KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Koltai Ágnes: A történelem fogságában Moszkva
• Gáti Péter: Mi, hatvanévesek Utószó
• Báron György: Csodatévők Vándorlások meséje
• Gazdag Gyula: Különleges kiadó Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet

• Nemes Nagy Ágnes: Rózsaszín feketével Fanny és Alexander
• Bikácsy Gergely: Madrid Nagykávéház Méhkas
ESZMECSERE
• Kovács András Bálint: A történetek állása

• Ardai Zoltán: Bohóc a gödörben Csak egy mozi
INDIA
• Zsugán István: Az ezer film országa Pesaro
• Vida János: Egy bengáli filmkrónikás Mrinal Sen és A közlegény
LÁTTUK MÉG
• Széky János: Az élet muzsikája
• Faragó Zsuzsa: Süsü, a sárkány
• Bérczes László: Álmodik az állatkert
• Tóth Péter Pál: Egy asszony, négy férfi
• Kabai József: Ring
• Magyar Judit: Átverés
• Hegyi Gyula: Fantom az éjszakában
• Schreiber László: Sophie választása
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Elszakadás? Kérdések egy Filmvilág-cikk ürügyén
• Szemadám György: Fantázia, dokumentum Ah, Amerika!
KRÓNIKA
• N. N.: Egri nyári egyetem
• N. N.: Nemzetközi Sportfilm Fesztivál

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet Filmek Fesztiválja

Moszkva

A történelem fogságában

Koltai Ágnes

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Moszkva nem hisz a könnyeknek – vallotta Vlagyimir Menysov, aki négy évvel ezelőtt e meghökkentő címmel rendezte meg háromórás filmeposzát. Lehet, hogy Moszkva nem hatódik meg a könnyektől, de tény, hogy a Történelem előtt fejet hajt. Utazás a múltba, akár ez is lehetett volna az idei fesztivál mottója, hiszen a filmek többsége történelmi eseményeket dolgozott fel. A sors különös játéka csupán vagy törvényszerű jelenség-e, hogy az algériai Benamar Bakhti, a brazil Zelito Viana, a kubai Daniel Diaz Torres, az észak-koreai Shin Sang Ok, az ír Pat Murphy, a spanyol José Angel Rebolledo, a Sri Lanka-i Lester James Feries, a szovjet Elem Klimov, és sorolhatnánk tovább majd mind az ötven, versenyben szereplő film rendezőjét, a közel s távoli múltból merítette témáját? Elfordulás a jelentől, vághatnánk rá fölényes magabiztossággal, ám az egyetemes művészet történetében máskor is akadtak ilyen periódusok. Cseppet sem új jelenség ez, mégis meglepő, ha az elmúlt két év filmterméséből válogató fesztiválon tömegével szerepelnek a nagyapák és ükapák korszakát idéző alkotások.

 

 

Klimov és a hatinyi harangok

 

Istenkísértő vállalkozás a történelemről filmet készíteni, a végzetes leegyszerűsítés és a túlzó általánosítás majdnem mindenkit megkísért. Talán még Elem Klimovot is, pedig a Jöjj és lásd nem csupán historizáló, a történelmet csak ürügynek tekintő film.

A szovjet film középnemzedékéhez tartozó Elem Klimov pályája meglehetősen szabálytalan. Klimov Alek-szandr Mitta, Gleb Panfilov, Marlen Hucijev, Andrej Tarkovszkij kortársa, a hatvanas évek elején ők jelentették a szovjet új hullámot. A hagyományokkal ellentétben Elem Klimov nem háborús filmmel debütált, mint a fiatal filmesek többsége, hanem egy vígjátékkal, a Hurrá, nyaralunk!-kal. A háborúról, jóllehet gyerekkori élménye (Sztálingrádban született, s alig tíz évesen élte át a történelmi nevezetességű csatát; apja egyébként a város védői között harcolt), csak érett fejjel mert filmet készíteni. „Természetes, hogy filmjeim sorában elérkeztem a háború témájához. Meggyőződésem, hogy az én hazámban minden filmrendezőnek kötelessége megcsinálnia saját háborús filmjét. Ez nálam is belső kényszer volt” nyilatkozta a rendező.

