Terror erény nélkülLudassy Mária
avagy Danton halála kelet-európai szemmel
„Olyan emberek uralmát értjük rémuralmon, akik rémületet keltenek, pedig megfordítva, olyanok uralma ez, akik maguk vannak megrémülve. A terror nagyrészt haszontalan kegyetlenkedésekből áll, amelyeket olyan emberek követnek el, önmaguk megnyugtatására, akik maguk félnek.” (Engels levele Marxhoz, 1870. szept. 4-én. MEM 33. k. 51. o.)
Az a város, ahova 1794 egy esős március végi hajnalán Wajda Danton-filmjében begördül a Dantont és fiatal feleségét szállító postakocsi, nem a forradalmi Párizs. A kenyérért éjszakán át sorban álló ázó-fázó tömeg arcán mi sem maradt 1792 és 93 „nagy napjainak” lélekemelő forradalmiságából, amikor ezek az emberek – akikben egy elfogott emigráns megjelenése is csak reflex-szerűen váltja ki a plebejus csúfolódás mechanizmusát – abban a reményben zúzták szét a korrupt királyságot, kergették el a tehetetlen girondista kormányt, hogy soha többé ne legyenek néptől idegen szuverenitásoknak kiszolgáltatva, kormányzatok hatalmi harcainak játékszeréül dobva. A sorállók között spiclik és provokátorok, a hajnali utcán éberségi rendőrkordonok képviselik itt a terrort, megfélemlítve azt a népet, mely másfél-két évvel ezelőtt a mindenkori hatalom elrettentésére találta fel a forradalmi terror gépezetét. Danton megjelenése egy pillanatra mintha felidézné a népi forradalom nagy napjait – „augusztus 10. embere” tért vissza a fővárosba – ám a tömeg pillanatnyi fellángolása csak arra jó, hogy a padlásszobája ablakából kileső, sápadt Robespierre-ben felkeltse a féltékenységet (az utcai tömegben, mely oly messze van a Társadalmi Szerződés idealizált népfogalmától, ő sohasem tudott Dantonéhoz hasonló otthonossággal viselkedni), és hogy Dantonnal elhitesse, „az utca az övé”.
Hogy mit csinálna a film Dantonja, ha, mint hiszi, még mindig övé volna az utca (na persze nem ez az utca, az éhségtől és fagytól szédelgő sorbanállókkal, a gyermeklányok „állampolgári megbízhatósági igazolványát” ellenőrző karhatalommal, hanem „a haza veszélyben” jelszavára, felkelt néptömegé, mely feltartóztathatatlanul zúdult be 1792. augusztus 10-én a királyi palotába avagy szeptemberben a börtönökbe, ha azt hitte, hogy elárulták) – azt nem tudjuk meg. Persze, mérsékelné a terrort (hisz a haza már nincs veszélyben) – elvégre ezért bélyegezték őt és elvbarátait „mérsékelteknek”. Csakhogy a terror megfékezése csak tébolyult fokozásánál jobb politika, önmagában nem megoldás a közellátási válságra, a közhatalom demoralizáltságára (természetesen erre a terrortörvények még kevésbé jelentenek megoldást). Egyáltalán akar valamit ez a Danton vagy tényleg csak fiatal feleségét és a forradalomban szerzett vagyonát szeretné élvezni, miként mondja is? A filmbeli dráma lényege, hogy Danton túl jelentős, túl népszerű ahhoz, hogy egyszerűen kiszállhasson (mégha abból a forradalmi folyamatból, amely naggyá tette Dantont, semmit sem érzékelhetünk): ebbéli szándékát neki sem barátai, sem ellenfelei nem hiszik el. A másik oldal, Robespierre és főleg Saint-Just nagyon is tudja, hogy mit akar: a hatalmat, mely olyan totális, hogy másféle politikai elveket, másféle életvitelt nem engedhet meg, mivel feltételezi, hogy ez a más minden akar lenni. „Vagy ők, vagy mi” – a Közjóléti Bizottság terrorista tagjai és Danton barátai egyaránt ezt hajtogatják, és a szörnyű kizárólagosság pusztán attól ténnyé válik, hogy ennyit hajtogatják. Danton (a filmbéli és feltehetőleg a történelmi is) nem kívánta e véres vagy-vagyot: a szeptemberi mészárlások tömegterrorjához még odaadta a nevét, de az államosított (ráadásul szüntelenül moralizáló) terror nem az ő üzlete. Ő nem vágyott a Közjóléti Bizottság vezetésére, ami persze nem jelentette azt, hogy a Bizottmány bírálatáról is hajlandó lett volna egyszer s mindenkorra lemondani. Robespierre tudta, hogy a Danton diktátori ambícióiról szóló meséket kitalálói sem mindig hiszik el, ám kormányzata hatalmát nem érez(het)te biztonságban, míg annak ilyen formátumú bírálója van (aki ráadásul a legtehetségesebb publicista tollának támogatását élvezi).
