KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
   2020/július
ÚJ-HOLLYWOOD
• Pápai Zsolt: A pátosz elsiratása Hollywoodi Reneszánsz: A melodráma
• Huber Zoltán: A hatalom rettentő abszurditása Richard Condon adaptációk
• Vajda Judit: Őrült nők ketrece A csavar fordul egyet adaptációk
• Greff András: Ragadozók rangadói A cápa és öröksége
MAGYAR MŰHELY
• Paár Ádám: „Istennel a hazáért és szabadságért” Kurucok a filmvásznon
• Darida Veronika: Filmszínpadok Filmes hatások a színházban
• Bakos Gábor: Részvéttel provokálni A késő modern Mundruczó
• Benke Attila: Falusi tűzfészek Vitézy László: Békeidő
• Benke Attila: Szorongás a Kárpát-medencében Vidéki magyar thrillerek
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Neonszín nemzedék Beszélgetés Pablo Larraínnal
• Teszár Dávid: Humor kompromisszum nélkül Dave Chappelle
AZ ANIMÁCIÓ MESTEREI
• P. Szabó Dénes: Érett vonalak Ralph Bakshi
MICHEL PICCOLI
• Bikácsy Gergely: Az óriás Michel Piccoli (1925-2020)
• Varga Zoltán: A lázadó vadember Kultmozi: Themroc
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Stresszdallamok Daniel Lopatin
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Elvetélt ötletek Mellékhatás
• Kovács Kata: Az ezredforduló üvegburája Normális emberek
• Roboz Gábor: Rengeteg hűhó Az utolsó akarat
• Barotányi Zoltán: A tűz csak a kezdet Colectív
STREAMLINE MOZI
• Teszár Dávid: Queen és Slim
• Kovács Kata: Cím nélküli dal
• Pethő Réka: Világot látok
• Vajda Judit: Téli menedék
• Alföldi Nóra: Liza története
• Baski Sándor: Az utolsó bűntény
DVD
• Kovács Patrik: A kegyelem ára
• Benke Attila: Katonatörténet
• Kránicz Bence: Közös többszörös
• Varga Zoltán: Szórakozott szomszédok

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új-Hollywood

A csavar fordul egyet adaptációk

Őrült nők ketrece

Vajda Judit

Henry James talányos kísértethistóriája sokféle értelmezésre és adaptációra ad módot, volt már szexploitation és megrázó anyahorror is.

 

Nem annyira közismert, de híres „női” regényei (Egy hölgy arcképe, A galamb szárnyai) mellett Henry James a legjelentősebb angolszász kísértethistória-szerzőnek számít Edgar Allan Poe után. 1898-as gótikus kisregénye, A csavar fordul egyet ennek a kettőnek a keveréke, hiszen a szokásokkal szembemenve női főhőssel, sőt női nézőpontból (egyes szám, első személyben megjelenítve a főhősnő gondolatait) mesél el egy viktoriánius horrortörténetet.

Habár fent említett művei sokkal ismertebbek, mégis A csavar fordul egyet az, aminek az évek során a legtöbb, nem kevesebb mint huszonnyolc adaptációja született, köztük egy 1954-es operával, egy 1999-es balettel, egy 1950-es Broadway-darabbal és számos filmfeldolgozással. És nem is csoda, hogy A csavar fordul egyet ennyire izgatja a filmesek fantáziáját. Mivel az egészen talányos befejezésű mű magyarázatát illetően még az irodalmárok körében is vita folyik, többféle értelmezésre ad lehetőséget a vásznon.

James alkotásának alapvető kérdése, hogy a középpontban álló nevelőnő tényleg szellemeket lát-e a rábízott két gyermek közelében a vidéki angliai birtokon, vagy megőrült. Tekintve, hogy Henry James volt a női lélek egyik legelső és legavatottabb ismerője, aki írásaiban erősen empatizált a női hősökkel, nem valószínű, hogy „az őrült nő” kliséjét használta volna, ezenkívül a cselekményben is el vannak rejtve arra utaló jelek, hogy a szerző maga a főhősnő épelméjűségére voksol (a kerettörténet szerint a sztorit a nevelőnő írta meg levélben egy férfi ismerősének, aki a nő megbomlott elméjének említése nélkül olvassa fel azt egy társaságnak, mint a legfélelmetesebb dolgot, amit valaha hallott; ráadásul az is felmerül, hogy az illető szerelmes volt a nőbe). Így az alábbiakban abból indulunk ki, hogy az eredeti műben a főhősnőnek igaza van, és azt vizsgáljuk, miképpen változatnak ezen a különféle filmes adaptációk.

