KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Jean Rouch (1917-2004)

• Schubert Gusztáv: Megváltás a multiplexben Beszélgetés A passióról
• Gelencsér Gábor: Tamás evangéliuma A Passió
• Korcsog Balázs: Kamera a Golgotán Jézus-filmek
• N. N.: Jézus filmen
TELEVÍZÓ
• Rádai Eszter: Öt olcsóbb, mint kettő Beszélgetés Rudi Zoltánnal
MAGYAR MŰHELY
• Vágvölgyi B. András: Magyarország ezerrel Fiatalok a filmszemlén
• Pápai Zsolt: Pixel-piktúra Új képfajták a fiatal magyar filmben
• Gelencsér Gábor: Két bagatell Vizsgafilmek: Gothár, Jeles

• Hahner Péter: Hatlövetű történelem Western: legendák és tények
• N. N.: Sam Peckinpah (1925-1984)
FESZTIVÁL
• Varró Attila: A példabeszéd átka Berlin
• N. N.: Az 54. Berlini Filmfesztivál díjai
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Mégsem kugliztak! Elefánt
• Vaskó Péter: A Fuji kapitánya Zatoichi
• Bori Erzsébet: Zárthelyi Én, te, ő
• Ágfalvi Attila: Megrendezett anarchia Farkasok ideje
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Hős
• Köves Gábor: Csak az a szex
• Köves Gábor: A repülő osztály
• Kovács Marcell: Rocksuli
• Kovács Gellért: Sabado – Esküvői videó
• Vaskó Péter: Starsky és Hutch
• Herpai Gergely: Életeken át
• Csillag Márton: A Macska – Le a kalappal!

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Fiatalok a filmszemlén

Magyarország ezerrel

Vágvölgyi B. András

Most jó fiatal filmesnek lenni. Az európai film friss erőkre, új gondolatokra szorul.

 

Mi az most, ami a magyar film eddig elmaradt rendszerváltását, gazdasági-financiális struktúraváltását elősegíti, és mi az, ami nem. Milyen a feltételrendszer, mi volna kívánatos? Mi a Van, és mi a Legyen?

A filmtörvénnyel, az állami támogatások növekedésével, s legfőképpen – hosszabb távon és piaci alapon – az adókedvezményekkel a magyar filmszakma olyan lehetőséget kapott, mely csak egyszer adódik egy életben: ha jól sáfárkodik vele – és kevés az ideje, másoknak is eszébe juthat a szomszédságban hasonló filmtörvényt készíteni –, stúdió(ka)t fejleszt, filmes szakembereket képez, jelentős koprodukciókat vonz, akkor Budapestnek lehetősége van a régió filmfővárosává válni. Ehhez a filmbarát jogi környezeten, világra nyitott filmbürokrácián túl még egy, szerintem elengedhetetlen feltétel van: jelentős számban kell nemzetközi mértekben is figyelemfelkeltő magyar filmeket gyártani!

A magyar filmet – ma már – csak európai kontextusban érdemes figyelni, forgatókönyvírni, forgatni, forgalmazni. Itthon: kis piac, kis megtérülés. Odakünn: nagyobbacska piac, lanyhult, lagymatag érdeklődés. Vagy az sem. A magyar film alapvető érdeke az európai film megújulása, szép gesztus volna a megújulásban való tevékeny közreműködés, hozzáadott érték, sajátos helyi íz. Nem feltétlenül elérhetetlen cél, ha már egyszer megtörtént, megtörténhet megint. A magyar film már játszott az ország méreténél fontosabb szerepet az európai filmben, leginkább a harmincas években (mint filmipar), és a hatvanas években (mint filmművészet). Most lehetősége van mindkét értelemben megszólalni: az iparági struktúraváltás lehetősége adott, az európai filmművészet pedig olyan punnyadt, hogy mérsékletesebb kreatív erőbedobással is eredmény érhető.