A sajtó uralmáért tényleg folyik hatalmi harc Danton és Robespierre között, s ezt a harcot külön élezi, hogy az utolsó szabad sajtóorgánum, a Vieux Cordelier szerkesztője-teleírója, Camille Desmoulins Robespierre régi jó barátja, az egyetlen, akihez nemcsak a forradalmi elvek közössége fűzi, hanem közös gyermekkori emlékek, a szegénysorsú jótanulók kollégiumi megaláztatásainak és kamaszlázadásainak emlékközössége. (Magából a filmből nem tudjuk meg, hogy mi Robespierre mentőakcióinak a motívuma.) És most ez a Camille írja a legkíméletlenebb szatírát a terror ellen, mely Robespierre szerint nem más, „mint az erény emanációja”; azt a Taciust idézi kormányzata kigúnyolására, melytől diákkoruk idején a régi rend bírálatához kölcsönözték zsarnokgyűlölő fordulataikat. Szét kell zúzni... no nem, előbb csak a nyomdát, mely kinyomtatta a sajtószabadságról szóló tirádákat. Csakhogy Robespierre rosszul számított: tudta, hogy Desmoulins nem hősi alkat (ezt a börtön-képekből mi is megtudhatjuk), ám nem hitte, hogy a Vieux Cordelier számára még az életénél is kedvesebb. Amikor lakásán felkeresi, hogy megpróbálja megmenteni, Camille fel sem pillant a soha meg nem jelenő 7. szám korrektúrái közül. Lucile Desmoulins, karján kisfiával (akinek „köztársasági keresztapaságát” Robespierre vállalta) hiába futkos a két férfi közt: Camille nagyon szereti az életet, de morális öngyilkosságra (önkritikára) nem hajlandó érte, és most már Robespierre sem tud megkegyelmezni. Nem annyira a kormányát ért kritika miatt, hanem az „elégetés nem felelet” Rousseau-idézete mián: Rousseau-t, közös kollégiumi klandesztin olvasmányukat, a jakobinus diktatúra eszmei védőszentjét idézni vele, az ő politikájával szemben... (A valóságban ez a „brűler n’est pas répondre” a Jakobinus Klub tisztogatásai során – azaz nyilvánosan – hangzott el: Robespierre azt javasolta, hogy a „megtévesztett” Camille-t kíméljék, elégedjenek meg újsága elégetésével.) Ezután Robespierre már nem kereste, nem kereshette fel Desmoulins-t a börtönben: nemcsak a történelemben nem tette, lélektanilag a filmben sem hiteles-hihető. Ha erre elszánta volna magát, akkor ahhoz is lett volna erkölcsi bátorsága, hogy Saint-Just listájáról egyszerűen kihúzza nevét (ahogy a megvetett Bourdanéval ezt megtette).