*

A James-kisregényt a nevelőnő megőrülésével magyarázók egyik értelmezése szerint a szerencsétlen főhősnő az elfojtott szexualitás miatt veszítette el ép elméjét, amely elmélet nem túl meglepő módon meglehetősen népszerűvé vált a filmesek körében – ám ők nem ezt a vonalat viszik tovább (az eredeti alkotásban halványan az merül fel ugyanis, hogy a főhősnő az általa őrzött gyerekek távol lévő nagybátyjához vonzódik, aki felvette őt a munkára), egyszerűen a szexualitásba kapaszkodnak bele. Miközben Henry James prózájában homályban marad, milyen viszonyban volt egymással még élőként a két kísértet, az előző nevelőnő és a kisfiú inasaként tevékenykedő durva férfi (a szerző csak a gyerekekkel fennálló kapcsolatukra koncentrál, meglebegtetve, hogy gyerekmolesztálókról van szó), addig az öt vizsgált feldolgozás közül mindegyikben megjelenik, hogy valamiféle szexuális kapcsolatban álltak: a legtöbb film őrjöngő testi szerelmet ábrázol, a legújabb, idei adaptáció pedig nemi erőszakot.

A legszemérmesebben – nem túl meglepő módon – a legelső, 1961-es klasszikus verzió közelít a témához. A Jack Clayton által Deborah Kerr főszereplésével rendezett Az ártatlanokban a szellemek egykor szerelmesek voltak egymásba, és most azért akarják megszállni a gyerekeket, hogy általuk újra egymáséi lehessenek. Ezt követően azonban egy évtized kellett csupán ahhoz, hogy 1971-ben bemutassák az egyik legjobban átszexualizált változatot: Michael Winnerét, Marlon Brandóval a férfi főszerepben. Az Éjszakai jövevények érdekessége, hogy nem adaptáció, hanem egy hátborzongató és az eredetit kifejezetten jól értő, minden ízében következetes előzménytörténet, amelyben a mocskos férfiállat, Peter Quint, az eredeti sztori szelleminasa mérgező szexualitásával lerántja magához a(z eredetiben már halott) nevelőnőt, Miss Jesselt, aki túl gyenge ellenállni. A film számos nyílt szexjelenet segítségével mutatja be elkerülhetetlen vesztüket, ennek ellenére mégsem nevezhető exploitationnek, mivel nem az eredeti történetet forgatja ki és torzítja el a szaftos részletekkel, hanem szinte vadonatújat kreál, a hatvanas évek szexuális forradalmában csalódott hetvenes évek szellemében Az utolsó tangó Párizsban-szerű pusztító nemiséget megjelenítve.

Mindez nem mondható el a luxemburgi Donato Rotunno bemutatkozó nagyjátékfilmjéről, a 2006-os In a Dark Place-ről, ami egy modernizált verzió, és addig csavarja a kiindulást jelentő sztorit, hogy nemcsak leszbikus kontra hetero szerelmi háromszöget varázsol az eredeti figurák felhasználásával, de még egy forró leszbikus szexjelenettel is megörvendezteti a férfi nézőket. A könyvbeli halvány vonzalomból itt szexuális zaklatás lett (a Leelee Sobieski művészetterapeutáját nevelőnői álláshoz juttató iskolaigazgató követi el ellene), amit – nyilván megint csak a férfi nézők kedvéért – az elzárt birtokon kifejezetten szexis, testhez simuló és kivágott ruhákban parádézó főhősnő a James-kisregény öreg házvezetőnőjéből vonzó és domináns személyi asszisztenssé változó Miss Grose karjaiban hever ki, miközben kiderül, hogy az idősebb nő már a nevelőnő elődjére is szemet vetett, de az inkább a segéd, Quint szerelmét választotta.

Tim Fywell 2009-es BBC-s tévéfilmje, A csavar fordul egyet (ami mintha már az eredeti címet megtartó gesztusával is jelezné, hogy a leghűségesebb feldolgozás) egyrészt megőrzi James kisregényéből a nevelőnőnek a gyermekek nagybátyjához fűződő vonzalmát (amely szexuális képzelgésekben jelenik meg), másrészt a Quint és Miss Jessel közt fennálló szeretői viszonyt a gyerekek erkölcseinek megrontására használja fel (ami logikus továbbgondolása az eredeti történetnek). Az inas szellemének a kisfiúba költözését pedig a film azzal is hangsúlyozza, hogy szexuális feszültséget hoz létre a nevelőnő és a tízéves gyerek között, aki kétértelműen bókol az előbbinek. (Ez a fogás egyébként a többi adaptációban is feltűnik: Az ártatlanokban és a legújabb, 2020-as filmben a kisfiú megcsókolja a főhősnőt, az In a Dark Place-ben pedig bekukkant a fölsője alá.)

