Új rajDave ChappelleHumor kompromisszum nélkülTeszár Dávid
A kortárs amerikai stand-up comedy nagyágyúja a politikai korrektség és a safe space korában is a szólásszabadság elkötelezettje. „A legnehezebb az, hogy hű maradj önmagadhoz akkor is, amikor minden szempár rád szegeződik.” (Dave Chappelle) Dave Chappelle 2019-ben, mindössze 46 esztendősen elnyerte az amerikai humor legrangosabb kitüntetését, a Mark Twain-díjat. Noha meglepően hangozhat egy életműdíj ilyen fiatalon, Chappelle valójában a stand-up comedy műfajának veteránja több mint három évtizedes tapasztalattal. A nagyformátumú afro-amerikai művész sikeresen keresztezi Richard Pryor szabadszájú, forradalmi rassz-tudatosságát Eddie Murphy energiától lüktető, frenetikus szellemességével: a fekete sors nehézségeiből fakadó drámaiságot könnyed, gyermeki játékossággal oldja fel. Értelmiségi család sarjaként személyében a műveltség és a társadalomkritikus éleslátás kiegészül a mindenkori politikai korrektség határainak vállaltan provokatív feszegetésével. Saját szavaival élve: „Csak akkor tudod meg, hogy hol a határvonal, ha átléped azt.” Legszebb példája ennek az USA-ban élénk vitát generáló, legutóbbi stand-up estje (Sticks & Stones, 2019), amelyben kifejti az LGBTQ tagjaihoz fűződő személyes viszonyát, ennek keretében pedig hosszan viccelődik a transzszexuálisokkal: a polkorrekt kritika és a határsértésekre fogékony közönség radikálisan eltérően fogadta a műsorát, a Rottentomatoes indexe például 39%-os átlagot hoz tizenhét kritika alapján és 99%-os átlagot több mint negyvenezer nézői szavazat alapján. Chappelle tizennégy éves korában kezdte pályafutását, középiskolás korában már Washington DC stand-up comedy klubjaiban lépett fel, ahová kiskorúként kizárólag az édesanyja kíséretében engedték be. New Yorkban figyeltek fel rá először az 1990-es évek elején, ekkor kapta az első fellépési lehetőségeit késő esti televíziós talk show-kban, majd kisebb szerepekben nagyjátékfilmekben is feltűnt (Robin Hood, a fuszeklik fejedelme, 1993; Bölcsek kövére, 1996). Első és egyben utolsó főszerepét a Félbetépve (Half Baked, 1998) című, méltán elfeledett stoner-filmben kapta: ebben egy marihuánafüggő baráti társaság tagjaként igyekszik kiszabadítani az egyik bebörtönzött cimboráját, aki több zacskó édességgel véletlenül kivégzett egy cukorbeteg rendőrlovat. (E moziban számos stand-upos kollégája is feltűnik Jim Breuertől Steven Wrighton és Janeane Garofalón át Jon Stewartig.) Az első egészestés stand-up estjén (Killin’ Them Softly, 2000) már jócskán érződik a több mint tízéves szakmai tapasztalat: magától értetődő lazasággal teríti a hosszú, mesélős, poénokkal gondosan körberakott sztorikat arról, milyen élmény afro-amerikainak lenni az ezredforduló Amerikájában. Számos elvetélt sorozatötlet és pilot után a Comedy Central csatorna adott egy olyan lehetőséget Chappelle-nek, amely meghozta az áttörést: a két évadot megélt Chappelle’s Show (2003-2004) a szkeccs komédia műfajának megkerülhetetlen kortárs klasszikusává vált, amely bátran odaállítható az amerikai kábeltévé történetének olyan nagyságai mellé, mint a Saturday Night Live vagy a The Carol Burnett Show. A címadót természetesen azonnal sztárstátuszba katapultálta, egyes mondatait azóta is idézik („I’m Rick James, bitch!”), a DVD-eladások pedig a televíziós produkciók között minden addigi rekordot megdöntöttek (az első szezonból több fogyott, mint a Jóbarátokból, a The Simpsonsból vagy a Seinfeldből). A két évad alatt több ikonikus szkeccs is készült, ezek közé tartozik például Clayton Bigsby története, a rapper Lil Jon interjúja, a rassz-draft vagy épp a Niggar-család epizódja. Dave Chappelle és a társíró Neal