A másik nagy, legendás látogatás: Robespierre utolsó beszélgetése Dantonnal. Minden Danton-dráma kulcsjelenete ez: Büchneré, Romain Rol-land-é egyaránt. Eltérő forradalom-felfogás, a politikai morál elveinek ellentétes megfogalmazása csap össze a klasszikus dramaturgiában. A filmbéli Danton izgatott házigazdaként készül Robespierre fogadására – válogatott ínyencfalatokkal várja a forradalmi erény aszkéta (és feltehetőleg gyomorbajos) apostolát. Idejében kissé le is issza magát. Nagy közéleti összecsapás helyett a feszengő Robespierre-nek életidegenségét, a bor és az asszony élvezetére való képtelenségét veti szemére. A két főszereplőt játszó színész (Gérard Depardieu és Wojciech Pszoniak) kiválasztása rendezői telitalálat. Az Eleonore Duplay szerető érintésére mindig összerezzenő Robespierre és a letartóztatásakor a remegő kamaszfogdmeget zavarából kisegítő Danton; a Konvent folyosóján szervezkedő elvbarátai között figyelmetlenül unatkozó Danton és a Közjóléti Bizottságot feszes-konzervatív stílusával domináló Robespierre kontrasztja kiváló. Persze Danton azt is elmondja ezen az el nem költött utolsó vacsorán, hogy az igazi nép, nem az az idealizáció, amely a Társadalmi Szerződésben szerepel, hanem az, amelyet ő, Danton, az utca embere ismer, nem akar forradalmat, pontosabban nem azt a forradalmat akarja, amit Robespierre erényes elvei elképzelnek. Enni, inni, aludni akar a nép – és most már Danton sem nagyon akar mást. És különben is: ő sérthetetlen, mert mögötte áll a nép. (Csakhogy ha igaza van, és az immár kizárólag enni és aludni vágyó nép áll mögötte, akkor az nem fogja megmenteni...) A 150 év előtti Danton-drámákban a hedonista humanizmus és az aszkéta erény, az eszmékre nem sokat adó plebejus-politikus és az elvont elvek eretnekégető fanatikusa csatáztak, és a forradalmi legendáriumnak megfelelően ilyeneket mondtak egymásnak: „Aki nem gyűlöli a bűnt, az nem szeretheti az erényt.” – ”Te meg túlságosan gyűlölöd a bűnt ahhoz, hogy szerethetnéd az embereket.” A filmben így hangzik a két kolosszus záró riposztja: „Minden szavadra tanúm van.” – „Tudom. Ezért nem is mondtam semmit.” A nagy francia forradalom politikusai még nem ismerték a hétköznapi cinizmus e funkcionárius-zsargonját.
És milyen alternatívát képvisel a robespierre-i terrorral szemben Danton, aki békésen elszunnyad ama sorsdöntő beszélgetés kellős közepén, melyben a fejéről – és a forradalom jövőjéről – van szó? Ha a házában – inkább a palotájában – összegyűlt társaságából indulunk ki (melyet Robespierre érkezése előtt Bourdonnai kiebrudaltat), akkor Thermidor szabadosságra redukált szabadságának perspektíváját láthatjuk: pókerarcú szeretkezések és szenvedélyes kártya-csaták, spiritiszta szeánszok és a Régi Rend rizsporos kísértetei. Robespierre rideg padlásszobájában, cukor nélküli cikóriakávéjában talán mégis több maradt a sans-culotte-ok forradalmából? Hazatérve Robespierre – nem a filmbéli, a történelmi – a következő sorokat írja hozzá a dantonisták ellen készített (másnap Saint-Just vádbeszédébe inkorporált) jegyzeteihez: Danton kijelentette, hogy a közvélemény kurva; hogy az utókor eszméje hülyeség; hogy nem ismer más erényt, mint amit minden éjjel fiatal felesége ölén gyakorol. Nos: stíluskritikai alapon ezek tényleg lehettek Danton kijelentései. De nem félelmetesebb a vádirat ezen „tényszerű” része, mint a koncepciós perek minden szokványos kelléke, külföldi ügynökség és k.p. megfizetett hazaárulás? – A filmben, midőn a Palais-Royal oszlopcsarnokában Danton megpillant egy egész estét betöltő fenekű kurvát, azonnal otthagyja az életéért összeesküvés-félét szövögető elvbarátait. Tudja, hogyha nem cselekszik, ez utolsó szabad éjszakája, de nem az ügybuzgó Westermannt, hanem az irdatlan női hústömeget követi. Ha másért nem, azért meg kell bocsátanunk neki, mert sokat szeretett.