A kliprendezőként ismert Floria Sigismondi által jegyzett idei, modernizált (a kilencvenes évek közepére helyezett) adaptáció, a The Turning a szexuális töltetet arra használja fel, hogy a főhősnő mellett a korábbi nevelőnőből is áldozatot csináljon. Az Éjszakai jövevények ellenállni képtelen Miss Jesseljét erősen továbbgondolva, ez a verzió arról számol be, hogy Quint megerőszakolta a szerencsétlen nőt, így megduplázódik áldozatainak száma (természetesen az általa kísértett főhősnőt is beleszámolva).

A szexuális értelmezés azonban nem az egyetlen, és még csak nem is a legvalószínűbb magyarázata a James-kisregénynek. Sokkal logikusabb megfejtés, hogy a főhősnő abba őrült bele (amennyiben megőrült egyáltalán), hogy mindenképpen meg akarta óvni a rábízott gyermekeket a szellemektől, de ez nem sikerült neki. Ebből a szempontból A csavar fordul egyet tekinthető az első anyahorrornak, az olyan kortárs alkotások elődjének, mint A Babadook vagy A gyermek. Az eredeti művet figyelmesen olvasva ugyanis úgy is lehet érteni, hogy a nevelőnő nem azért vágyakozik arra, hogy a kisfiú és a kislány állandóan távol lévő, a gyermekek iránt teljesen közömbös nagybátyja váratlanul megjelenjen a birtokon, mert beleszeretett, hanem mert az elismerésére vágyik; azt szeretné, ha a férfi is látná azt, aminek a leírása rendkívül hangsúlyosan jelenik meg a könyvben: hogy Flora és Miles mennyire megszerették, milyen jól kijönnek vele, és ő milyen jól, szinte az anyjukként bánik velük.

Mindezt a leghűségesebben Az ártatlanok ábrázolja, amely egy, a főcím alatt bejátszott prológussal (a nevelőnő monológjával) nagyon szépen kiemeli, hogy a főhősnőnek nem volt semmi más vágya, csak hogy a gyermekekről gondoskodjon. Ennyire nem erős a szóban forgó motívum a 2009-es A csavar fordul egyet-ben, vizuálisan mégis nagyon szépen és kifejezően jeleníti meg az anyai gesztust. Az eredeti kisregény legtragikusabb mozzanata, hogy a végén a halál pont akkor éri a nevelőnő által óvott gyermeket, amikor az egy védelmező, anyai mozdulattal a karjaiba zárja. Ezt a film oly módon fejleszti tovább, hogy miután felfedezte a halálát, a már halott fiút az összetört nő a Pietàhoz hasonló pózban tartja, felidézve a Fájdalmas anya szívbemarkoló mozdulatát.

Az In a Dark Place és a The Turning ezzel szemben szinte teljes mértékben elveti ezt az olvasatot, és a főhősök egyéni tragédiájára helyezi a hangsúlyt. A korábbi műben a középpontban álló fiatal lány saját múltbeli traumáját vetíti rá erőszakosan védencei helyzetére, ezért akarja megmenteni őket a csupán szerinte gyerekmolesztáló, csak általa látott szellemektől. A 2020-as verzió pedig egy az egyben a megőrülésre teszi a fókuszt, ami a főhősnőnek a történésektől teljesen független szomorú genetikai öröksége.

A sztori szempontjából ugyan nem kapcsolódik az eredeti műhöz, az anyaság, pontosabban a nevelés mozzanata távolról mégis megjelenik az előzményfilmben, az Éjszakai jövevényekben is. A káros hatás alá kerülő, s ezért gyilkossá váló gyerekek ugyanis elég jó példát szolgáltatnak a James-kisregényben is jelen lévő elrontott nevelésről szóló viktoriánus tanmese olvasathoz.

Ennek ellenére nem az anyahorror vonalat a legerősebben képviselő Az ártatlanok a leghűségesebb adaptációja James művének. Az elején felvetett kérdéshez visszatérve ugyanis a kisregénynek és a feldolgozásoknak az anyaság csupán az egyik témája; a lényege, hogy őrült-e a szellemeket látó főhősnő. Ha (ahogy az fentebb szerepelt) abból indulunk ki, hogy az író szerint nem az, akkor az In a Dark Place és a The Turning állnak a lehető legmesszebb a kisregény igazságától. Mindkét film azt mutatja be, hogy az eleinte épelméjű, szimpatikus főhősnő, akivel szinte végig azonosulunk, a szemünk láttára őrül meg, és a végére mindkét esetben egyértelműen kiderül, hogy egyrészt a szellemeket kizárólag ő látja, másrészt, hogy a megrettent gyerekek szemében egyenesen ő a szörnyeteg.