Amerika, Irán, Távol-Kelet. Dongfang Haolaiwu (a Kelet Hollywoodja; Hongkong), Bollywood (Bombay Hollywoodja), vagy Ofuna (Japán Hollywoodja, de ez csak a hármasegység miatt – ami ma jó Japánban, az kis költségvetésű függetlenfilm). A moziban az egzotikum rulez. Műfaji filmek, világsztárok, technika és költségvetés. Vagy. Zárt társadalmak zártságának bontogatói, egyszerű, szép képsorok, zord tájak, biblikusan nagy sorsok. Vagy elképesztően vad és kegyetlen tömegkultúra. Kulturális interakciók. Vagy.

 

*

 

Megújulást a biológia törvényei szerint a fiataloktól lehet remélni (oda-vissza vannak kivételek!), közülük többen ezen a Szemlén érkeztek második filmjükhöz, miként Török Ferenc is.

Első filmje, a Moszkva tér talán az első volt az „új” magyar film sikersorozatában, több tízezer néző, nemzedéki kultuszfilm, sokaknak az első reménysugár a magyar film elhúzódó „rendszerváltásában”. Most Török és Podmaniczky Szilárd forgatókönyvíró vett egy elég egyszerű történetet (3 db Rastignac a Cote d’Azurre megy), ahol ifjonti hévvel belefut a mai magyar valóság némely anomáliájába. Török nem meghaladni akarta az elsőfilmjét, hanem rokonszenvesen csak folytatni egy megkezdett mondatot. Kicsit didaktikus a társadalomkép, visszaköszönnek helyzetek, képsorok, bulvártörténetek, de hát film ez, könyörgöm, nem szociológiai finomelemzés. Mondják, dokuban már megvolt ez a történet, én Török Alig című dokumentumfilmjét nem láttam, következőleg megítélni nem tudom, mennyire építkezett ebből a filmből. Ha igen, akkor az inkább előny, mint hátrány: a játékfilm is személyes műfaj, és igényli a háttértanulmányozódást.

Zságer Balázs zenéje western swinget hoz a Vadkeletre, ahol a cowboy lerottyant BMW-vel jár – míg fel nem gyújtja – , kiküszöböli étrendjéből a cukrot, mert egy cukorgyárban cseperedett és az anyja fogorvos. A Cowboynak két társa (partner) van, nagyarcú meg-tudom-csinálni-mint-Majka-az-ózdi-hős típusú tesztoszteronkisülés, és az érdekes küllemű harmadik, a rezonőr, aki apa szeretne lenni, nőre, házra, kutyára, gyerekre vágyik: atavisztikus anakronizmus tehát korunkban, mely kor a jófejség apoteózisa. Egy vidéki diszkó hatalmi viszonyai. Egy vidéki diszkó hatalmi viszonyai sötét bugyor, Shakespeare-i mélység, akár. Itt: majdnem. Aztán tovább: egy balatoni nyár. Hatalmi viszonyok továbbra is. Politikus, meg az ő vendéglős komálósa. Ábrándos szőke politikusfeleség, aki egy tetováltan vonalkódozott férfisegget is úgy megmarkol, mint a veszett fene, ha már alszik a gyerek, az embert elszólította a haza üdve, ő meg épp orális élvezetre vágyik. Egy anyós, akit csak bottal piszkálnának meg. A nászéjszaka előtt bevállalós menyasszony. Pocsolyarészegen agresszív vőlegény. Pornóforgatás Mundruczóval. (Kicsit unom a pornótoposzt, ezt olvashatni, látni, hallani immár 17 éve; vö: Tamás Gáspár Miklós: Útban Bangkok felé, Beszélő 1987. 22. szám), Michelle Wild nélkül jófej-rádiót vagy televíziós IQ-vetélkedőt, vagy ifjúrendezői szkeccsfilmet sem képzelhetni. Noha Török pornószcénája szellemes. A nagyarcú vezérürünek beletörik a bicskája, a reménybeli „karcagi pornósztár” más karrieropciók után néz.

A Szezon nem akar sokat, de azt hiánytalanul hozza; magabiztos másodfilm.

 

*

 

Ha már a pornó! (Mária országából Michelle országa felé – de ezt nem Gyurcsány miniszter mondja, hanem én.)

Gyarmatfilm. Kizsákmányoló film. Manapság, ha magyarországi gyarmatfilmről beszélünk, az nem azt jelenti, hogy a XIV. kerületi Gyarmat utcában készült, mint egykor oly sok minden, hanem azt, hogy valamilyen szinten exploitation movie, azaz kizsákmányolómód viszonyul a Magyarország által nyújtani képes mozgóképes szolgáltatásokhoz, témákhoz, szereplőkhöz, miegyébhez. A magyar gyarmatmozi – melyet a blaxploitation vagy a sexploitation mintájára nyugodtan hívhatunk hunxploitationnek is – épp az ellentéte annak, amit e cikk elején, mint kívánatos nemzetközi együttműködést ecseteltünk.

Steven Lovy Mix című mozidarabja tipikus hunxploitation. Van itt minden – szar, szalámi, szappan –, amerikás apa, aki rosszban van a saját anyjával (mert az egy komenista ruszkiba lett szerelmes házasságtörésileg), kaliforniai unoka, aki semmit sem tud, de mindent érez, van amerikai pénzváltó a Váci utcából, aki átvette a szírek helyét a „cséndzsmani” bizniszben, van benne lánglelkű népzenész-koreográfus, van a „húsiparban” baromfiakkal üzekedő rendőr. És persze van további pornószcéna is, nem csak a gore, benne szép magyar lány (Gryllus Dorka), aki csak belekerül éppen, meg van benne kőprofi is (Mandy Bright), aki meg is mutatja. Gyengén bútorozott darabot látunk, fiatal, magyar származású rendező első filmjét, aki megjelent ősei földjén, a szent humuszon, elolvasott néhány Blikk-cikket, belenézett valami valóságsóba, samplerbe írt néhány Sebestyén Márta opuszt (amit még a Deep Forestből ismert meg az Államokban), megtudta, hogy ebben az országban pornószínésznőnek lenni az egyik legrespektáltabb szakma, s gyorsan kerekített egy forgatókönyvet. Le is forgatta. Nem baj, mert az alapban jó, ha filmek forognak, s ez működtet egy szakmát, de Steven Lovy filmje által a világ nem ment előrébb. Egy inch-et sem!

 

*

 

Fischer Gábor filmjét Simó Sándornak ajánlotta, ami helyeselhető, hiszen ő a messze földön híres Simó-osztály újabb tagja, aki nagyjátékfilmmel jelentkezett. Filmje józan realizmusról, ábrándok helyett elérhető álmok kergetéséről tanúskodik: láthatólag Fischer Gábor nem vízionáriusnak, nem megváltónak, nem sötét szenvedélyek kutatójának készül, Fischer Gábor célja a kismesterség. A vígjáték, a szórakoztatás. Gertler Viktor, Keleti Márton. Nincs azzal gond. Szokás mondani: komoly filmművészet csak olyan országban alakulhat ki, ahol van komoly filmipar is, azt meg a könnyűműfaj élteti.

Elsőfilmként Koltai Róbert-vígjátékot forgatni bizonyos szempontból mégis merész vállalkozás. Vállalkozója azt vállalja, hogy útkeresés helyett bevált, biztos tippek harcosának fogják tartani, és ez nem kis dolog. Fischer sztorija bugyutácska történet tönkremenő iskoláról, szerelmes matektanárról és virgonc franciatanárnőről, a monte-carlói kaszinó csáberejéről, Audi TT-s product placementről, Koltai mellett Mucsi Zoltánról (aki nélkül láthatólag nem lehet ma a gyöngyvásznon megszólalni). Fischer Gábor filmje nem jó film – a cél kihüvelyezhetően nem is a jó film volt, hanem a film maga –, viszont Fischer Gábor filmje nem fáj. Műfaja nem fájdalmas műfaj.

 

*

 

Hajdu Szabolcs első filmjét, a Macerás ügyeket jól fogadta a szakma, és a közönség is, talán. Olyan sikerfilm persze nem lett, mint némely más elsőfilm azóta, de Hajdu Szabolcsra figyelni kell. Hajdu Szabolcs – képi világát illetőleg legalábbis – a legszínesebb magyar rendező, merészen színezi díszletét, mondhatni – e téren – Hunnia Pedro Almodóvarja ő. (S itt meg is szűnnek ez összehasonlítás lehetőségei.) A Macerás ügyekből is jobban emlékszik az ember a színes rizslámpákra, mint a vidéki lakótelepre, vagy a magányos fára. Meg Jancsó Miklósra, aki talpig fehérben mutatkozik egy pajtában, vagy hol.