S hogy ez a belső kényszer milyen erős volt, azt a film is bizonyítja: a Jöjj és lásd szikrázóan indulatos mű. A filmművészet nem kényeztet el bennünket személyes hangú művekkel. Klimov filmje nem remekmű, de sugárzik belőle az egyéniség ereje. A megbokrosodott, zabolátlan képzelet Elem Klimov erénye, a Jöjj és lásd látomásos-metaforikus film, akárcsak a Raszputyinról szóló Agónia.

A forgatókönyv már hat évvel ezelőtt kész volt (Öljétek meg Hitlert! címmel), de a forgatással várnia kellett. Klimov közben elkészítette autóbalesetben elhunyt felesége portréját, a Larisszát, és Valentyin Raszputyin magyarul is megjelent Isten veled, Matyóra című regényéből a Búcsút, de eredeti elképzeléséről nem mondott le. A Jöjj és lásd forgatókönyve (A Filmvilág 1985/4-es száma közölt belőle részleteket) a rendező és a publicista-regényíró Alesz Adamovics közös munkája. Adamovics, aki tizenhat évesen maga is egy partizáncsapat tagja volt, több könyvet is szentelt a háborúnak. Fejezetek a blokád könyvéből címmel Danyiil Granyinnal együtt dokumentumkötetet állított össze a leningrádi éhínségről, tíz évig kutatta a II. világháborúban felégetett belorusz falvak túlélőit. Égő falvak című riportkötetében, amelyet Brillel és Kolesznyikovval együtt írt, Poleszje, Knyazevodci, Zbisin, Kopacevicsi, Razlityó, Hatiny és még hatszáz, porig rombolt, kegyetlenül elpusztított falu csodával határos módon megmenekült lakói beszélnek az állati öldöklésről, a tűzhalálról, a magtárakba, pajtákba beterelt, hidegvérrel lemészárolt emberekről. Hatiny felperzselését külön is megírta egy dokumentumregényben, a Hatinyi történetben (a könyv magyarul Hatinyi harangok címmel jelent meg). Ma már csak egy emlékmű és a környező falvak üszkös porából összehordott föld jelzi, hogy itt egykor falu volt. Hatiny egész Belorusszia jelképe. „Az öregember magasba emeli a kisfiút, mintha a földkerekség fölé tartaná. Szobormerev és mégis halott gyermek teste. Az öregember mélygödrű szeme tanúsítja, mi történt Hatinyban. Mintha az egész világtól kérdezné: Emberek, hát valóban igaz, amit velünk csináltak? Hogyan történhetett meg?... Amikor a szomszéd falvakból, a messzi városokból és idegen országokból érkező emberek megállnak a fájdalomtól és haragtól kővé dermedt, halott gyermekét karjában tartó apa szobra előtt, hamuszürke kéményeket látnak, amelyekből, mint a haranglábakból, időnként érckondulás hallatszik. Megtörő, rövid ütések, akár a visszafojtott fájdalom. Fekete kőlapokkal borított ösvények’ vezetnek a magas, sötét kémény-haranglábakhoz, melyekre felírták az egykori házigazdák nevét... A kéményeken a fasiszták által meggyilkolt családok neveit látjuk. Ezek a kémények az egykori házak, udvarok helyén emelkednek, és nyugtalanító zúgásukkal mintha az emberi lélek mélységét mérnék. Ezt a zúgást mindenki hallja, sajátosan visszhangzik a lelkekben, mert mindenkinek vannak emlékei az elmúlt háborúról, vagy ha nem neki, akkor a szüleinek, nagyszüleinek” – olvashatjuk az Égő falvakban. A múlt kötelez, emlékezni kell a borzalmakra, vallja Adamovics, ezért írta meg Hatiny történetében Belorusszia pusztulását.

