Film + ZeneDaniel LopatinStresszdallamokPernecker Dávid
Daniel Lopatin az újító szellemű kortárs filmzene egyik legizgalmasabb képviselője, ideje felfedezni. A Safdie-testvérek a Jólétben és a Csiszolatlan gyémántban az Oneothrix Point Never néven is alkotó Daniel Lopatin (1982) szerzeményeit soha nem aláfestő-zeneként használják: a zene a filmek önálló karakterévé válik. * Josh és Benny Safdie két legutóbbi remeke, a 2017-es Jólét és 2019-es Csiszolatlan gyémánt a stressz filmjei. Zavarba ejtő aritmiával pulzálnak a vásznon, mint egy nagy nyomás alatt kalimpáló szív, ami épp feladja. Mindkét film tragikusan destruktív főhősét a rájuk nehezedő a pánik és a megalkuvást nem tűrő kiútkeresés mozgatja. A Jólét szánalmas kisbűnözője, Connie (Robert Pattinson) szinte sajnálni való elkeseredettséggel próbálja megmenekíteni a börtöntől szellemi fogyatékos testvérét, aki elbarmolt bankrablásuk után egy kórházi ágyhoz bilincselve végzi. A Csiszolatlan gyémánt hasonló nyomorultja az átláthatatlan adóssághegyek, értelmezhetetlen fogadások, ijesztően emelkedő tétek bűvöletébe börtönzött Howard Ratner (Adam Sandler) is ész nélkül rohan balsorsa felé. A zsivajgó New York-i gyémánt-negyed kiskirálya nem csupán szerencsejáték-függő, hanem rizikó-függő: bukmékerek, seftelők és izomagyú behajtó-gorillák tömegén keresztül próbál meg létezni hazugságokba és ígéretekbe veszve. Szociopataként egyszerre kell valamiért és valami elől rohanniuk. A különbség kettejük között az, hogy a szorongást és a stresszt – ami a Safdie-testvérek hőseit egyszerre erősíti és bénítja – Howard nem szenvedi, hanem választja. A málhás nyomás alatt álló karakterek külső és belső konfliktusaira rájátszó vizuális formanyelvi megoldásokon (Sean Price Williams és Darius Khondji nyugtalan dokumentum-szerű kameramunkája, sűrű kompozíciók, gyors vágások és hosszan kitartott jelenetek kontrasztja) túl a zene és a zene kreatív alkalmazása az, ami a Jólétet és a Csiszolatlan gyémántot képes igazán új értelmezési síkokon elmélyíteni. A brooklyni underground-experimentális hipnagóg popwave és vaporwave színtérből érkező Oneothrix Point Never – azaz Daniel Lopatin – minduntalan változó, kísérletező, dekadens, szintetizátor-központú szerzeményeit ugyanis a testvérek soha nem aláfestő-zeneként használják. A zene szereplővé válik kezükben, új karakterként befolyásolja-módosítja, emeli ki vagy épp öntörvényűen ellentétezi a képen látottakat. Lopatin harsány pszichedelikus hangfolyamait és kemény lüktetését a Safdie-testvérek meg sem próbálják visszafogni. A megszokott filmzenéktől eltérő módon Lopatin Jóléthez és Csiszolatlan gyémánthoz írt darabjai meghökkentő hangerővel vannak jelen. A zene azonban nem dominálja túlzó hangsúllyal a képeket, a kép és a zene mintha egyenrangú lenne, ez pedig teret enged Lopatin számára ahhoz, hogy műfajidegen, vad kompozícióiban élhesse ki magát. A Jólét Cannes-ban díjazott zenéje leugrik a képekről: intenzív, dinamikus, rideg techno-ütemeivel és az alattuk baljósan áradó szintiszőnyegezéssel túlozza és emeli el a valóságtól a realista módon ábrázolt cselekményt. A ritmus mindig feszes, a dallamok sötéten kavarodnak egymásba, a minimalista carpenteri horror- és akciózene egy csettintésre képes Vangelist idézően felemelő cyberpunk-fanfárokba, progresszív rockos szinti-elszállásokba vagy épp koszos zajorkánba átcsapni. Mindezzel a testvérek tapinthatóvá tudják tenni a bénán improvizáló bankrablócsökevény ingatag idegállapotát. Lopatin sodró döngölése a Connie halántékában pumpáló adrenalin hangja: a zene organikusan együtt zakatol Connie száguldó gondolataival (és tetteivel). Így Lopatin műve a téveszmeszerűen túlzó ambíciójába belevesző (a Safdie-testvérek visszatérő témája) Connie pszichológiai portréjának része lesz. A pszichéjének, az egójának zenéje ez. Nem emelkedik el a filmtől, nem érzelmi és morális iránymutatóként manipulálja a nézőt, nem az ítélkezés gesztusként van jelen, hanem végig ott ül Connie vállán, akárcsak a józan paraszti eszét ködösítő nyomás, amitől nem tud szabadulni. A Jólét egyik legemlékezetesebb jelenetében, melyben a szétzúzott arcú Ray (akit Connie tévedésből szabadít ki az őrzött kórteremből) elmeséli szerencsétlen LSD-kalandját, Lopatin hirtelen megtorpan, eltávolodva Connie-tól. A film struktúrájából látványosan kiugró flashback-jelenet