KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Koltai Ágnes: A történelem fogságában Moszkva
• Gáti Péter: Mi, hatvanévesek Utószó
• Báron György: Csodatévők Vándorlások meséje
• Gazdag Gyula: Különleges kiadó Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet

• Nemes Nagy Ágnes: Rózsaszín feketével Fanny és Alexander
• Bikácsy Gergely: Madrid Nagykávéház Méhkas
ESZMECSERE
• Kovács András Bálint: A történetek állása

• Ardai Zoltán: Bohóc a gödörben Csak egy mozi
INDIA
• Zsugán István: Az ezer film országa Pesaro
• Vida János: Egy bengáli filmkrónikás Mrinal Sen és A közlegény
LÁTTUK MÉG
• Széky János: Az élet muzsikája
• Faragó Zsuzsa: Süsü, a sárkány
• Bérczes László: Álmodik az állatkert
• Tóth Péter Pál: Egy asszony, négy férfi
• Kabai József: Ring
• Magyar Judit: Átverés
• Hegyi Gyula: Fantom az éjszakában
• Schreiber László: Sophie választása
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Elszakadás? Kérdések egy Filmvilág-cikk ürügyén
• Szemadám György: Fantázia, dokumentum Ah, Amerika!
KRÓNIKA
• N. N.: Egri nyári egyetem
• N. N.: Nemzetközi Sportfilm Fesztivál

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet Filmek Fesztiválja

Vándorlások meséje

Csodatévők

Báron György

 

Kaotikus korunkban alighanem a mese maradt az egyetlen műfaj, amely képes helyreállítani a világ széttöredezett egységét. A XIX. század még magabiztos volt: a realista és romantikus regény – melynek hagyományától a filmművészet ma sem tud szabadulni – talán az utolsó kísérlet a szemlélhető világegész irodalmi megfogalmazására. Századunk irodalma – és igazán komoly filmes törekvései – a töredezettséget, a hiányt dokumentálják. Talán ezért is fordul koronként újra és újra a figyelem a mesék, a mítoszok felé. Mennél nagyobb a veszély – annál erőteljesebben. Aligha véletlen, hogy a hitek újabb és újabb hullámainak elapadtával most ismét fokozottabban figyelünk a mesékre és mítoszokra, s hogy az emberek egyik alapvető olvasmánya, Európától az Újvilágig, Tolkien negyvenes években íródott, s mostanáig divatba jött, lenyűgöző meseregénye, A gyűrűk ura. Talán az egyetlen mű korunkban, amely teljes és áttekinthető világot teremt; benne letapogathatók a Jó és Gonosz világának határvonalai, s a Jó végül diadalmaskodik a Rossz erői fölött. Az alámerült Atlantisz, az „elveszett paradicsom”, a gyerekkor iránti sóvárgás ölt testet a mesében; vágyódás egy olyan világ után, melyben még vigyáztak ránk, utat mutattak, s a jóság és tisztesség nem volt hiábavaló: elnyerte jutalmát. Hogyan is mondta Exupéry? „Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)”

Érezhetően nem kisebb igénnyel vágott neki új filmjének, a Vándorlások meséjének Alekszandr Mitta, a jeles szovjet filmrendező sem. Nem egyszerűen egy gyermekmesét kívánt elregélni – melynek legtöbbje oly gyermeteg, amilyen csak a fölnőtt-képzeletből sarjadhat ki –, hanem az örök mesét mondja a Jóról, a Rosszról, a Szépről és a Rútról. Komoly mesét tehát – vagyis gyermekit –, mely – akár a gyermek – soha nem gyermeteg. Mitta egész eddigi életpályáján erősen vonzódott a meséhez. Nem csupán a Péter cár és a szerecsen példázza ezt, hanem legjobb filmje, a Ragyogj, ragyogj csillagom is, melyben a banális polgárháborús szólam az egyetlen lehetséges és elfogadható hangfekvésben, mese-formában csendült fel. „Mítoszokat teremtett – mint André Bazin írta az októberi forradalomról, s a nyomában kivirágzó filmművészetről –, amelyek a történelem megerősítéséhez szükségesek voltak.”