Alesz Adamovics és Elem Klimov a Hatinyi történetet és az Égő falvakat dolgozta fel. A rendező fantáziáját megragadták Adamovics képszerű leírásai. A Jöjj és lásd nem pontos másolata a regénynek, követi ugyan a cselekményt, de a rendező csak a víziókat, a látomásos részeket emelte át a filmbe. Klimov, a regénnyel ellentétben, nem a mából pergeti vissza az eseményeket, a mű szervező elve nem az emlékezés. A film főhőse, Fljora, a kamaszodó kisfiú, akit gyerekes játékai mellől ragad el a háború. Belorussziába már betörtek a németek, gépfegyverropogás szakítja fel a csendet, ára Fljora és kis barátja még önfeledten játszik. Fiúkhoz illően, katonásait, de nem fakarddal és fapuskával, hanem igazi fegyverrel. Háborúsdi a háború árnyékában, ezzel a fojtó, különös jelenettel indul a film, s aztán a pillanat tört része alatt a játékból szörnyű valóság lesz. A félig még gyerek Fljorát elrángatják anyja és csöppnyi húgai mellől, a partizánoknak utánpótlás kell, a háború nincs tekintettel sírásra görbülő szájra, nyüszítő félelemre. Fljora rettegve indul a halál-szagú erdőbe, ügyetlenül bukdácsol, de a harc őrjítőén monoton zajai még nem bántják a fülét. Fljora számára a háború akkor kezdődik el, amikor egy idősebb partizán leveteti vele szép, új bakancsát. Elszedték legfőbb kincsét. A bakancs lehúzásával kezdődik, és leírhatatlan apokalipszissel végződik Fljora felnőtté válása.

A Biblia apokaliptikus víziójához Elem Klimov: Jöj] és lásd hasonlítja Elem Klimov Hatiny felégetését. A film címét is a Bibliából vette. A jöjj és lásd idézet János apostol Mennyei Jelenésekről Való Könyvéből (Ingmar Bergman is innen kölcsönözte a Hetedik pecsét címét). Az újtestamentumi kánon második részében János apostol látomásait írja le, bukást, utolsó ítéletet, világvégét jósol. A titkokat rejtő, hét pecséttel lezárt könyv felnyitásakor hangzik el a vészterhes kiáltás: jöjj és lásd. A pusztulást, az apokalipszist. Mintha csak János apostol jövendölései váltak volna valóra, s még az Apokalipszis lovasai is megjelentek. Motorkerékpáron, teherautón, tankon jöttek, nem négyen voltak, hanem megszámlálhatatlan sokan, ám a ragályos kórt, az éhínséget, a háborút, a halált magukkal hozták.

Klimov tobzódik a borzalomban, hatásvadász, hisztériáig fokozódó expresszionista film a Jöjj és lásd – írta néhány kritikus. Feleslegesen erőszakos film? Klimovot elragadta a hév, a bibliai párhuzam, s ezért erőteljesebbek az Apokalipszis színei és hangjai. Coppola gigantikus, misztikus filmjével, az Apokalipszis, most-tal vetik össze Klimov filmjét, jogosan, hiszen a Jöjj és lásd is fizikai tűrőképességünk határát feszegeti. Agyunkban tombol a háború, az elviselhetetlen, fülsiketítő zajok szétrepesztik dobhártyánkat, a tűz mintha a mi bőrünket perzselné, vér fröcs-csen ránk. Klimov ugyan nem örül az összehasonlításnak („Láttam Coppola nevezetes filmjét, amely a vietnami háborúról szólva tiltakozik a háború ellen... élethű és sikkes színház, amelyből azt látom, hogy a rendezőt magát nem gyötörte meg az a háború”, nyilatkozta), pedig ugyanazzal a jól kiszámított hatásmechanizmussal dolgozik, mint amerikai kollégája. Klimov azonban nem menekül a misztikába. Súlyosak, barokkosán teltek a képei, az erdő, amely fogva tartja Fljorát és a mellécsapódott partizánlányt, Glasát, minden részletében érzékelheti azt az átláthatatlan rengeteget, amit Alesz Adamovics leírt a Hatinyi történetben. „Az erdőt füstszag töltötte meg: füstszagú lett a páfrány, a fenyőfák tűlevele, a ruhánk ujja és bizonyára Glasa harmattól hideg, rövid haja is... Mintha elvarázsolt erdőben járnánk. A látvány fogva tart: a fák titokzatosan gőzölögnek, valószínűtlennek látszanak a napfényküllőkre ráterülő, áttetsző, sárga füstfátyol alatt”. Az erdőnél érzékletesebben csak a bűzös mocsárt ábrázolta a rendező, az undorító, nyálkás moszatot, ami Fljora és Glasa szájába, fülébe és ruhájába beletapadt.