A nagy történelmi helyszínek filmbéli bemutatása alapján ezt a tért átengedni ellenfeleinek nem nagy politikai veszteség: Wajdánál a Konvent nemcsak akkor megvetendő-megfélemlített gyülekezet, amikor utólag megszavazza, amiről meg sem kérdezték – Danton és a többi képviselőtársuk letartóztatását, hanem folyosói recsegések, szánalmas szervezkedési kísérletek és kölcsönösen gyanakvó klikkek kavalkádja már Danton életében is. Boldogan megszavazza a gyűlölt politikai rendőrség fejének letartóztatását, majd megjuhászkodva visszakozik. Ha ennyire gerince-törött 94 márciusában a nemzeti képviselet, akkor Robespierre-ék nem sokat kockáztattak volna, ha nyilvánossága előtt vádolják meg Dantont, és még egy Legendre sem akad, aki szót mer emelni az éjszakai letartóztatások ellen. Robespierre mindenki szavát szegő riposztját remek képsor mutatja be (a magabiztos hangú szónok remegő-ágaskodó lábai), ám a következő képek történelmietlen túlzásai inkább rontják a drámai hatást. Persze Wajda inkább azt akarja érzékeltetni, hogy itt már nem történelmi tragédiáról, hanem szomorú szatírjátékról van szó, és így egész másfajta hitelessége van a filmnek a matörténelem tanulságai alapján, melyben mindent meg lehet tenni az emberrel, és az emberi méltóság megalázásának nincs határa. Kétségkívül: Bourdon arcpirító önkritikáját csak egy olyan Danton-per teheti hihetővé, melyben a vádlott töredelmesen bevallja, hogy angol kém, hogy eleve az udvar megbízásából csatlakozott a forradalomhoz és igazságos ítéletet vár.
A Közjóléti Bizottság üléseit bemutató filmkockák meggyőzőbbek, mint a félelmében Marseillaise-t éneklő Konvent képe. A Konvent kussolt, de nem dalolt Robespierre szavai – „Csak a bűnösök rettegnek...” – után; különben sem biztos, hogy Robespierre nagy örömére szolgál, ha azt éneklik neki, hogy „Contre nous de la tyrannie...”. (Ezt mellesleg a girondisták óta a halálba induló forradalmárok dúdolták a guillotine előtt.) A Bizottság tagjai – az egy Saint-Just kivételével – egytől egyik színészi telitalálat: a béna Couthon, aki tolószékéből szedi össze a feljelentéseket és tépi össze olvasatlanul a kegyelmi kérvényeket; a fanatikus Billaud-Varenne, aki még thermidor 9.-én is azzal vádolja Robespierre-t, hogy Dantont meg akarta menteni; a festettképű ripacs, Collot d’Herbois, a lyoni hóhér; a mindig várakozó állásponton levő, hanyag eleganciájú Barère; a civilek vircsaft-ját közönyösen néző Carnot, „a győzelem szervezője”; és végül, de nem utolsósorban Lindet, a közellátás felelőse, aki megvetéssel meri visszautasítani a letartóztatási végzés aláírását: „engem azért választottak meg, hogy polgártársaimat tápláljam, nem azért, hogy meggyilkoljam őket”. Ha a Saint-Justöt játszó Boguslaw Linda külsőleg is jobban megfelelt volna a közismert ikonográfiái ábrázolásoknak – a „halál arkangyala” Greuze képén – akkor talán tettei morális motívumaiból is több maradhatott volna a történelmi tényeknek megfelelő. Igaz: kelet-európai szemmel nagyon nehéz elhinni, hogy ezeknek a vádbeszédeknek erényfanatikus előadója fanatikus erénye elsőszámú áldozat-jelöltjének önmagát tekintette – sőt talán kívánta is. A történelmi Saint-Just – amint ez kéziratos hagyatékából, mindenekelőtt a Köztársasági Intézményekből kiderül – még Robespierre-nél is komolyabban gondolta, hogy „a francia forradalom rendszerében mindaz, ami immorális, politikailag ellenséges, s az erkölcsi züllés maga az ellenforradalom” (Robespierre pluviôse 18-i beszéde), ezért lelkiismeret-furdalás nélkül vádolta ellenforradalmisággal azon frakciókat, melyek képviselőinek erkölcsi r korrupciójáról meg volt győződve. És a történelmi Saint-Just nem akkor dobta dühében tűzre a kalapját, amikor Robespierre még habozott Danton letartóztatására kiadni a parancsot, hanem amikor megtudta, hogy a dantonisták elleni vádbeszédét a Konventben nem Danton jelenlétében mondhatja el, hanem a már börtönben levőket kell vádolnia... A robespierrista terrorban nem az amorális machiavellizmus, a „taktikának a stratégia elé helyezése” (Lukács György) volt félelmetes, hanem éppen az állandó moralizálás, mely halálos bűnnek tekintett minden morális megingást, a privátélet kissé elengedettebb élvezését. „A terror erény nélkül szörnyűséges” – mondotta Robespierre A politikai erkölcs elveiről szóló beszédében – csakhogy még szörnyűségesebbnek bizonyulhat az a terror, mely erényre akar kényszeríteni egy egész nemzetet, mert ez a kényszer messze meghaladja a politikai hasznossági kalkulációk szerint szükséges terror mértékét.