Az igazi mesében, bármennyire is történet-középpontú, soha nem a sztori a lényeges – mely mindig az egyetlen mese végtelen variációinak egyike –, hanem a mesevilág, melyben minden lehetségessé válik: a valóság törvényei szétporladnak, hogy új törvényeknek adják át helyüket. Az igazi kérdés az, sikerül-e a mesemondónak olyan világot teremtenie, melyben valóban boszorkányok, sárkányok, tündérek lakoznak; melyben az emberfia repülni tud, s mindenféle csodás és jóságos dolog esik meg vele. A Vándorlások meséje alighanem azért tartozik a filmtörténet kevésszámú jó mesefilmje közé, mert Mittának sikerült tökéletesen rekonstruálnia egy soha nem létezett, mégis mindannyiunk számára ismerős világot. E világ nem fantasztikus, hanem középkorias: a karneválok, ördögűzések, büntető pestisjárványok és naiv misztériumok univerzuma. Tüzek lobognak a keskeny utcácskákban, köd gomolyog a mezőkön, az emberek fantasztikus maszkokba-álarcokba öltözötten vigadnak: hívják a Jót, s rettentik el a Gonoszt.” Istenek és ördögök tanyája ez, melyben magától értetódőek a természetfölötti jelenségek, s ugyanolyan természetes módon jelennek meg a sárkányok, boszorkányok, akár a szerencselovagok és az aranycsinálók.

Az alapséma, mint csaknem minden meséé: a vándorlás és a próbatétel Márta, a szép, szőke kislány elindul megkeresni kistestvérét, Majt, akit ama karneválias hangulatú karácsonyéjen elraboltak tőle az aranyat sóvárgó gyermekrablók. Feladatokkal kell megküzdenie, akadályokat legyőznie, csodás és elrémisztő dolgok esnek meg vele, míg végül megtalálja öccsét a gonoszok táborában. Mártának nincs más vagyona, csak a hit és a jóság. A mesében csak ezzel lehet célhoz érni. Csatlakozik hozzá Orlando, a vándorköltő, tudós, csodadoktor, egy szeretetreméltó, bohókás fickó – talán A hetedik pecsét mutatványosának, Jofnak távoli rokona –, a maga féktelen kaland- és életvágyával; a küzdő, kicsapongó férfi, akit oly gyakran elragadnak a veszélyes világi hívságok. A kalandvágyó, találékony, erős férfi és a szelíd, hívő nő – alapvető archetípusok ezek. Ők ketten vándorolnak át a rémségek éjszakáján. Horrorfilmbe illő, félelmes sárkány, pestisjárvány, halálangyal, öntelt, élethabzsoló polgárok – evilági és túlvilági ellenfelek – állják útjukat. Orlando, a bűnös, tévelygő, megtért férfi – aki egy oda nem illő erőltetett képsorban Piedoneként állja az ökölharcot – elhull a halál angyalával vívott küzdelemben. Márta, a kiszolgáltatott, gyönge kislány rálel öccsére, aki időközben felnőtt és a Gonoszok hercege lett. A szeretet azonban csodát tesz: Maj elpusztítja bűnös birodalmát, s a film záró képsorán átveszi Orlando szerepét: már ő maga rajzolja fel azt a csodálatos repülő szerkezetet, mely Orlando találmánya volt, s amely a Rubljov-film kezdetleges középkori sárkányrepülőjére emlékezteti a nézőt. Azzal a különbséggel – elvégre mesét mondanak nekünk –, hogy ez tud repülni. A történet – különösen a reinkarnációt sugalló zárókép – nem mentes némi misztikától; de végülis a misztérium, a moralitás-játék és a mese – melyek ötvözésére Mitta tudatosan törekedett – nem állnak messze egymástól.

A film címe aligha véletlenül idézi Jurij Norstein félórás animációs remekét, a Mesék meséjét. Norstein szép filmje a mese haláláról tudósított: farkaskölyök-hőse rettegve, szfikölve lapult a kihűlt, mese-nélküli „csupa-csősz-világban”. Alekszandr Mitta filmjében a mese él. A Jó győz, a Gonosz meglakol, s a hős, akiért izgultunk, más alakban újraéled. Márta és Maj „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”.

Talán még nincs veszve minden.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5991