Fljora és Glasa elszakadt a partizáncsoporttól, menekülnek a németek elől, hullahegyeken, kiirtott, idegtépőén zümmögő legyekkel elborított falvakon vágják keresztül magukat, hogy aztán belerohanjanak a legpokolibb, minden képzeletet felülmúló öldöklésbe. Egy megvadult, részeg német büntetőosztag vérgőzös bacchanáliáját nézik végig. Őrjöngve, kéjjel ölnek, mint a birkákat, úgy terelik be a magtárba az embereket, gyújtják rájuk a faviskót. De a legszörnyűbb mégiscsak otromba tréfálkozásuk, idióta játszadozásuk, amivel a halálba készülő embereket kínozzák. Húsz percig tart ez a jelenet, önálló betét a filmben. A gyalázat a falu felgyújtásával éri el tetőpontját. Elem Klimov mérnöki precizitással tervezte meg a gyilkolás ünnepét, a falu kiirtása a film leghatásosabb jelenete, de a háború lélektanáról mégsem ezek a megveszekedett német katonák árulják el a legtöbbet (a gyilkolás öröméről láthattunk és olvashattunk már eleget), inkább a sosem látott mágikus erdei szertartás. Fljora vándorlásai során egy csapat menekülő paraszt közé keveredik, megbújtak a nyirkos erdőben, s ez a szomorú, egyformán szürke arcú tömeg valami különös figurát figyel meredten. Hitlernek maszkírozott bábut készít az egyik férfi, forr, izzik a tömeg a bábu körül. Az ősi idők kultikus ünnepeit idézi a Hitler-figura elkészítése, az extázis és a bábu elpusztítása. Különös fény, az őrület és a félelem keveréke csillog a szemekben. Váratlanul kitör a tömegből egy sánta férfi, húzza, vonszolja maga után a megtépázott figurát, szalad a csupasz mezőn keresztül, hogy felérjen a közeli dombra, ügyet sem vet a becsapódó lövedékekre, sete-sután kapkodja lábait, míg egy akna szét nem tépi.

Érte is zúgnak a hatinyi harangok.

Klimov sem mondott le egészen a dokumentumokról. A végsőkig elcsigázott, a kegyetlenkedések láttán cserzett arcú öregemberré vált Fljora leszámol Hitlerrel. Nehézkesen felemeli puskáját, rálő a sárban fekvő Hitler-fényképre (a fotó felirata: „Hitler, a felszabadító” a kollabo-ránsokra utal), többször is meghúzza a ravaszt, s közben a jólismert híradórészletek villannak fel: a Führer az őrjöngő tömeg között, Németország politikai és katonai sikerei, tárgyalások, harcok. Végül egy fiatal nő, kezében csecsemő. Hitler, anyja ölében, s ekkor Fljora abbahagyja a lövöldözést. Kíntól eltorzult arccal nézi a képet, de a gyereket nein bántja... Nehézkes, didaktikus a befejezés, a látomásos-költői képeket vaskos realizmus váltja fel.

Fljorát egy meglepően érett, érzékeny középiskolás fiú, Alekszej Krav-csenko játssza. Klimov, amint az már az Agóniából kitűnt, különösen kedveli a vibráló, furcsa szemeket. Alekszej Kravcsenko eszelős tekintete, merev szemei önálló életet élnek. Némán vádolnak.

 

 

A múlt árnyai

 

A múlt mélységesen mély kútjából csak Elem Klimov emelt ki kincseket, a díjakért versengő többi „történelmi film” legfeljebb az események hűséges tolmácsa. Persze ha Thomas Mann leírhatta, hogy a „történelem az, ami megtörtént, és ami szakadatlanul történik az időben”, a lapos gondolatokért nem kárhoztathatjuk a rendezőket. Különösen inert egzotikus vidékek és kiváló színészek kárpótolták a nézőt. Básti Julival megosztva kapta a legjobb női alakítás díját Choe Un Hui, a című észak-koreai film főszereplője. Choe Un Hui, ahogy mondani szokták, „elviszi” a filmet. A a harmincas években, a koreai és a mandzsúriai határvidéken játszódik. 1931–32-ben parasztfelkelés robbant ki itt, amit a japánok vérbe fojtottak, s megtorlásul megtiltották, hogy a „bűnös körzetbe” sót vigyenek be.