Ez a pajta dolog fontos Hajdu Szabolcsnak, most is talált egyet, Erdélyben, ha jól értem, beleszeretett, a helyszín írta a forgatókönyvet, ő a pajkosságot adta hozzá. Játékos Demeter, az ünnepelt fotográfus, pajtai remete aktfelvételt szeretne készíteni öccse, Játékos Krisztián nőjéről, a címadó Tamaráról. A nője meg csak néz. Négyszög. Patkolt alma. „Dömötör + Bori” – ez íródik ki csupa ökokonform dologgal, Tamara szétdíbolja Krisztiánnal, aki ló, és poroszka, és trapp, és vágta. Erdélyország nem anakronisztikus politikai vágyak terepe, identitáspolitikai alapvetés, nosztalgikus mézeskalácsszív, közepén tükörrel és suvikszos bajszú piros huszárral, hanem szürreális tündérország, Vera Chytilová élete és műve ötlik az észbe, a halandzsa-narrációról, vagy egy percig azt hittem, hogy románul van, de nem, virtigli halandzsa; még ennyi magyar-román focimeccs sincs benne. Ami igen helyes. A mese az mese, akkor igazi mese, ha állatkert van benne, márpedig Hajdu Szabolcsnak van saját állatkertje, fel is bukkan, hiánytalanul. És színésztársai. Szabó Domokos, Török-Illyés Orsolya, Nyitrai Illés már látszott nála korábban is – a színésztársadalom Debrecenből, s még keletibb kilátásokkal, ha jól sejtem Kovács Ágnes is a marosvásárhelyi deszkákról pattant elibénk e technikailag szépen megdolgozott mesketébe, ahol Nyitrai Illés sztárszobor lesz az egyik jelenetben, hungaro-Gilbert&George, aranyfestékkel kezelve, hogy jobban mutasson a kék fal előtt, az állatok festettek, csak a bivaly fekete, de ez ne tévesszen meg senkit, kellemes, könnyed film, de nem szakad be alatta az asztal.

 

*

 

Antal Nimród filmje már elég régóta megy a mozikban, a kritikai mellé közönségsikert is kasszírozott, a százezer feletti nézőszám örvendetes, a film az általános közmegegyezés szerint: jó. Elfogadva – de meg nem engedve –; mi az, amitől a Kontroll jó? A metró világa jól kihasználható világ, Pados Gyula operatőri teljesítményét dicsérték már számosan, a látvány technicista is, meg lepukkant is – Magyarország ezerrel. Antal Nimródból kiérződik egy kis Hollywood – ez most pozitíve mondom! – jók az „akciójelenetei”, az üldözés, a feszültségteremtés, a suspense-action. Nem igazán jó, ami két feszültségteremtés között van: nem jó a líra, felszínes a gondolatiság. Az amúgy kitűnő Kovács Lajos mikor a nem-csak „amúgy kitűnő” Balla Eszterrel, mint apa és leány beszélget a metróvezető-fülkében az kínos, akárcsak Kovács Lajos vacsorája a főszereplő Csányi Sándorral. A szereplőválogatás amúgy is túl könnyed lehetett. Az olyan ember, aki egynél több magyar filmet lát egy évben, el is csudálkozna, ha Mucsi nélkül készülne mozgókép e honban. (Kisebb mértékben a hozzája csatlakozott Scherer Péter jár hasonló cipőben.) Ha valakinek nehézléptű, maszkulin, ötvenes figura jutna eszébe: borítékolhatjuk Kovács Lajost. Pindroch Csaba a jól bevált Holstein-reklám óta megkerülhetetlen, az általa hozott bugyuta figura (autógyűjtő stájer műparaszt a Montecarlóban, kecsapba ájuló ellenőr a Kontrollban stb.) nem válik a fiatal magyar film nagyobb dicsőségére. Balla Eszter viszont megejtő, Csányi Sándor pedig korcsoportja legjobb férfiszínészévé avanzsált – mondjuk nekem azóta az áldokumentumfilm óta megvan, mikor a Bibó kollégiumbeli lúzert adta, akiből a Fidex-kormány idején se lett senki. Badár Sándor Szőke nélkül jobb. Cserhalmi bemaszkolt cameója hátborzongató. Antal misztikuma felületes, orwelliádája dettó, mert az nem egy nagy mondás, hogy mint minden rendszer, ez a rendszer (a metró) is kitermeli a maga lázadóit. Mindazonáltal stílben tartott, trendi kafkaesque, megérdemelt film és megérdemelt siker, talán nem Antal Nimród hibája, hogy korunk nem a végiggondolt gondolat, hanem a sokrétegű érzékeltetések világa.