különálló történet a történetben, Lopatin pedig az epizódot egy zenei epizóddal emeli ki: a Giorgio Moroder legjobbjait idéző kontextus-idegen diszkó szinte burleszk-szerűvé festi Ray meséjét, melynek nevetséges és véres csúcspontján Lopatin szerzeménye szinte érzelgős crescendóban zárul. Lopatin ezután – mintha semmi nem történt volna – visszatér Connie összegabalyodott idegszálaihoz. A zene kiemelt szereplőként van jelen a Csiszolatlan gyémántban is, Lopatin alkotása mégis jóval összetettebb és változatosabb korábbi filmzenéinél. A Csiszolatlan gyémánt zenéjének gerincét már nem a techno és szintielektronika adja. Ugyan a kemény ütemek felbukkannak a film akciódúsabb jeleneteiben, azonban Lopatin és a testvérek (akik amúgy együtt improvizáltak a hangstúdióban) egy sokkal szellősebb, dallamosabb, szebb, játékosabb zenei világot keltenek életre tavalyi filmjükben. A kozmikus-pszichedelikus nagyzenekari kompozíciók, a lebegős mellotron- és fúvóstémák, a New Age „gyógyító hangjai” megférnek a széttorzított klubzenével, a sistergő zajjal és az eksztatikus kakofóniával. Mindezt pedig a Safdie-testvérek a pánikroham-szerű történetet mozgató folytonos feszültség érzékeltetése érdekében izgalmas ellentétező szerkezetekben alkalmazzák, amivel képesek a Jólétnél is hatásosabban összezárni a nézőt az egyre inkább valóságát vesztő függővel. A japán ambient legnagyobbjait idéző bársonyos fuvola- és oboafutamok megmosolyogtatóan alulzenélik a hadarva kiabáló Howard nonszenszeit és impulzív tetteit, máskor meg a hömpölygő szintifutamok ellenpontozzák az éppen kussoló ékszerüzér agyának zakatolását. Az egyik legemlékezetesebb ellentétező szerzemény a beszédes című „Fuck You Howard”, mely a Safdie-testvérek zenei ellenpontozásának tökéletes mintapéldája: Haydn 88-as számú G-dúr szimfóniájának operai giccsé torzított verziója, ami a Howard és szeretője közti ösztönállati veszekedés közben bömböl fel. Ahogy pedig a szerzőpáros egy tradicionális tibeti éneklő tál hipnotikus-meditatív csengésével ellentétezi az utóbbi évek egyik legfeszültebb jelenetét (amikor végre visszakerülhet az opál Howardhoz, de nem nyílik a biztonsági kapu), az felejthetetlen: nincs kiborítóbb dolog annál, mint amikor valaki az idegrohamunk közben azt hajtogatja, hogy „nyugodj meg”. A cselekmény sodrását emellett az Isao Tomita futurisztikus dallamait és Jerry Goldsmith szintetizátorra és nagyzenekarra írt akciózenéjét egyaránt idéző melódiák adják, miközben Howard száguld az örök adósok mentális poklába. Tetteinek értelmezhetetlenségét mindeközben egy nem evilági nyelven kántáló szintetikus kórus teszi igazán hangsúlyossá. Lopatin minden egyes Csiszolatlan gyémánthoz írt kompozíciójában egyszerre van jelen a melankólia és az őszinte gyermeki optimizmus. Ha pedig Howardot pár szóban próbáljuk összefoglalni, ezek a vonások lennének azok. Howard a gyémánt-negyed szemétdombján kapirgál, ugyanakkor a film eredeti címében (Uncut Gems) szereplő misztikus opál univerzumszíne és „szerencsehozó mágiája” a megszállott ékszerkereskedőt megingatja vadkapitalista világfelfogásában. Ahogy elkezd ragaszkodni a kőhöz, sejteni kezdi, hogy talán nem csak az létezik, amit el is lehet adni. Howard a csiszolatlan gyémánt, aki a nyomás alatt érik spirituális emberré. Pontosabban érne, ha képes lenne mindezt megfogalmazni. Lopatin zenéje viszont képes: a jógastúdiókat és gyógyfürdő-reklámokat megelevenítő bájosan felszínes ezoterikus szintimelódiák jelzik az igazi elmélyülés hiányát. A New Age-liftzene mesterségesen éteri karakteréből eredően – ahogy a szintitechno a Jólétben – reflektál a merőben valóságszagú filmet finoman átjáró elemelt, fantasztikus atmoszférára is. Howard nem képes lenyugodni, a zene sem tágít ezért mellőle. Leszámítva azokat a jeleneteket, amikor az ékszerguru közel sem működőképes családjával van együtt. A Safdie-testvérek ezekkel az üvöltő csendekkel sokat mondanak borzasztó hősükről. A családban nincs csábító stressz, nincs adrenalin. A családban nincs tehát helye Howardnak, aki a csendben tűnik a legelesettebbnek. Alig várjuk, hogy ismét meginduljon az idegösszeomlás és a délibábként szeme előtt lebegő dollármilliós kaszálás között húzódó életveszélyes senkiföldjén. Amikor pedig megindul, Lopatin zenéje újra vele tart.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