A film egy család széthullását ábrázolja. A szolgasorba süllyedt parasztok ki vannak szolgáltatva uruk kénye-kedvének. A férfit véletlenül lelövik, az asszony egyedül marad három gyermekkel. Állati nyomorba jutnak, mindenki beléjük rúg, megalázza őket. Az anya (Choe Un Hui) megadással viseli sorsát, fia és nagyobbik lánya azonban fellázad a néma szenvedés ellen. A film végére természetesen jut só a tiltott övezetbe, mert a partizánok segítik a parasztokat. Kiszámítható a film minden fordulata, de a rendező, a dél-koreai származású Shin Sang Ok megkapóan ábrázolja a falusi életet, a városba tévedt asszony rettegését. Az anya, kiszakadva a falu őrző, oltalmazó melegéből, még védtelenebb, kiszolgáltatottabb lesz. A mindennapok monotóniáját, a személyiség fokozatos feladását plasztikusan ábrázolja a rendező. A az európaiasodó észak-koreai film hírnöke.

A színészi játék menti meg az amerikai Katonatörténetet is. A Hegedűs a háztetőn és a Jézus Krisztus szupersztár rendezője, Norman Jewison Charles Fuller Pulitzer-díjas darabját, a Katonadrámát filmesítette meg. Jewison rutinos rendező, ezúttal is profi filmet forgatott, igaz, a Katonatörténet inkább televízióba illő darab. Ritmusa, vágása, dramaturgiája a tökéletes televíziós drámára, a Tizenkét dühös emberre emlékeztet. A Katonatörténet „igazi amerikai sztori, nem a feketék drámája és nem is a fehéreké, nem a rasszizmusról szól, hanem az Ember drámája” – írta a forgatókönyv írója, Charles Fuller. 1944-ben, Louisianában, a kiképző táborban megölnek egy színesbőrű őrmestert. Az amúgyis feszült, ideges hangulatú laktanyában elszabadulnak az indulatok, a fehér tisztek és közlegények alig leplezett kárörömmel fogadják a fekete őrmester halálának hírét, a lenézett, éppencsak megtűrt színes-bőrűeken pedig úrrá lesz a pánik. Senki sem kedvelte a durva őrmestert, aki kegyetlen volt még sorstársaival, a négerekkel is. Pokróc modorát a fehér kiképzőtisztektől tanulta, talán még náluk is gonoszabb volt, abban a reményben, hogy befogadják. A gyilkosságot nem lehet eltussolni, a Hadügyminisztérium Washingtonból küld egy nyomozót. Az álmos, napégette délen egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtenek, amikor megpillantják a vizsgálat vezetőjét: a tiszti rendfokozattal ékesített, kínosan elegáns egyenruhába bújtatott néger fiatalembert. A Sidney Poitier után legnépszerűbb színesbőrű sztár, Howard E. Rollins Jr. alakítja a nyomozótisztet. Rollins, akit a Ragtime zongoristája, Coalhouse Walker megformálásáért a legjobb mellékszereplő Oscar-díjára jelöltek, most is könnyed, elegáns. Rátarti, büszke hősök alakítására termett, főúri fejtartása, égő fekete szeme, makacs szája, kirobbanásra kész energiákat, indulatokat sejtet.

A Katonatörténet az erkölcs és az igazság fennkölt eszméi mögé bújva salamoni bölcsességgel oldja meg a konfliktust. Az őrmestert ugyanis nem a fajgyűlölő fehérek ölték meg, haneni egy végsőkig gyötört fekete közlegény. Davenport kapitány, a vizsgálat vezetője megpróbálja elhessegetni magától a szörnyű valóságot, ám lelkiismerete nem hagyja nyugodni. Kiszolgáltatja a bíróságnak a gyilkost, de amikor az ezredes búcsúzóul baráti jobbot nyújt, Davenport rosszallóan néz rá, mondván, a rasszizmus mégiscsak csúnya dolog. Norman Jewison mesterien zsonglőrködik az érzelmekkel, olyannyira, hogy egy tökéletes bűvészmutatvánnyal a drámát is eltünteti. Davenport erkölcsi tusájánál mégiscsak érdekesebb téma lett volna az amerikai hadsereget megosztó fajgyűlölet: a négereket kiveti a társadalom, a hadsereg szívesen használja ágyútölteléknek őket, ám a halálba is összetört gerinccel, megtiport lélekkel küldik őket. Igaz, ez nem olyan látványos és szívettépő, mint Howard E. Rollins vívódása. A Katonatörténet mégis előkelő helyen szerepelt a díjazottak listáján, a Jöjj és lásd társaságában. Hiába, a fesztiválzsürik malmai megfontoltan őrölnek.