A per folyamán – a filmben és a történelem tanúsága szerint – Danton visszanyerte hajdani harci kedvét: nevetségessé tenni az egész, jogi eljárásnak alig álcázott kutyakomédiát, dörgő hangon szétzúzni a vádakat, a ferdített féligazságokat csakúgy, mint a moralizáló mocskolódásokat, kioktatni a filmben becsületes bürokratának (és nem vérszomjas fenevadnak) ábrázolt Fouquier-Tinville-t a forradalmi bíróság működési szabályairól (elvégre ezeket ő, Danton alkotta meg) – igen, ez megint a néptribunnak való szerepkör. Csakhogy a forradalmi bíróság létrehozójának azt is tudnia kellene, hogy egy politikai perben nem lehetséges felmentő ítélet – mondjuk bizonyítékok hiányában. Ezért emelkedik a mennydörgő-hangú forradalmi bálvány feje fölé a flegmatikus Phillippeaux alakja, aki a lehető legadekvátabban viselkedik a tárgyalási színjáték alatt: oda se figyelve olvas. Hisz annak még lehet tétje, hogy be tudja-e fejezni ezt a könyvet kivégzése előtt. Mintha csak Danton és a Bizottság tagjai (Robespierre és Saint-Just kivételével) hinnék, hogy a pernek lehetne más kimenetele, mint ami már a vádlottak letartóztatásakor eldőlt: Danton utoljára még maga mellé állítja a nevetőket (persze, ez egy népfelkelés kirobbantásához édeskevés), a kormány képviselői meg megijednek Lucile Desmoulins „börtön-összeesküvésétől”, mert az utóbbi időben ez az egyetlen szervezkedési kísérlet, melyet nem ők maguk szerveztek meg hatalmuk megerősítésére. Nem így Robespierre és Saint-Just, akik tudják, hogy csak egy ilyen hol-volt-hol-nem-volt konspirációs kísértetmese mentheti meg hatalmukat: menet közben megváltoztathatják az eljárásjogot, mivel a meglevő alapján nem lehetett a vádlottak bűnösségét „bizonyítani”, a tanúkihallgatások, a védelem joga eltöröltetik, és az össze-esküvési pszichózis jóvoltából a Konvent ezt is megszavazza.
A saját perükből kizárt halálraítélteket immár nem a Luxemburg-palota kényelmes szobái várják, behűtött burgundival, hanem a Conciergerie közbörtöne, a koedukáció által alig kedélyesebbé tett szörnyűséges zsúfoltsággal, ahol az „amalgám” még jobban érvényesül, mint Saint-Just vádbeszédeiben. A börtönjelenetek a film legjobb, legmegrázóbb képsorai. Az Inferno és a danse macabre profán keveréke ez a Conciergerie-beli világ: itt a hatalmas memoire-irodalom alapján a rekonstruálható történelmi hitelesség éppoly elsöprő erejű, mint a mi délkörünk börtön-történelméből származó szubjektív hitelesség (mely utóbbi még az olyan anakronisztikus jelenetnél is megmarad, mint a Labdaházi eskü tablójából az azóta árulónak minősített forradalmárok képének kitörletése). Ennek megfelelően a történelmi mitológia nagyjeleneteiből – a Tom Paine-t ékes angolsággal üdvözlő Danton pátoszából „Mindent megtettem, hogy Önt kiszabadítsam, s íme most én is itt vagyok. De Ön legalább büszke lehet arra a forradalomra, amit az Ön hazájában csinált, míg nekem szégyenkeznem kell a mienk miatt!”, avagy: „Dantont letartóztatták – tehát győzött az ellenforradalom!” – itt semmi nincs. Vannak viszont Dantont kitörő örömmel üdvözlő – feltehetőleg a forradalom erkölcsi tisztasága nevében letartóztatott – utcalányok, és van egy rab, akit még Danton parancsára foghattak el (hajdani girondista képviselő vagy esetleg igazi ellenforradalmár?), aki szembeköpi a Forradalmi Törvényszék megalkotóját. Ebben a börtönben – a kimondhatatlan koszban és káoszban – néhány órán belül minden ember egyenlő lesz: ha a törvények előtti egyenlőséget nem is tudták tökéletesen