Az ártatlanok esetében nehéz egyértelműen eldönteni, mivel állunk szemben, de több minden is arra utal, hogy az alkotók az őrületre szavaztak – csak mindezt finomabb eszközökkel valósították meg, mint a későbbi filmekben. Itt egyrészt a már említett prológus, a szinte esdeklő, rimánkodó hangnemben elmondott monológ, miszerint ő csak a gyerekekről akart gondoskodni, az egyik árulkodó jel, hiszen sokkal inkább tűnik egy bomlott elme kétségbeesett segélykiáltásának, mint józan beszédnek. Másrészt az, hogy a nevelőnő szavait igazából semmi sem támasztja alá; rajta kívül mindenki azt állítja, hogy nem látja a kísérteteket – és nemcsak a gyerekek, hanem az a házvezetőnő, Mrs. Grose is, akinek semmi oka sincs hazudni.

Van ezenkívül egy fontos mozzanat, ami önmagában nem, csak a 2009-es verzióval, A csavar fordul egyet cíművel összehasonlítva érdekes. A nagy fináléban, amikor a főhősnő úgy akarja elűzni Quint szellemét, hogy rá akarja venni a kisfiút, Milest, hogy mondja ki a gonosz lélek nevét, az újabb változatban igen érzékletesen úgy súgják meg nekünk, hogy a férfi valóban megszállta a gyereket, hogy egymásra vágják a szellemet és a fiút, és amikor a fiú rákiabál hősünkre, egyszerre halljuk a gyermeki és a férfihangot. Ezzel szemben a klasszikus feldolgozásban nem látunk és hallunk mást, csak külön a szellemet és egy rémült, kiabáló gyereket. Perdöntő bizonyítéknak mindez minden bizonnyal nem elégséges (hiszen az alkotók nyilván nem láthatták a későbbi verziót), de annyi biztos, hogy Az ártatlanok legalábbis bizonytalanságban akarja tartani a nézőt, nem tisztázza egyértelműen a főhősnőt, és erősen sugalmazza, hogy lehetséges, hogy a kísértetek csak az ő agyszüleményei.

A 2009-es A csavar fordul egyet viszont mintha kifejezetten azzal a szándékkal született volna, hogy rehabilitálja Henry James őrület gyanújába keveredett nőalakját. Ehhez pedig azt a taktikát használja, hogy egy kerettörténet segítségével eleinte elfogadja a népszerű vélekedést, miszerint a nevelőnő megőrült, hiszen a bolondokházában találkozunk vele, és innen kezdve visszamenőleg van lehetősége megvédeni magát, ahogy elmondja az igazságot az orvosának – azaz az In a Dark Place-ben és a The Turningben látottaknak épp a fordítottja történik, és nem az addig épeszűnek gondolt hősről derül ki, hogy őrült, hanem az őrültről, hogy épeszű. A főhősnő igazságát pedig az alkotók – a fentebb ismertetett jeleneten túl – több mindennel is megerősítik. Az egyik szobalány itt egyértelműen igazolja, hogy a nevelőnő jól gondolja, hogy Peter Quint szelleme kísért. A szolgálót és a főhősnőt magát ezután Mrs. Grose a ’gaslighting’ eszközével próbálja hitelteleníteni, majd, mintegy végső bizonyítékként, a szobalány halálos balesetet szenved. A kerettörténetben pedig nemcsak azt mutatják meg, hogy az elmeorvos végül elhiszi, amit a nő mesélt neki (és ezzel az eredetihez is visszanyúlnak, mert abban is volt egy férfialak, a történetet egy társaságnak továbbmondó úriember, aki hitt a nevelőnőnek), hanem azt is, hogy az utolsó jelenetben a férfi maga is meglátja a gonoszt. Hogy ehhez képest egy több mint tíz évvel később született feldolgozásban megint csak az őrült nő kliséjét választják az eredeti mű igazságával szemben, egyértelmű visszalépés, és nemcsak fantáziátlan, de – tekintve, hogy Floria Sigismondi személyében épp egy olyan alkotó teszi, aki elvileg (The Runaways – A rocker csajok és A szolgálólány meséje több epizódjának megrendezése révén) a női témák szakértőjének számít – nagyon szomorú is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14574