Bizony, rossz idők járhatnak a filmművészetre, ha már a szakmai tudás sem elegendő biztosíték a jó filmhez. A brazil Zelito Vianáról ugyan nem mondhatjuk el, hogy virtuóz mester, filmje mégis érdekesebb, izgalmasabb, mint a simára csiszolt Katonatörténet. A feszült izgalom záloga a jó téma, az Amazonas-menti indiánok módszeres gyilkolásának bemutatása. A magyarul is megjelent Szilbako éneke című dokumentumkötet erőteljes színekkel festi le a civilizáció erőszakos térhódítását. Vérfürdő Amerikában, ez Jacques Men-nier és Anne Savarin könyvének alcíme. A történelmi összefoglaló száz évre visszamenően ismerteti az indiánok kiirtásának módszereit, leitatásuktól kezdve a himlővel fertőzött ruhák szétosztásáig. Zelito Viana a mérnöki pályát hagyta ott a filmért, kezdetben producer, a brazil cinema nôvo létrejötténél bábáskodott. Többek között Glauber Rocha Halálosztó Antonio és A föld transzban című filmjének producere volt, majd maga is fölcsapott rendezőnek. A bosszú ivadékai egy indián fiú és egy fehér ember barátságát mutatja be.

A hidegvérű bérgyilkosok elől elmenekül egy indián gyerek, reszketve végignézi szülei, barátai és az egész falu legyilkolását, majd magányosan, Maugli módjára próbál élni a dzsungelben. A cinikus gyilkolástól émely-gő bérgyilkos, Ramiro elhagyja társait és az erdőben bolyongva rátalál az indián gyerekre. Alkalmi munkákból élnek, állandóan rettegnek, hogy Ramiro egykori cimborái rájuk találnak. A fiú felcseperedik, megpróbál alkalmazkodni a fehér ember szokásaihoz, de makacsul őrzi az indián kultúrát. Ramirót lázálmok gyötrik, emlékei és rémképei elől az alkoholba menekül. Végül egy leírhatatlanul mocskos, bűzös bolondokházába kerül, de még mindig fél társai bosszújától. A film sajnos krimibe torkollik, a vadat fiző, tajtékzó bérgyilkosok és a szűkölve menekülő áldozatok párharcába. Feltűnik a filmben egy erőszakos német újságírónő, aki a haldokló Ramiróból kitapossa a falu kiirtásának történetét. Az olasz politikai krimik mintájára, a demokráciát és a nyilvánosságot képviselő sajtó ország-világ elé tárja a szörnyű népirtást. A mesés fordulatok kétségtelenül gyengítik a filmet, ám az indián fiú civilizációs betegségét és Ramiro leépülését pontosan, fájdalmasan, de nem érzelgősen ábrázolja a rendező.

Leheletfinom jellemrajzok, különös figurák jellemzik a grúz Grigorij Sengelaja versenyen kívül bemutatott filmjét, A fiatal zeneszerző utazásait. A Piroszmani alkotója ezúttal a századelő Grúziáját idézi meg. A forradalom elbukott, a börtönök megteltek rabokkal. Dúl a terror, a fiatal városi fiú mégis vidékre utazik, hogy népdalokat gyűjtsön. Bartók és Kodály távoli rokona áhítattal hallgatja a parasztok énekét, és nem is sejti, hogy kísérője, a bogaras, idősödő úr az ellenállást szervezi. Dosztojevszkiji figura a fiatal zenész kísérője, eszelős, lázas hittel bízik a forradalomban, úgy várja mint a Messiást. Hol egy vásári kikiáltó ravaszságával, hogy egy őrült hevességével agitál. Súlyos, nehéz levegőjű film A fiatal zenész utazásai. A titokkal körüllengett, méltóságteljes grúz asszonyok, a mélybarna otthonok, a viharelőtti szürke ég szomorúságot árasztanak. A barna szín uralja a filmet, a sötétséget csak ‘egyszer töri meg egy píros fénycsóva: lángba borult a piac, égnek a szekerek, a mézédes szőlők, az emberek. Aztán újra sötétbe borul minden, csak a végén fehérlenek az ingek, a kivégzőosztag előtt. Halál koronázza a fiatal zenész utazását, gyermeki ártatlansággal néz a fegyverekre, hiszen ő csak népdalokat gyűjtött. A mellette álló eszelős forradalmár boldogan hal meg.

