KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/január
• Zoltai Dénes: Opera és film Egy műfaj újjászületése
• Feuer Márta: Hűség és mítosz Orfeusz és Eurydiké
• Balassa Péter: Csakhamar vagy sosem A jövő zenéje a film
• Földényi F. László: Az üdvkeresés terhe Syberberg Parsifalja
• Ludassy Mária: Terror erény nélkül
• Székely Gabriella: Találkozás a porcelánboltban Hülyeség nem akadály
• Fáber András: A befejezetlen műemlék Orson Welles tündöklése és nyomorúsága
• N. N.: Orson Welles filmjei
• Kézdi-Kovács Zsolt: Orson
• Gambetti Giacomo: Túl a melodrámán Francesco Rosi portréjához
• N. N.: Francesco Rosi filmjei
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: A múlt árnyékában Gdańsk
LÁTTUK MÉG
• Bársony Éva: A fal
• Szántó Péter: Vadászkunyhó
• Harmat György: Zűrös hétvége
• Bérczes László: Családi titkok
• Gáti Péter: Szenvedély végszóra
• Baló Júlia: Egy kirándulás képei
• Faragó Zsuzsa: A tenger zamata
• Kapecz Zsuzsa: Hamupipőke
KÖNYV
• Csala Károly: Olasz kismonográfiák
KRÓNIKA
• N. N.: Ado Kyrou halálára

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Gdańsk

A múlt árnyékában

Koltai Ágnes

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Votum separatum

 

A gdański fesztivál alapszabályzata lehetővé teszi a zsűri tagjainak votum separatum, különszavazat bejelentését, amivel nyilvánosan deklarálhatják, hogy nem értenek egyet a kollektív döntéssel, szélsőséges esetben egyenesen elhatárolják magukat tőle. A votum separatum nemcsak jog, felelősség is: ha háromnál többen jelentenek be különszavazatot, érvényét veszti a zsűri döntése, nincsenek díjak, csak indulatok kavarognak, s ha valahol, hát itt tudják, hogy azok hova vezethetnek. Ez a mifelénk ismeretlen, a magyar játékfilmszemle gyakorlatától idegen szavazási mód felszínre hozta a lengyel filmszakma ellentéteit. A vitákban, nyílt összecsapásokban bővelkedő tizedik gdański fesztivál legdrámaibb eseménye az utolsó, a zsűri döntését ismertető sajtótájékoztató volt, ahol az elnök, Jerzy Kawalerowicz, hangos morajlások közepette felolvasta a díjakat és bejelentette a három votum separatumot, majd két rendező, Andrzej Jurga, Wojciech Marczewski, s Jadwiga Jankowska-Cieélak színésznő különösebb udvariaskodás nélkül elmondta, hogy melyik döntéssel nem ért egyet. Intimitásnak, keveseket érintő belügynek tűnhet mindez, hiszen a fesztivál zsűrik sehol sem tévedhetetlenek, és a filmek sorsa amúgy is a mozikban dől el. Csakhogy itt többről van szó, mint a zsűri ítéletének megkérdőjelezéséről.

Gdańskban szakmai zsűri dönt a díjakról, amelynek film- és televíziós rendezők is tagjai, kollégák ítélkeznek hát egymásról. Rendezők, akik a következő fesztiválon talán éppen a megbírált pályatárs szavazatától függenek. Ebben a helyzetben nyílt sisakkal fellépni nem egyszerűen bátorság, hanem becsület kérdése is. Különösen, hogy a votum separatum kétélű fegyver.

 

 

Díjak és filmek

 

A kívülállónak nehéz megállapítania, hogy milyen szerepet tud és akar vállalni a filmművészet a mai Lengyelországban, de tény, hogy a gazdasági nehézségek ellenére is 33 film készül évente, s ennek majdnem egyharmada pályakezdő rendező alkotása. Mint ahogy az is tény, hogy nagyon hiányoznak az olyan irányadó, messzire világító művek, mint az Érzéstelenítés nélkül és a Védőszínek, amelyek a kíméletlen őszinteség és az erkölcsi tartás iskolapéldái voltak. Wajda és Zanussi filmje nyomán új hősök születtek, lázongó és tétova fiatalok, akiket nem fűtött a becsvágy, akiknek romantikus lelkét nem a Mickiewicz megénekelte, s két évszázada gondosan átörökített melankólia emésztette. Kiábrándult, mélységesen csalódott emberek néztek le a vászonról. Fásult, jellegzetesen hétköznapi emberek, akiknek nem volt elszámolni valójuk a múlttal, hidegen hagyták őket a generációs ellentétek, csak és csupán a helyüket nem lelték. A legelkeseredettebb Kie¶lowski reménytelen-szürke tekintetű Amatőré volt.

