvériesülés jegyében.

A kérdés most már csak az, hogy a Filmvilág e helyén tévéjegyzet szokott állni; mi köze fentieknek a televízióhoz? A következő:

1. A képuralmi változásban, a potenciális könyvolvasók elcsábításában (Németh László is elítélőn hivatkozik rá) övé a főszerep. Nem tévépártiságom mondatja, olvasás-szociológusok bizonygatják: nem akkora mumus, amekkorának jósolták. Időt von el a könyvtől, de indítást is ad hozzá, a megátalkodott olvasókat pedig amúgy sem tudja elcsábítani. Olyan tömegeket csalogat viszont a kultúra – az ilyen-olyan kultúra – vonzáskörébe, amelyek korábban kívül álltak rajta.

2. A televízió olymódon riválisa az irodalomnak, hogy nélküle moccanni sem tudna. Az irodalomból él. Nem is rejtett vérerek útján, hanem a szó közvetlen értelmében. A bámész néző elé hozza a világirodalmat. Lefényképezi a színházi előadást, vagy stúdióban rekonstruálja: sorozatokat gyárt nagyregényekből; még „önálló” tévéjátékainak is, a dolog természetéből következően, irodalmi az alapja. Olyan evidencia ez, hogy épp abban a Filmvilág-számban, amely Szilágyi Ákos cikkével indul, Molière és Goethe „segítségét” gyanítom az évad két tévéjáték-sikere, és az irodalmi „segítség” hiányát két tévéjáték-fiaskója mögött.

3. A televízió sohasem tud „elszakadni” az irodalomtól. Vagy tágabb értelemben: az oralitástól. Minél „önállóbb” lesz, annál magasabb fokon kell képviselnie egy televíziós oralitást. Azt a szóbeliséget, amelyet nemcsak a kamera előtti beszélgetések meghittsége jelent. A televízió abban is kikísérletezheti az oralitás új, önálló változatait, ahogyan az elhangzó szót mozgóképpel támogatja. És hát: a televíziós képnyelv is nyelv. Akik nézőként tanuljuk, vagy már megtanultuk, nem igaz, hogy elfelejtünk beszélni. De igaz, hogy nyertünk egy újabb nyelvet, amelyen beszélni tudunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6007