 

 

„Észak-fok, titok, idegenség”

 

A nagymúltú északi filmgyártók sem bűvölték el a fesztivál közönségét. A svéd Allan Edwall filmje, az Ake és világa inkább a gyermekfilmek mezőnyébe illett volna. A film Bergman Fanny és Alexanderénak halvány mása. Åke, a szőke, szépséges kisfiú boldog családban él, anyja melegszívű, jóságos teremtés, tortakölteményekkel kedveskedik csemetéjének, apja a szegények orvosa. A rendelőbe betévedő, tépett idegzetű, agyondolgozott, fáradt emberek nyomorát Åke kezdetben nem ismeri fel. A kisfiút szorongásai tartják fogva. Gyerekes félelmeiből, álmodozásaiból csak ifjú nevelőnője hisztériás rohama ébreszti föl. Åke felfigyel a társadalom megnyomorította emberekre, barátja alkoholista apjára, a bolond szomszédra. A halálról is hall, de hogy. mit fogott fel a világból, még maga sem tudja. A film végén ugyanattól az ijedt szemű Åketól búcsúzunk, mint akit a nyitó képeken megismertünk. Sajnos a századelő izgalmasnak tűnő Svédországára vele együtt éppen csak rácsodálkozhattunk.

A dán Twist és kiáltás a hatvanas évek elejét idézi fel. Pelyhedző állú kamaszok nyúzzák a gitárt az ifjúsági klubban. Kedvesen, sután utánozzák a legfrisebb Beatles-dalokat. Bille August filmje az ifjúkori lázadásról, a barátságról és a szerelemről szól. A rendező és forgatókönyvíró-társa, Bjarne Renter két évvel ezelőtt Zappa címmel készített filmet a hatvanas évekről. A Twist és kiáltás a nagy sikert aratott Zappa folytatása, hősei két évvel idősebbek Lettek. Bille August ügyes mesélő, soványka történetét is sokat sejtetően találja. Björn és Erik barátok, tétován ismerkednek a szerelemmel. Erik bátortalan, meg sem meri szólítani az osztály szépét, pedig majd eleped érte. Björn pajkosabb, vidámabb fiú, a klubban megismerkedik a vonzó Anna-val. Bimbózó kapcsolatuknak Anna terhessége és szörnyű abortusza vet véget. Björn szerelmi bánatában megfeledkezik barátjáról, pedig Eriknek nagy szüksége lenne rá, már alig tudja cipelni őrült családja terhét. Mire visszatér barátjához, Eriket teljesen kimerítette beteg anyja ápolása és őrült apja lelki terrorja. A Twist és kiáltás az Emlékszel Dolly Bellre?, a Megáll az idő és a Felnőtt fiú vagy már rokona. A tétova szerelmet Emir Kusturica, a nyomasztó családot Coppola, a hatvanas évek levegőjét pedig Gothár Péter filmjéből ismerjük. Bille Augustnak haloványabb emlékei vannak a hatvanas évekről, mint Kusturicának és Gothárnak, minden bizonnyal azért mesél érdektelenebbül.

Talán csak a skandináv szegény rokon, a finn film tett ki magáért. A müncheni filmfőiskolán végzett Mika Kaurismäki neve nálunk sem ismeretlen. A tavalyi finn filmhéten vetítették Az értéktelen című filmjét amely a „road movie” stílusában készült. Üj filmje, A klán a társadalom peremén élő Frog család életét mutatja be. A Frog gúnynév, békát jelent, a család sokak szemében, minden bizonnyal éppen olyan visszataszító, mint a mocsarak lakója. Az apa alkoholista, időnként hazatér városszéli viskójukba, összeverve, átázva, az előző esti, vagy heti ivászat és részeg duhajkodás nyomaival. A nagyobb fiúk éppen a börtönből szöknek, amikor megismerjük őket. A család egyelőre még ártatlan báránykája, Alexander, riadtan figyeli apját és testvéreit. Nem veti meg őket, sőt némi együttérzéssel mossa ki apját a mocsokból, de másként szeretne élni. Csupán nem meri követni őket, vagy tudatosan választ másként? Nem tudjuk meg, mint ahogy azt sem, hogy Alexandernak sikerült-e megőriznie egyéniségét.

