KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Jean Rouch (1917-2004)

• Schubert Gusztáv: Megváltás a multiplexben Beszélgetés A passióról
• Gelencsér Gábor: Tamás evangéliuma A Passió
• Korcsog Balázs: Kamera a Golgotán Jézus-filmek
• N. N.: Jézus filmen
TELEVÍZÓ
• Rádai Eszter: Öt olcsóbb, mint kettő Beszélgetés Rudi Zoltánnal
MAGYAR MŰHELY
• Vágvölgyi B. András: Magyarország ezerrel Fiatalok a filmszemlén
• Pápai Zsolt: Pixel-piktúra Új képfajták a fiatal magyar filmben
• Gelencsér Gábor: Két bagatell Vizsgafilmek: Gothár, Jeles

• Hahner Péter: Hatlövetű történelem Western: legendák és tények
• N. N.: Sam Peckinpah (1925-1984)
FESZTIVÁL
• Varró Attila: A példabeszéd átka Berlin
• N. N.: Az 54. Berlini Filmfesztivál díjai
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Mégsem kugliztak! Elefánt
• Vaskó Péter: A Fuji kapitánya Zatoichi
• Bori Erzsébet: Zárthelyi Én, te, ő
• Ágfalvi Attila: Megrendezett anarchia Farkasok ideje
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Hős
• Köves Gábor: Csak az a szex
• Köves Gábor: A repülő osztály
• Kovács Marcell: Rocksuli
• Kovács Gellért: Sabado – Esküvői videó
• Vaskó Péter: Starsky és Hutch
• Herpai Gergely: Életeken át
• Csillag Márton: A Macska – Le a kalappal!

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Elefánt

Mégsem kugliztak!

Vágvölgyi B. András

Michael Moore „dokumentumfilmes” formában (Kóla, puska, sültkrumpli) már feldolgozta a Denver környéki iskola tragédiáját. Most Gus Van Sant fordult a témához.

 

Egy minimál autófahrt. Hogy szaladnak a villanyoszlopok. A szőke gyerek apja iszik. A gyerek átveszi tőle reggel a volánt, a fater még mindig bűzlik, vadászattal kecsegteti a kölyköt a hétvégére, egy klasszikus tragédia körvonalai sejlenek fel, pedig a fegyver még meg sincs mutatva. Pláne, hogy azt azért lehet tudni, van a filmben némi publicisztikus él: a littletoni iskola esete inspirálta. A peroxidszőke fiú bemegy az iskolába. A fotós fiú tanítás előtt még a parkban fényképez. Punkok jönnek, heteroszexuális pár, teenagerek, megengedik a portrét. Pózolnak, négy-öt kattintás, kedvesek, ősz van. A csúnya lány („tudod, ő az a görény, aki mögöttünk ül matekon”) nem hajlandó sortot venni tornaórán – „nem szeretnék erre a kérdésre válaszolni”, mondja, mikor a tornatanárnő felveti a miértet, szégyenli talán a lábait, a nyíltszíni tornaóráról bemenekül a tornaterembe kosárlabdapalánkokat csodálni. She’s the first to go. A fiú amerikaifocizik, szoros nyaklánca van, helyes srác, a lányok összesúgnak a háta mögött, jó csaja van, azzal mászkálnak kézenfogva a folyosókon, nekik majd a hűtőház jut. A középkorú fekete tanár „te is más vagy, te sem vagy más”-órát tart a szemináriumi szobában, téma: a melegek társadalmi beilleszkedése. Mond valamit, ellenvetések, kommentárok, végigszalad a kamera az arcokon: nyugodt, liberális légkör, politikailag korrekt hangulat. A három csaj úgy áll össze, mintha a Szex és New York (Sex and the City) négyeséből lennének hárman, Carrie nélkül („Carrie Bradshaw mindent tud a jó szexről. És amit nem, azt nem szégyelli megkérdezni.”), vidéken persze, gimnáziumi szinten, nagyon bejön nekik a szűk nyakláncos futballista fiú, akinek a jó csaja van, és jé, ugyanazt más szemszögből is látjuk, van tehát időbeli repetíció. A vihar kapujában-típusú, de csak a nézőpontváltásban Rashomon-os a narrációváltás, itt a történet ugyanaz marad. Ide-oda ugrál az időben, több felől látjuk, érdekes technika, távolról sem eredeti, de mindenképpen hatékony a minimáltörténet feltupírozására. Minden a végkifejlet felé mutat, amelyről tudjuk, hogy micsoda, és ez így elég borzongató. Az egyik tanár szigorúan néz. A fotósfiú a folyosón lekapja a peroxidszőkét, utóbbi a fenekére csapva pózol.