Mi maradt meg az Érzéstelenítés nélkülből, a Védőszínekből vagy az Amatőrből? Jóval több, mint gondolnánk, annak ellenére, hogy Andrzej Wajda, Krzysztof Zanussi, és a hetvenes évek végén berobbant tehetséges ifjú nemzedék néhány kiemelkedő rendezője idén sem versengett gdańskban, s ma nemhogy irányzatokat, de hasonló törekvéseket sem fedezhetünk fel a lengyel filmművészetben. Nem tagadták meg a tegnapi lengyel filmet, csak nehéz utat találni hozzá, s talán nem véletlen, hogy egyedül Kie¶lowski nemzedékének sikerül.

A tizedik gdański fesztivál fődíját Stanislaw Róľewicz filmje, a Nő kalapban nyerte. (A film a moszkvai fesztiválon is sikert aratott, 1985/10. számunkban részletesen írtunk róla.) A zsűri különdíját és az újságírók díját is Andrzej Baraňski plebejus hangú filmje, a Vidéki asszony kapta, amely a „lengyel anya”, a családját és földjét szerető egyszerű parasztasszony élettörténetét meséli el, meglehetősen terjengősen, érdektelenül.

A legjobb elsőfilmes díján ketten osztoztak, Radoslaw Piwowarski és Wieslaw Saniewski. Bár a versenyben szereplő alkotások közül másnak aligha adhatták volna a díjat, egyikük filmje sem átütő erejű, inkább csak ügyes mestermunkák. Valódi értékeinél jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak Radoslaw Piwowarski filmjének, a Yesterday-nek, amely nemzetközi fesztiválokon, Velencében és San Sebastianban is sikert aratott. Piwowarski a közös kelet-európai nosztalgiakincsből merített, a hatvanas évekhez nyúlt vissza, ahhoz a korhoz, amit az Ez volt a dzsessz, a Megáll az idő és az Emlékszel Dolly Bellre? is felidézett. Már a film címe is utalás: a Beatles-korszakra, a hosszú hajra, az apáink negédes háborús dalait és tánczenéjét felváltó, „üvöltő” beatre, a városszéli vagányok nehezen összekuporgatott pénzén vásárolt elektromos gitárok mámorító hangjára. „A film forgatókönyvét nehéz időszakban, a szükségállapot bevezetésekor írtam. Az ifjúkorukra emlékeztetem őket” – nyilatkozta a rendező filmjéről, ám a Yesterday inkább nevetve búcsúzik a múlttól. Kérdéses, hogy ennek eljött-e már az ideje.

A félmúltról szól Wieslaw Saniewski filmje, az Őrizet is, amely börtönben játszódik, a foglyok és az őrök különös kapcsolatát ábrázolja: a lelki megtörés rafinált eszközeit, és azt a paradox helyzetet, hogy a bezártság a felügyelők idegeit éppúgy felőrli, mint a rabokét. 1967-ben, egy lampionos esküvővel kezdődik, és 1980-ban, az üzletek előtt kanyargó sorokkal végződik a film. Hőse egy fiatal nő, akit sikkasztásért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnek, de nem sokkal az 1980-as politikai földrengés előtt ideiglenesen szabadlábra helyeznek. Megtörtént eseményeken alapszik az Őrizet, a főszerepet játszó Ewa Blaszczyk, és a betegségtől sajgó testű főfelügyelőnőt alakító Graľyna Szapolowska kivételesen feszült légkört teremt. A film a profi filmgyártástól távol, az Irzykowski Stúdióban készült (ez a mi Balázs Béla Stúdiónknak felel meg), eddig csak zártkörű vetítéseken mutatták be és meglehetősen nagy vihart kavart. A gdański elismerés amolyan fájdalomdíj a rendezőnek, annál is inkább, mert egy frissiben elkészült alkotása szintén versenyben szerepelt. Saniewski, aki amatőrfilmes, újságíró és forgatókönyvíró volt, mielőtt elkészítette az Őrizetet, nemcsak a diplomától független tehetségre példa, hanem egy ígéretes pálya módosulására is. Második filmje, Az orvvadászás évada krimibe oltott társadalmi példázat. Saniewski bűnügyi történetté egyszerűsíti a felfordult, bizonytalan országból a még bizonytalanabb bécsi átmeneti táborba vándorló lengyelek sorsát, akiknek nagy része, a film tanúsága szerint, potenciális bűnöző.