megvalósítani, a törvénytelenségek alattit igen. Mintha csak azért rombolták volna le a Régi Rend rettegett börtönét, hogy új, még rettenetesebb Bastille-okat építsenek, s az eleddig oly jóhumorú dantonisták közül itt már senki sem mosolyodik el, amikor a borbély a nyakazás előtt szükséges hajvágást végezvén udvarias hangon szól az olló hideg érintésére összerezzenő Desmoulinshez: „Vigyázzon uram – nem szeretném megvágni.” És a kivégzést is úgy látjuk, ahogy a guillotine alatt álló, sorukra váró elítéltek láthatták. A forradalmi terror a rokokó romlott savoir vivre-je után megvalósította a savoir mourir művészetét, s ennek az etikettnek kifogástalanul eleget tett Marie Antoinette csakúgy, mint Madame Roland, a girondisták és a dantonisták, André Chénier és Saint-Just. Szép, patetikus utolsó szavak vagy néma megvetés – csakhogy milyen nehéz lehet e comme il faut követése, amikor nem a „Szabadság vagy Halál!” fennkölt feliratát kell szemlélni, hanem a guillotine deszkái közül kifolyó vér és fejnélküli tehetetlen testek eltakarításának gyomorkavaró látványát. Ilyen kevéssé katartikus kivégzést egyetlen forradalom-ábrázolásban sem láttam, s a nyomasztó pátosznélküliségen az sem segít, hogy Danton a legendának megfelelően itt is utasítja a hóhért feje felmutatására, „mert megérdemli”. A rue Saint-Honoré nyomorúságos padlásszobájában talán még nyomorultabban érzi magát a győztes, Robespierre. (A történelmi Robespierre is állandó pszichoszomatikus ideglázzal küzdött válságos periódusokban.) A diadalittas Saint-Just hiába jelenti, hogy „Győztünk! A nép meg sem mozdult!” Robespierre talán tudja, hogy majd az ő kivégzésekor is szó-szerint ezt fogják jelenteni? Hogy Gramscit parafrazálva „halálra győzték magukat”... A népet – a jakobinus pártellenzék mögött álló tömegeket csakúgy, mint a szertelen szekció-harcosokat – sikerült tökéletesen megbénítani. „A forradalom megfagyott” – ahogy Saint-Just írta a saját politikai rendőrsége elől rejtegetett feljegyzéseiben, avagy ahogy Robespierre mondja keserűen Eleonore Duplaynak: „Ha nem tudjuk megcsinálni ezt a Danton-pert, akkor semmit sem ér a forradalom. Ha megcsináljuk... akkor sem.” Külön kegyetlensége Wajda filmjének, hogy azt a nőt, aki Robespierre-t szerethette, ilyen kemény-csontos alaknak ábrázolja (Anne Alvaro). Eleonore Duplay a robespierre-ista történészek leírásaiban ábrándos-szentimentális leányzó, aki a legvéresebb terrort jelentő messidor hónapban (a Robespierre halálát megelőző hetekben) a magányos diktátor egyetlen emberi kapcsolata volt – mely kapcsolat természetesen kizárólag Bernardin de Saint-Pierre érzelmes Paul és Virginie-jenek együttes olvasására korlátozódott. A filmben Eleonore kíméletlen körmösökkel veri bele remegő öccsébe az Emberi Jogok Nyilatkozatának cikkelyeit. És a kisfiú iskolás hanghordozású recitálásával zárul a film: „Minden politikai társulás célja az ember természetes és elidegeníthetetlen jogainak fenntartása, képességei szabad kibontakoztatása... A szabadság azt jelenti, hogy minden embernek jogában áll kedvére kihasználni minden képességét, csupán embertársai hasonló joga által lévén korlátozva... A gyülekezési szabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, történjék az élőszóval vagy nyomtatásban, olyan szükségszerű következményei az ember szabadságának, hogy maga az a tény, hogy erről külön kell szólani, a zsarnokság túl közeli emlékének a jele...”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1649 átlag: 5.52 |
 |
|