Mértéktartóan, tárgyilagosan ábrázolja Frog családot Mika Kaurismäki, elkerülve a részvét és az ítélkezés csapdáját. „Ezzel a filmmel a világot a Frog család perspektívájából szerettem volna bemutatni” – írta A klánról a rendező. Békaperspektívából a világ cseppet sem biztató.

 

 

A jelen fényei

 

Akadtak azért mások is, akik nem a múlt bűvkörében élnek. A nyugatnémet Oliver Herbrich Büchner drámáját, a Woyzecket helyezte át modern környezetbe. Herbrich Woyzeckje a füstös Ruhr-vidéken él, szűkös munkásszálláson. Hajnalban kel, bemegy a gyárba, évek óta ugyanazzal a három jól begyakorolt mozdulattal nyomkodja a gombokat esztergagépén, munka után lefürdik, blokkol és kilép a gyárkapun, de semmihez sincs kedve. Ketrecbe zárt vadállatként rohangál kicsiny szobájában esténként és érthetetlen szavakat mormol. Depressziójától ideig-óráig megszabadítja szerelme, Marleen, de amikor a lány megunja a fiú őrületbe hajló viselkedését, szakít Woyzeckkel. Woyzeck pedig egy este megöli a lányt. Oliver Herbrich hőse az ipari társadalom áldozata, amikor Woyzeck még ura tetteinek, orvostól orvosig jár abban a reményben, hogy valaki majd meggyógyítja. Ám a fiúnak nincs szervi baja, a lelkére pedig senki sem kíváncsi. Klaus Kinski után není könnyű Woyzecket eljátszani. A fiatal Detlef Kügow nem maradt alul a nemes versenyben. A nagyvárosi Woyzeck őrületét erőteljes játékkal, mély átéléssel jeleníti meg. Megérdemelten kapta a legjobb férfi alakítás díját.

Szerény, de egységes, és formailag majdnem hibátlan mű A nő kalapban. Stanislaw Rózewicz filmje a színház világában játszódik. Hőse egy törékeny, finom teremtés, Ewa, aki fényes színésznői karrierről álmodik. Minden vágya, hogy eljátszhassa Cordéliát. Állandóan Shakespeare drámáit bújja, lélekben készül a szerepre, ám évek óta csak egy felismer-hetetlenre maszkírozott báb a színpadon. Bruno Jasienszky Manökenek bálja című darabját adja elő a társulat, már mindenki unja az előadást, csak a felkapott rendezőre várnak. Vele majd új darabot próbálnak, lehet, hogy a Lear királyt, s talán Ewa kapja Cordelia szerepét. Addig is élni, létezni kell, toilette-papírért, húsért, szerelőért szaladgálni. Ewa nem akar elsüllyedni a hétköznapok apró-cseprő ügyeiben, de mert nincs más, vágyképekbe kapaszkodik: Cordéliába és halott apjába.

A nő kalapban nem olyan erőteljes, keserű film, mint Agnieska Holland hasonló környezetben játszódó alkotása, a Vidéki színészeik. Zanussi Védőszinek és Wajda Érzéstelenítés nélkül című filmjével indult moralista irányzat, az „erkölcsi nyugtalanság mozija”, ahogy Lengyelországban nevezték, úgy tetszik, még szunnyad, de A nő kalapban talán a tetszhalálából ébredő lengyel film első hírnökei közé tartozik. Halk, szomorú mű, a vágyak és a remények oly természetesen foszlanak le az emberekről...

Ewa persze nem kapja meg a szerepet, a pökhendi rendező egy jobban fizető munkát vállal el, nincs más hátra, játszani kell a Manökenek bálját, s ha már végképp nem lehet kibírni, ott van Shakespeare, a naiv Lear és a jólelkfi Cordelia. Hogy ez nem is olyan biztató? Igen, a szelíd Ewának, akárcsak a tébolyult Woyzecknek, aligha van jövője.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 02-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5989