A fekete, akiről azt hittem, talán ő lesz majd az elefánt – az ember, aki túléli, vagy valami –, talán, de nem t’om miért, kigyúrt, kosaras, határozott, fehér suliba jár, nem gangsta homie tehát, ám lelövik őt is, mint a kutyát. (Az elefánt egyébként az amerikai republikánus párt, George W. Bush pártjának szimbóluma. Igaz, a film alapjául szolgáló események még az ő elnöksége előtt estek.)

Relaxed, laid back vidéki iskola, szuburbánus Amerika, nem, nem súlyos hely egyáltalán, nem metáldetektoron át kell a kölköknek az iskolába közlekedniük, mint a shwartzer gettókban. Aztán csak előkerül két fiú: kompjúter-játékot játszanak, és Beethoventől a Holdfényszonátát elekromos zongorán, iskolát kerülnek épp, látens homoerotika lengi körbe őket, a Gun & Ammót olvassák, videóról valami náci gyűlde képei mennek. Eric és a társa olyanok, mintha a nagyszerű Philip K. Dick (a Szárnyas fejvadász alapjául szolgáló Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról című regény szerzője) magyarul nemrég megjelent regényében (Ember a Fellegvárból, melynek alaphelyzete az, hogy a németek és a japánok megnyerték a II. világháborút) lennének távolba tekintő, kékszemű árja gyerekek. Igen, e könyv szellemében Eric és a haver a középnyugati Hitlerjugend, és a nemrég kivégzett oklahomai robbantó milícia-manus Timothy McVeigh is Hitlerjugend, ki tudja mi a valóság, mi az álom, mi van a tükör másik oldalán, tényleg: ki is nyerte meg a II. világháborút?!

A pizzafutár neten rendelt gyorstüzelőt hoz. A fiúk egyébként helyesek, nem voltak még csajjal (se pasival), ez akkor derül ki, mikor együtt zuhanyoznak, a zuhany alatt csókolóznak, ha már eddig nem tették. Szépen, visszafogottan, önmegtartóztatóan, a maszturbálás például eszükbe se jut. Beöltöznek milíciafelszerelésbe, telipakolják a sporttáskákat, elindulnak az iskolába. A peroxidszőke és a két Hitlerjugend az iskolakapuban találkoznak, a peroxidszőke megérzi a veszélyt. A matekórás görény a könyvtárban segédkezik, hanyatló teste felvérzi Az angol irodalom története a XVI-XVII. században című kötetet. A fekete tanár a földön vonszolja sebesült testét. A viháncoló leánytriász halomra lövődik, a fotós a fixírbe zuhan. A szép futballista fiú és a szép „futballistafeleség” a hűtőszobában zörög, ott veszi észre őket az egyik fiú. Utánuk megy, a végkifejletet nem látjuk-halljuk – ezt elég manírosnak találtam, hogy a szerelem nem hal meg, örökké él, ilyesmi; dehogynem! Tűz keletkezik, az iskolaudvaron rémült rohangálás. Rendőrt, az államot nem látni, és ez helyes is, Amerika önszervező társadalom, az ön szerveződése nem tudta megakadályozni, hogy teenager-korú tagjai test- és vérkultuszok követőivé legyenek, Waco, Oklahoma, Michigan Militia, Arizona Patriots, nem Oszama az egyetlen nyű, mely rágja azt a hatalmas nemzetet. A peroxidszőke fiú részeg apja felneszel a tűzre, zajra, visszabotorkál az iskolához. Az udvaron találja a fiút.