 

*

 

Fliegauf felszállóágban, hehe. Szívesen írnék versben a Dealerről – mint Eörsi egykor a Kis Valentinóról –, de a poézis nem kenyerem. („Ez a film nem ágyazza roppant filozófiai összefüggésekbe mondanivalóját. / Nem nyújt történelmi távlatot előre és hátra. / nem óhajt hozzászólni a népies-urbánus vitához. / Nem nyilvánít véleményt az új mechanizmusról vagy korlátairól. / Nem vonható le belőle általános következtetés az ifjúság helyzetére vonatkozólag.”) Mindenesetre Fliegauf Benedek önérzetes szerző képét mutatja: elhelyezi magát a filmtörténetben, megnevezi mestereit. A kék kulcs és David Lynch. Fliegauf Benedek jobban megértette Tarr Béla leckéjét – annak összes nagyszerűségével és nevetségességével együtt –, mint bárki más, s főleg jobban, mint Gus Van Sant. Fliegauf második filmje erősebb, egységesebb, mint az ünnepelt első, a Rengeteg. Fliegauf hangtapétája lágyan betakar, paplan, nem omlik ránk, mint földrengéskor a födém. Ugyanakkor legalább olyan nyomasztó.

Fliegauf jól, nagyon jól mozgat kamerát – és kevésbé jól vág, de hosszúsnittet nem is lehet jól vágni –, körkörös mozgásban vagyunk, mint a Sátántangóban, lassú pörgés, folyamatos, apró robbanások. Egységes képi világ, kék tónus, HD-technika, folyamatos lassú mozgás, őrjítő minimalizmus. Maga a dealer „mozdulatlan mozgató” – Fliegauf-parafrázis talán a főszereplő + megjelenik egész állatkertje, amit már a Rengetegből ismerünk: a novellafüzér itt regénnyé szervesül. Hosszú és lassú – de már nem vagyok biztos benne, hogy 30 perccel lehetne rövidebb, mint a vetítés alatt éreztem –, valószínűleg ez célja is: Fliegaufot nézni munka. A Szemlét követő és a berlini visszhangok a döbbent kegyelem hangján szólaltak meg, borítékolhatóak a fesztiválsikerek, akárcsak az elmaradó multiplex-közönség, kritikai élt csak az Index írásában olvastam: „Nem derül ki, miért olyan levert a dealer, miért hagyta abba a heroinozást, mit gondol a kuncsaftokról és a barátairól, vagy legalább az, hogy miért nem akar összejönni a helyes lánnyal, aki bugyiban telefonál. Csak a kamera kering lassan a szomorú fejek körül. (...) A nézőt két dolog menti meg attól, hogy kilencven perc után aranylövést adjon be magának. A torokszorítóan szép, fémes, rideg képek, és az, hogy a moziban nem osztogatnak heroint.” Fliegauf éretten beszél filmjéről:  „A filmben a főszereplő akár pizzát is árulhatna. Itt a drog csupán egy apró kísérő jelenség. Úgy drogfilm a Dealer, ahogy a Volt egyszer egy vadnyugat western, vagy a Sátántangó krimi. Ez természetesen csak stiláris hasonlat. A Dealer egy nagyon komoly sorsdráma, ahol mellesleg a drog is jelen van.”

Elmondható, hogy a fiatal korosztály általam látott filmjeiből Fliegaufé volt a tető, egy „bábfilm, amelyben nincsenek hús-vér emberek, csak zombik”, és ez a zombifilm elevenbe talál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1904