Új raj

Beszélgetés Pablo Larraínnal

Neonszín nemzedék

Árva Márton

A történelmi filmjeivel ismertté vált Pablo Larraín ezúttal egy 21. századi táncosnőt követ, aki lángba borít egy chilei kikötővárost.

Rendezőként olyan kényes témákkal foglalkoztál, mint az incesztus, a büntetlenség, a katonai diktatúra és a katolikus egyház rémtettei, a kommunisták üldözése és legutóbb az Emában a nemi és családi szerepek. A filmjeid mégis kerülik a radikalizmust. Mi a fontos számodra, amikor társadalmi kérdésekkel foglalkozol?

Szerintem, ha valami kényes, inkább az, ha egy film pamfletszerű és kioktatja a nézőjét. Az ilyen filmek szerintem nem érdekesek. Úgy gondolom, ez a munka inkább arról szól, hogy rátapintsunk a problémákra. Ahelyett, hogy moralizáló megoldásokat kínálnánk és felállítanánk a kánont, hogy mi helyes és mi helytelen, inkább felvázolunk egy erkölcsi válsághelyzetet, és arra ösztönözzük a nézőt, hogy maga oldja ezt meg. Én szeretek bízni a közönség intelligenciájában és érzékenységében. Szerintem a filmnek művészi tanúságtételnek kell lennie, ami jó, ha elkápráztat és szórakoztat, de képet kell adnia arról az állandó társadalmi krízisről, amiben élünk.

A filmjeidet nézve látok egy elmozdulást: korábbi főszereplőid tökéletlenül és mintegy véletlenül figyelik meg a fontos történelmi pillanatokat, újabban olyan szereplők felé fordulsz, akik a középpontban állnak és aktívan alakítják is a történéseket. Egyetértesz ezzel?

Igen, csináltunk olyan filmeket, melyekben a szereplők úgymond a társadalmi folyamatok következményeinek voltak a szimbólumai. Ilyen például a Tony Manero és a Santiago ’73. Ezekben a főszereplők a történelmi folyamatok margóján élnek, de a történelem megtöri és átformálja őket. És olyan filmeket is készítettem, mint a No, a Jackie vagy a Neruda, amelyek a változások kulcsszereplőire koncentrálnak, olyanokra, akik a folyamatok középpontjában vannak. És noha ezek nagyon különböző munkák, úgy gondolom, hogy mindegyikből az válik érthetővé, hogy bármennyire is megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni a társadalmi folyamatokat, nem venni róluk tudomást vagy hátat fordítani nekik, az a legvalószínűbb, hogy a következményeiket mindenképpen el fogjuk szenvedni. A történelem kereke ugyanis mindannyiunknál hatalmasabb, és ha valaki nincs tudatában annak, ami körülötte zajlik, az bizonyosan rettentő hatással lesz arra nézve, ahogy a világhoz viszonyul és ahogy világ dolgait értelmezni próbálja. Az Ema esete viszont egy kicsit más, mint az előbb említettek, mert ez a főhősnő egyfajta generációs szimbólum. Ema a saját érdekében cselekszik, ugyanakkor szimbolikusan más hozzá hasonló emberek képviselőjeként is nézhetjük őt. Vagyis ez a karakter két szinten is működik: egyéni és univerzális szinten. Ez egy olyan film, melyben a saját nézőpontomból kiindulva, illetve a forgatókönyvíróval és a stábbal közösen meg akartunk ragadni egy bizonyos érzékenységet, és nem volt célunk, hogy kioktassuk a nézőt vagy valamiféle morális magaslatról szónokoljunk. Ezt az érzékenységet akartuk vászonra vinni, és a természethez is hozzákapcsolni, mert számomra Ema egy kicsit a természetet, a napot is jelenti.

A főszerepet alakító Mariana di Girolamo azt mondta egy interjúban, hogy az Ema egy olyan nemzedékről szól, amelyet már nem a félelem határoz meg. Te hogyan látod ezt?

Ő mondhatja ezt, mert nem az én generációmhoz tartozik. De egyetértek, szerintem a filmbeli nemzedék különbözik az enyémtől, kizárólag Mariana kortársairól van szó, akik már a 21. században születtek, vagy legalábbis ebben a században nevelkedtek, tanulták meg értelmezni a világot és sok tekintetben a korábbi nemzedékektől eltérő érzékenységet alakítottak ki. Számomra ez a film annak is az eszköze volt, hogy megismerjem ezt a generációt, és közelebb kerüljek hozzá.

Vannak ennek a generációváltásnak politikai vonatkozásai?