Neki mázlija van.

 

1999. április 20-án két kiskamasz, Eric Harris és Dylan Klebold fegyveresen behatolt tehát az iskolába Littleton, Coloradóban, kivégzett 13 kis osztálytársat, és direkt választották Hitler születésnapját a mészárláshoz. (Bár én arra emlékszem, mintha ápr. 21. Lenin szülinapja lett volna.) Előtte kugliztak. Mármint Michael Moore szerint, aki egy bőrt már lehúzott a sztoriról. Igen ám, de Michael Moore filmje bulvárzsurnalizmus, Gus Van Santé viszont filmművészet. Noha publicisztikus. (Ne vitassuk el a művészet jogát, hogy publicisztikusan fogalmazzon!) Beszéljünk a rendezőről! Louisville, Kentuckyban született, mint Hunter S. Thompson, csak tizenvalahány évvel később, 1952-ben. Gus Van Sant kétféle filmet csinál: az egyik olyan, amit más is megcsinálhatott volna, mint a Good Will Hunting (Matt Damon, a takarítófiú mint Harvard-közeli deviáns matekzseni), Drugstore Cowboy (Matt Dillon és csapata patikákat nyom fel olthatatlan gyógyszerszenvedélye okán). Even Cowgirls Get the Blues (Uma Thurman hüvelykujja hatalmas), To Die For (Nicole Kidman karrierista időjárásjelentő egy vidéki tévénél, de rábaltázik, mer’ olaszokkal kezd). A másik csoport pedig olyan filmek sora, mint a Gerry vagy most az Elefánt.

GVS David Bowie rajongó, két filmet készített a kaméleon-istenről. Filmjei közé tartozik a My Own Private Idaho is, ő fedezte fel a kilencvenes évek James Deanjét, River Phoenixet, aki soha nem jutott arra a kult-csúcsra, mint elődje és példaképe, csak meghalnia sikerült még korábban. Kisfilmet forgatott Allen Ginsberggel (a Csontvázak balladája, Ginsberg keserű politikai verse egyfajta új amerikai himnusz, új és anti Yankee Doodle), egy másikat William S. Burroughs-zal, trendi fiú tehát. A Psychót is újraforgatta, ettől megkímélt az Örökkévaló, elég kínos belegondolni, mert ennyi trendiséget nem lehet elviselni, Wim Wendersnek is ez lett a veszte.

A 2003-as Cannes-i Fesztivál volt az első, mely szeptember 11-e után forgatott filmeket versenyeztetett. Apokaliptikus vízióból nem szenvedett hiányt a nevezett filmek listája. A tavalyi fesztivál Arany Pálmával díjazta az Elefántot. (És jelentős sikere volt Lars von Trier Dogville-jének.) A fesztivál megnyitója tavaly az iraki háború hatodik hetére esett. A francia–amerikai kapcsolatok épp történelmi mélypontra jutottak. A Patrice Chéreau vezette zsűri (amerikai tagok: Steven Soderbergh és Meg Ryan) az esztétikai mellett politikai véleményt is fogalmazott. Mivel Lars von Trier 2000-ben Arany Pálmás volt a Táncos a sötétbennel, valaki másnak kellett nyernie az Amerikaellenes Tevékenységű Bizottság szavazatait. Olyan filmnek, mely az erőszakos, buta, csúcsragadozó Amerika képét sulykolja.

Gus Van Sant Elefántja – mint már említődött – művészet; Gus Van Sant filmje jó film. Nem feltétlenül aranypálmányira jó film.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1899