 

 

A középnemzedék

 

A Wajda és Zanussi utáni űrt az eltérő színvonalú és stílusú filmeket készítő középnemzedék tölti be. A folytonosságot, az Érzéstelenítés nélkül és a Védőszínek erkölcsi eszményéhez való hűséget Feliks Falk, Filip Bajon, Krzysztof Kie¶lowski, Wojciech Marczewski, Andrzej Trzos-Rastawiecki, Grzegorz Królikiewicz jelenti. Még akkor is, ha Falk olyan jól megcsinált, de súlytalan film forgatókönyvét jegyzi, mint A bariton (rendező: Janusz Zaorski), és saját filmje, a Halvány is elmarad az 1979-ben forgatott, nagysikerű Esélytől; ha Filip Bajon csak egy röpke órányi tévédarabbal jelentkezett; és Andrzej Trzos-Rastawiecki kedélyeket felborzoló, a dokumentarizmust a fikciós filmmel elegyítő riportázsa a lengyelországi kábítószeresekről nem egységes mű. Ők azok, aki nem menekülnek a jelentől, s ha mást nem is, de egy egyensúlyát vesztett társadalom rossz közérzetét megmutatják. Ami, egy év filmtermését látva, nem is kevés.

Filip Bajon és Grzegorz Królikiewicz szürreális víziót vetít elénk. Królikiewicz féktelen fantáziájú rendező, az Andrzej Bursa elbeszéléséből készült A nagynéni megölése a ionescoi abszurd nyomdokain halad. A rendező elmossa az álom és az ébrenlét határait. Csupa sötét rémkép, álomittas, nyomasztó fantazmagória a film, a képek olyan következetes rendben követik egymást, hogy a bűn alól feloldozó befejezés sem hozhat megnyugvást. Természetesen a film végére kiderül, hogy a nyomorúságos odúban élő főhős nem darabolta fel szerencsétlen nagynénjét, de addigra már végképp elveszett a néző, és nem tudja, hogy az álomból meneküljön a valóságba, vagy a valóságból az álmokba. Lefényképezett színháznak tűnhet mindez, pedig Królikiewicz ellenállt a színház vonzásának, szándékosan dekomponált, töredezett képeivel érdekes példáját kínálja az abszurd filmes megjelenítésének.

A képzelet és a valóság felesel egymással Bajon stilizált filmjében is. Az Alkalmazás egy kiöregedett színésznő és egy munkát kereső háztartási alkalmazott gyilkos párharcát mutatja be – persze nem a viktoriánus kori Angliában, hanem napjainkban, valamelyik Zakopane környéki emeletes villában. Agatha Christie rosszkedvében sem írt volna ilyen szürrealista krimit. Bajon kamaradarabja teátrális, inkább az abszurd színház hagyományaihoz kötődik, mint a filmhez, ám a figurák itt is epikusán teltek, sokat sejtetőek és páratlan erőt sugároznak. Akárcsak korábbi filmjeiben, az Ária egy díjbirkózóértban, vagy a Helyzetkép, 1901-ben. Nemhiába, Filip Bajon két regénnyel is bizonyította írói tehetségét.

Annál meglepőbb viszont, hogy a forgatókönyvírónak is elismert Feliks Falk milyen hézagosán szőtt történetekkel mutatkozott be. Bálvány című filmjével művészlegendák nyomába eredt. Főhősében a lengyel közönség Marek Hlaskora ismert rá, az irodalom fenegyerekére. Hlasko az ötvenes években robbant be, s röpke tündöklés után Franciaországban öngyilkosságot követett el (Vajda Péter a Balász Béla Stúdió produkciójában készült Veszett kutyák című filmjét az ő novellájából forgatta). Legendák és mítoszok kergetik egymást a filmben, nemcsak Hlaskoé, hanem Cybulskié és Anclrzej Bursáé is. Marek Hlasko nyomorúságos halálának felidézése és Cybulski sötét szemüvege nélkül a film a kelet-európai váteszek, profetikus művészek paródiája volna, pedig Feliks Falk nem vígjátékot forgatott. Arra a kérdésre keresett választ, hogy miért kapaszkodunk kétségbeesetten az üres legendákba, miért őrizzük, mint valami családi ereklyét, megkopott történeteinket. Kár, hogy adós maradt a válasszal.

 

 

A Ráció Átka

 

Krzysztof Kie¶lowski, aki mesterének vallja Zanussit, s a már említett Amatőrben tanítványi szeretettel ábrázolja a lengyel filmmoralistáját, viták kereszttüzébe került. Új filmje, a Befejezés nélkül megosztotta a filmes közvéleményt. Most nem is a gdański votum separatumra gondolok, amit azért jelentettek be, mert a zsűri semmilyen díjat nem adott a fesztivál legjelentősebb filmjének. A vetítést követő sajtóértekezleten a szóvivő a következő szavakkal vezette be a Befejezés nélkült: „ez a mű már csak azért is bekerül a lengyel filmtörténetbe, mert a katolikus sajtó és a Trybuna Ludu egyként támadta”. Kie¶lowski filmjét sokat ostorozták, s paradox módon nem az 1981 december utáni események ábrázolásáért; mert rokonszenvesnek mutatja be a bebörtönzött Szolidaritás-aktivistát, vagy mert rávilágít a munkások bőrére politizáló ügyvédek ravaszkodására. A rendezőtől egyébként idegen szimbolizmusért támadták.

A Befejezés nélkül két egymásba kapcsolódó történetet mesél el, egy asszony személyes drámáját és a lengyel társadalmat ért megrázkódtatást. A film hősnője nem akar beletörődni férje halálába (a férfi jónevű ügyvéd volt, előzetes letartóztatásban levő Szolidaritás-tagokat védett). Spiritiszta szeánszokra jár, de semmilyen kuruzslás nem támaszthatja fel kedvesét, s végül öngyilkos lesz. Nem tartja vissza e végzetes lépéstől gyermeke sem, szomjúhozik a halálra, mert babonásán hisz abban, hogy a túlvilágban újra találkozik a férjével. A rendező költőien, kicsit talán érzelgősen, finomkodva jeleníti meg az asszony halálvágyát, de szó sincs arról, hogy azonosulna filmje valamelyik figurájával. Sőt, nagyon is kívül van ezen a történeten. Kie¶lowski legalább annyira racionális rendező, mint Zanussi, az érzelmek őt sem ragadják el. Filmje éppen azért váltott ki annyi vitát, mert minden romantikus elképzelésnek hadat üzent, s nem eszményeket hirdet, hanem egyes egyedül a rációban bízik. A Befejezés nélkül dramaturgiai egyenetlenségei ellenére is értékes alkotás, amely minden bizonnyal csak néhány esztendő múlva kezd el igazán élni-hatni, amikor higgadtabb fejjel értékelik az elmúlt évek lengyel eseményeit.

A Befejezés nélkül ellenpontja a Méltóság, Roman Wionczek filmje. A Méltóság 1981 novemberében játszódik egy üzemben, főhőse Karol, az idős munkás. Fia, menye és unokája is ugyanebben a gyárban dolgozik, a családot szoros kötelékek fűzik össze. A munkásdinasztia legfiatalabb tagja a Szolidaritás pártján áll, az atyai pofonok ellenére sem lép ki a szakszervezetből, s ezzel beköltözik a nyugtalanság a békés otthonba. Karol és néhány társa nem hajlandó sztrájkolni, minden nap bemennek az üzembe és dolgoznak, nem rettennek meg a sztrájktörőket fenyegető veréstől sem. A lassan, nehézkesen csordogáló történet az idős ember szégyenét, megaláztatását meséli el: egy napon, mint a sztrájktörők vezérét, kidobják a gyárkapun.

Kie¶lowskihoz hasonló makacs következetességgel járja a maga útját Piotr Szulkin. Szulkin, úgy tetszik, végleg eljegyezte magát a sci-fivel, de akár az ő filmjeiről is írhatta volna Susan Sontag, hogy „a jövőről szóló mesék esszék a máról”. Az Obi-oba, avagy a civilizáció vége az erkölcsi pusztulásból és az önzés mámorából szőtte cseppet sem fantasztikus történetét. A főszerepet Jerzy Stuhr, a hetvenes évek sztárja játssza, aki az utóbbi időben csak felpuhult arcú, fáradt démoni figurákat alakít. Hogy ki volt Jerzy Stuhr, és mit jelentett a hetvenes évek filmművészetében, azt Hanna Krall újságírónő (a nálunk is megjelent Egy lépéssel az Úristen előtt című könyv szerzője) fogalmazta meg a legpontosabban: „a fiatal nemzedék arcát Stuhr adta meg. Ez egy mindennapi, hétköznapi arc, amelyet egy kis komiszság és makacsság jellemez. Olyan ember arca, akivel minden nap találkozhatunk a tejivóban”. Stuhrnak ma nem írnak ilyen szerepeket, – a víziók ködében bolyong, kicsit idegenül, kicsit megszeppenve.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/01 50-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5935