Brennan zseniális módon kitaláltak egy vak, afro-amerikai Ku-Klux-Klan tagot (Clayton Bigsby), aki rasszista könyvek szerzőjeként híresült el, de eddig elzárkózott a nyilvánosságtól; a fehérek felsőbbrendűségét hirdető rajongói nem tudták, hogy afro-amerikai, és a vakok intézetében sem tájékoztatták eddig a bőrszínéről. Egy oknyomozó újságíró látogatja meg Bigsby-t, és interjút készít vele az első nyilvános előadása előtt, ahol a közönség megkéri arra, hogy vegye le a Ku-Klux-Klanos maszkot, és mutassa meg az arcát. A faji előítéleteket kifigurázó, tragikomikus szkeccsben még arra is szakítanak időt, hogy Bigsby beszóljon az afro-amerikai rapzenét hallgató fehér tinédzsereknek: „kapcsoljátok le ezt a zenét! Utálom a niggereket!” Erre az egyik tinédzser megkérdezi a másikat: „jól hallottam, hogy leniggerezett minket? De király!”, majd ad egy ötöst a mellette ülő cimborájának. Az ismert amerikai rappert, Lil Jont megformáló Chappelle több részben is visszatérő interjúja rávilágít az eljátszott szerep (Lil Jon, a csekély értelmű rapsztár) és a valódi személy (Lil Jon, az éles eszű üzletember) kettőségére: a feltett kérdésekre jellemzően a háromszavas szókincséből ad válaszokat („okay!”, „what?”, „yeah!”), alkalmanként azonban összetett mondatos, szofisztikált válaszokkal töri meg a róla kialakított képet. A rassz-draft elhíresült szkeccsében a profi sportdraftok mintájára faji delegációk (afro-amerikai, fehér, latino, zsidó és ázsiai) sajátítanak ki maguknak ismert celebritásokat, kifigurázva ezzel az egyes rasszokra vonatkozó sztereotípiákat: az afro-amerikai delegáció például a félig fekete, félig ázsiai Tiger Woods-ra voksol, aki ezt azzal a mondattal köszöni meg, hogy „viszlát főtt rizs, helló sült csirke!”. Természetesen a nyelvi tabunak számító n word sem maradhat érintetlenül a Chappelle’s Show-ban: egy ’50-es éveket idéző, fekete-fehér szkeccsel jelentkezik a pihent agyú írópáros, amelyben a fehér mintacsalád vezetékneve kiejtésben egyezik az n worddel (Niggar-család), míg az afro-amerikai tejesembert Chappelle játssza, aki miután megérkezik a család házához, kurjant egy nagyot („jó reggelt, Niggars!”). Az önfeledt mókázás háttere persze most is az egyenlőtlenségeket kihangsúlyozó társadalomkritika: míg a Niggar-család sarja azonnal kap asztalt az étteremben a párjával, az afro-amerikai tejesembertől ezt megtagadják („Ez a rasszizmus teljesen kikészít engem!”). Chappelle a népszerűsége csúcsán, 2004-ben egy újabb szenzációs stand-up esttel (For What It’s Worth) jelentkezett, majd Brooklynban egy koncert erejéig összehozta a korabeli afro-amerikai r’n’b, hip-hop és neo-soul előadók krémjét: ez volt az a különleges esemény, amelyre ismét összeállt a legendás Fugees együttes (Chappelle a legismertebb Fugees-slágert, a Killing Me Softly-t parafrazeálta az első stand-up estje címében). A koncertből nem más, mint Michel Gondry rendezett dokumentumfilmet (Dave Chappelle’s Block Party, 2005). Chappelle a fenti műfajok rajongójaként és az afro-amerikai előadók támogatójaként egyébként már a saját show-jában is fellépési lehetőséget biztosított a kedvenceinek (Mos Def, Kanye West, Common és mások). A Chappelle’s Show harmadik szériájának felvételekor, 2005-ben nemet mondott a Comedy Central 50 millió dolláros ajánlatára, ehelyett elutazott Dél-Afrikába és végleg otthagyta a műsort. Ez a nagy vihart kavart, váratlan döntés jókora hiátust hagyott a hibbantnak titulált művész karrierjében, ugyanis ezt követően feketelistára került az amerikai showbusiness berkeiben. Utóbb több interjúban is kifejtette, hogy az ajánlat elfogadása esetén fel kellett volna áldoznia az identitását: a kreatív kontroll elvesztése mellett úgy érezte, hogy belekényszerítették egy olyan szerepbe, amely nem volt azonos önmagával („észrevettem, hogy már nem velem együtt, hanem rajtam nevetnek.”) – ez az örökzöld dilemma az amerikai filmipar vonatkozásában is jól ismert. A harmadik széria már elkészült három részét 2006-ban Chappelle tiltakozása ellenére is levetítette a Comedy Central: ezek a „lost episodes” („elveszett epizódok”) néven jelentek meg a későbbi, gyűjteményes DVD-kiadásban. Noha kikerült a televízió reflektorfényéből, és csak külső szemlélőként követte az amerikai szórakoztatóipar alakulását, előadóként bejelentés nélkül, ad hoc jelleggel továbbra is feltűnt stand-up comedy klubokban, számos legenda kering például a többórás fellépéseiről: egy négyórás (!) New Yorki-i setje a Youtube-on is elérhető („Comic Strip Live, NYC, 2/27/09”). 2013-ban vállalt először szervezett, saját stand-up comedy turnét, a 2016-os év pedig már egy valódi comeback-et jelzett a pályafutásában. Az amerikai elnökválasztás másnapján Chappelle nyitotta meg a Saturday Night Live műsorát egy monológgal, amely olyan jól sikerült, hogy vendégelőadóként Emmy-díjjal jutalmazták érte. Ez volt az az év, amikor ténylegesen rehabilitálták a továbbra is pengeéles nyelvű, a társadalompolitikai kérdésekre érzékeny művészt: a Netflix aláírt vele egy szerződést három stand-up estre, amelynek darabjáért 20 millió dollárt fizetett (The Age of Spin, Deep in the Heart of Texas, Equanimity; ezek mindegyike 2017-ben jelent meg a streaming szolgáltatónál). Az üzlet kiegészítésre került még két egészestés fellépéssel (The Bird Revelation, 2017; Sticks & Stones), így Chappelle végül 100 millió dollárt, épp a dupláját vitte haza annak az összegnek, amit 2005-ben visszautasított. Akkoriban sokan leírták emiatt, több mint tíz évvel később azonban Chappelle-nek lett igaza, ráadásul most az ő feltételei érvényesültek (teljeskörű kreatív kontroll és a személyes integritás megőrzése). A trendekre fittyet hányó öntörvényűségét az is jól jelzi, hogy tudatosan távol tartja magát a közösségi média zajától (nincs jelen semmilyen felületen, ez pedig a showbusiness-en belül teljesen egyedülálló), nem pitizik a rajongóinak, ráadásul a mai napig az Ohio állambeli farmján él feleségével és három gyermekével, távol New York vagy Los Angeles állandó nyüzsgésétől. Stand-upos kollégája, a podcastkirály Joe Rogan a legszabadabb humoristának nevezte Chappelle-t, aki ma már tényleg azt csinálhat, amit csak akar. Chappelle amellett, hogy hihetetlen termékenységről tesz tanúbizonyságot (a műfaj legnagyobbjai esetében is minimum egy, de jellemzően két év telik el az egyes stand-up koncertfilmek megjelenése között), gondosan kimunkált és rendkívüli magabiztossággal előadott műsorokkal jelentkezik. A humorista kollégáitól eltérően az első saját estje óta (2000) egy kilépőt építtet a színpad közepe elé, hogy olyan közel mehessen a nézőkhöz, amennyire csak lehet: úgy veszi körbe a közönség, akár egy stand-up comedy klubban (a koncertfilmek ellenében az egyetlen kivételt az ikonikus Los Angeles-i stand-up comedy klubban, a The Comedy Store-ban rögzített, intim hangulatú The Bird Revelation című specialje képezi). Chappelle szerint a stand-up a legszabadabb művészet, mert az előadó mindent felhasználhat, amit csak tud, de egyúttal a legfelelősségteljesebb is, ugyanis kötelessége bátran kimondani a saját igazát – akkor is, ha esetleg téved. A tévedés lehetősége miatt tartja ő a stand-up comedy műfaját a szólásszabadság utolsó végvárának, amelyet továbbra is védeni szándékozik a maga természetesen laza, játékos, szabadszájú, árnyalatokra érzékeny stílusában.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