Persze, ez egy nagyon politikus nemzedék, amely tudatosan figyeli, ami a világban történik. Ez különösen igaz Chilében, ahol ez a generáció robbantotta ki az október 18-i felkelést. Ez a nemzedék – legalábbis a javarésze – készen áll arra, hogy harcoljon és megváltoztassa a sorsát egy olyan országban, amely megszilárdította a társadalmi igazságtalanságokat. És ez a nemzedék közvetlenebb kapcsolatot ápol a természeti környezettel és a technológiával is.

A chilei filmkészítők közül talán a te filmjeid utaznak a legtöbbet világszerte. Mit gondolsz, milyen hatása lehet az Emának olyan helyeken, ahol a politikai közeget konzervatívabb ideológiák és törvények határozzák meg, amelyek a hagyományos társadalmi és nemi szerepek megerősítésére törekednek?

Ezt a kérdést nagyon nehéz megválaszolni, mert nincs elegendő információm, ezért csak a józan eszemre és a képzeletemre tudok hagyatkozni azzal kapcsolatban, hogy a filmnek milyen olvasatai lehetnek a világ más részein. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a filmben több univerzálisnak mondható kérdésfelvetés is van, és nem esik nehezemre azt gondolni, hogy a film érzékenysége a világ eltérő részein egyaránt empátiát ébreszthet, főleg az imént említett fiatal nemzedék körében. Biztosan lesznek, akik közösséget fognak érezni Emával, és akik úgy érzik, hogy az ő személyes erőfeszítéseik és tetteik révén igenis meg lehet változtatni azt a környezetet, amiben élnek, legyenek bár férfiak vagy nők. Szerintem ez a film egy olyan emberről szól, aki elkövet egy hibát, és amíg ezt kijavítja, nagyon sokat tanul, érettebbé válik és megérti, ki is ő és mire vágyik. Ez egy nagyon összetett emberi folyamat, amivel szerintem sok szinten lehet azonosulni a világ különböző tájain.

Miért döntöttél a kimondottan macsó gyökerű reggaetón zene használata mellett, ha egyszer a filmed egy nő szabadságáról szól?

Feltettem magamnak a kérdést, miért lehet, hogy annak ellenére, hogy a reggaetón – ne általánosítsunk, nem minden fajtája, de jó pár dal és előadó – valóban macsónak és nőgyűlölőnek mondott műfaj, mégis táncolnak rá a nők. A választ pedig a film adja meg. Több nőnek is feltettem ezt a kérdést, mire azt felelték, nehogy már azt is a férfiak mondják meg, hogy a nőknek mire kellene táncolniuk. Majd ők eldöntik, hogy mire táncolnak, hogyan és miért. Ugyanakkor szerintem az is érdekes, hogy a reggaetón nagyon is sokszínű műfaj, egyre összetettebbé vált az idők során, és az említett nőgyűlölő zenészek egyre inkább el is szigetelődtek. A reggaetón egy megállíthatatlan ritmus, nem tudom, most épp mi a helyzet, de amikor a filmet készítettük, többször is felmentem a Spotify-ra, hogy megnézzem, mik a legtöbbször lejátszott dalok országonként, és Latin-Amerikában általában a 10 legnépszerűbb számból 8 reggaetón volt. Vagyis tényleg ez az a zene, amit hallgatnak az emberek. És miért is ne vettem volna erről tudomást? Miért is ne akarnám megérteni, mit szeretnek az emberek, és miért ne foglalnám bele a reggaetón műfaját és problémafelvetéseit is a film felvetéseibe, ahelyett, hogy kikerülném?

A másik irányból közelítve a film zenéjéhez, milyen volt a közreműködés Nicolas Jaarral?

Ő egy kivételes zenész, akit évek óta csodálok, és nagy öröm volt vele dolgozni. Szerintem nagyon szép és erőteljes lett az Ema zenéje, remélem, hogy meg fog ragadni a köztudatban. Nagy Jaar-rajongó vagyok, ezért nehéz bármi mást mondanom, minthogy nagyon érdekes együttműködés volt. Mindig gyönyörűnek találtam a zenéket, amiket küldött, és ezeket egyből fel is használtuk. Sőt, egy idő után már előbb kezdtem el a zenét hallgatni, minthogy forgatni mentünk volna, és ezáltal a zene mutatott meg bizonyos csapásirányokat és hangulatokat, amiket később felhasználtunk.

Mindig nagy gondot fordítasz arra, hogy a filmjeidnek sajátos vizualitása legyen. Mit mondanál az Ema képi világáról?

Igen, szerintem nagyon fontos, hogy a filmek ne ismétlődjenek, és ne másolják egymást. Illetve az is magával ragadó számomra, amikor különféle textúrákkal, fényképezési módokkal és tónusokkal dolgozhatok. Szeretem felfedezni a mozgóképben rejlő kézművességet, erősen kézműves alkatnak tartom magam. Olyan operatőrökkel dolgozhattam – főleg Sergio Armstronggal –, akikkel egyéni textúrát és színezetet alakítottunk ki minden egyes filmünkhöz. Ezúttal egy olyan textúrát kerestünk, ami Valparaíso városához, színeihez és a film zenéjéhez kapcsolódik. Illetve szerettük volna megragadni a mai kort tükröző divatot is. Ezt próbáltuk meg képekbe foglalni, és úgy mozgatni a kamerát, hogy közel maradjunk a szereplőkhöz. Ez egy családi melodráma, amibe a pszichológiai thriller elemei vegyülnek, ráadásul a videóklipekkel is kokettál, vannak táncos jelenetei, szóval eltérő forrásokból válogat, és ennek a film vizuális karakterében is meg kellett jelennie.

A Fuga komponistájától kezdve a Tony Manero és az Ema táncosain át a No tévéstábjáig sok olyan szereplőd van, akik valamilyen művészettel foglalatoskodnak. Ezek a figurák illetve filmek tükröznek valamit a filmkészítéshez fűződő személyes viszonyodból?

Szerintem igen. Úgy gondolom, hogy a mozgóképkészítés bizonyos értelemben megkívánja, hogy úgy dolgozz, mintha egy kézműves manufaktúrában lennél: különböző célokból más és más ötleteket, tartalmakat vagy anyagokat kell megalkotni. Ez a Jackie-ben is benne van, ő ugyanúgy eltervezi és megszervezi Kennedy temetését. Engem teljesen megbabonáz a dolgok megmunkálásának folyamata, amit angolul craftingnak mondanánk. Persze a kézműves alkotás nehéz, és akadnak benne kreatív válságok is, de ezeken keresztül lehet igazán megérteni, hogy mi az, amit az ember létrehoz és átél. Most is érdekelt, hogy ezt beépítsem a kész filmbe, ezért került bele az alkotófolyamat kellős közepén levő koreográfus karaktere, illetve az is, hogy Ema és a barátnői megpróbálják megérteni Gastón, a koreográfus cselekedeteit. Ez is egy a sok kihívás közül, amikkel szembe kell nézniük. Szeretem ezeket a motívumokat és tudok velük azonosulni. Motivál, hogy a filmjeimben megosszak valamit az alkotófolyamatból, amiben én magam is benne vagyok a stábbal együtt. Izgalmasnak tartom, hogy ez látszódjon a filmjeimben, és így egy kicsit be lehessen lesni a színfalak mögé.

Ahogy már említettük, sok főszereplőd lemarad valami történelmi értelemben fontosról. Szerinted van olyasvalami a jelenlegi globális helyzetben, amit épp nem veszünk észre, de lényeges, az egész életünket meghatározó lesz a jövőben?

Jó kérdés. Az a helyzet, hogy jelenleg a világjárvány átalakít minden alapvető motivációt és válságot, és a világ biztosan örökre megváltozik a hatására. Ezért nagyon nehéz megválaszolni ezt a kérdést anélkül, hogy a jelenlegi kontextusról beszélnénk. De kétségtelenül látszik, hogy a közösségtudat, az empátia, illetve a másik megértése és elfogadása a legnagyobb kihívás, amivel az emberi fajnak szembe kell néznie ezen a bolygón, mert ezek nélkül lehetetlen előre lépnünk és egymással kommunikálnunk. Ez talán egy politikai vitát is hoz a kettéosztott világunkban, amit szerintem egy olyan rendszer határoz meg – legalábbis Chilében és a világ több más országában –, melyben a kapitalizmus felemészti az empátia minden formáját. Úgy látom, ez az a válság, ami rányomja a bélyegét az életünkre, és amit meg kell oldani. A világjárvány látványosan megmutatja, hogy akinek kevesebb hozzáférése van az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz és kevesebb anyagi forrás áll a rendelkezésére, azt általában a járvány is súlyosabban érinti. Ezért ezek az emberek jóval nagyobb számban haltak meg, mint azok, akiknek garantált a hozzáférésük az ellátáshoz és az oktatáshoz. Pedig mindannyiunkat ugyanaz a vírus támadja. Talán ez a világjárvány még tisztábban rámutat a társadalmi különbségekre, amelyekkel együtt élünk. Ezt meg kell értenünk, tanulnunk kell belőle és óvatosnak kell lennünk, mert nem telik semmibe, hogy populista vezetők tűnjenek fel, akik kihasználják ezeket a körülményeket, és magukhoz ragadják a hatalmat. Ez a legfontosabb: tartsuk nyitva a szemünket!

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 37-40. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14585

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -