Premier Plán

Elia Suleiman

Megállt az idő

Szabó G. Ádám

A legismertebb palesztin rendező a szatirikus társadalomkritikát és a finomhangolt karakterábrázolást egyesíti filmjeiben.

„Nincs otthonom, így száműzöttnek sem tekinthetem magam. Post mortem állapotban rekedtem, amelyet végigkísér a napi élet és halál” – deklarálja Elia Suleiman Az arab álom című 1998-as rövidfilmjében. Ars poeticája a palesztinok skizoid helyzetére is rávilágít – a nép történelmi traumája (az Izrael 1948-as létrejöttéhez kötődő, több mint 700 ezer arabot hazájából elűző nakba) és földrajzi határhelyzete (Palesztina Ciszjordániára és a Gázai övezetre osztott jogterület) máig átitatja a kisemberek közérzetét. Ez alakította a 60 éves direktor életét is: izraeli arab kisebbségiek, Fuad és Nazira Suleiman gyermekeként jött világra, 16 évesen hagyta el szülővárosát, Názáretet, 1982-1993 között New Yorkban tartózkodott, 1994-ben megalapította a Birzeit Egyetem média tanszékét, 2008 óta a saas-fee-i European Graduate School professzora, jelenleg Párizsban él feleségével, a Halhatatlan szeretők végén dalra fakadó Yasmine Hamdannal. Jayce Salloum libanoni-kanadai installációs- és videóművész felkérésére csöppent a szakmába, aki egy kísérleti etűd feliratfordításával bízta meg, Suleiman könyvekből leste el a fortélyokat, az európai modernizmussal először írásban találkozott mozgóképek helyett.

Koprodukciói gyújtópontjában mindig személyes tapasztalatok állnak. Suleiman önmagát, pontosabban az E.S. monogramú alteregót helyezi centrumba az Egy eltűnés krónikájában (1996), a Deus ex machinában (2002), A hátralévő időben (2009) és A mennyországnak kell lennie-ben (2019). Vezértémái az otthontalanság és az útkeresés, négy ontológiai dramedyjében más országokba látogat és hazatér (A mennyországnak kell lennie) vagy Názáretben marad (Egy eltűnés krónikája, Deus ex machina, A hátralévő idő). A faarccal viselt hányattatások Buster Keatonnel, a burleszkkel flörtölő egzisztencializmus Aki Kaurismäkivel és Roy Anderssonnal, a zajokra redukálódott miliő Jacques Tatival hozhatók összefüggésbe. Az ún. Krónika-trilógia és legutóbbi filmje egy örök szkeptikus profilját villantják fel. Szülei viszontagságaira utal A hátralévő idő: a direktor hiába próbál szeretni, megérteni, rokonai meghalnak. Hol a történelem viharai tépázzák őket (Fuad 1948-ban fegyvereket készít a partizánoknak, az epizodikus struktúrában az apa tragikus létpillanatai – bekötött szemmel lehajítják egy magaslatról, otthonából elvezeti a hatóság, halálra szánva csüggeszti ősz fejét – vezetnek át leblendékkel 1970-be, ‘80-ba és 2009-be), hol a saját keresztjüket cipelik. Nazira rendre levélírás közben bukkan fel, hogy aztán az író-rendező egy tűzijáték színvirágában búcsúztassa. A hátralévő idő nosztalgiáról lemondó emlékezetpolitikai hattyúdal, az elmúlás melankóliája hatja át. Suleiman egy kórteremben találkozik utoljára az anyjával, akit teljesen felőrölt a hat évtizedes kitaszítottság: kicsúszik az orrából az oxigéncső, és amikor a fia visszatenné, az asszony rezignáltan beletörődik a sorsába, arrébb tolva E.S. kezét. Mintha az élet stációit dokumentálná a rendező három, szülei emlékét ápoló filmje – nem véletlenül hívják Nazira Filmsnek A hátralévő idő és A mennyországnak kell lennie mögött álló produkciós céget. Az Egy eltűnés krónikájában a valódi Fuad és Nazira tűnnek fel hétköznapi pillanatokban, halpucolás, tévézés, alvás közben; a Deus ex machinában már csak az anya játssza önmagát, a földijeit becsmérlő apát egy színész testesíti meg; A hátralévő időben egyszerre látjuk az ősök fiatal- és öregkorát, immár más aktorok tolmácsolásában. Suleiman trilógiája és A mennyországnak kell lennie az idő stagnálását állítják fókuszba, Gilles Deleuze nézetei sejlenek fel a céltalanul lézengő, saját történetüket elmondani képtelen (vö.: az Egy eltűnés krónikája isztambuli anekdotát ismétlő öregura), nemzeti identitásválságtól sújtott alakok láttán. Némafilmszerű, csendes atmoszférájú, gesztusokra és mozdulatokra rendszeresen építő (lásd A mennyországnak kell lennie humoros pillanatokba torkolló bámészkodásepizódjait) fekete komédiáinak nincs hagyományos cselekménye. Statikus, non-lineáris és gyakran a fizikai humor eszközeihez nyúló filmjei mozaikdarabkákból, tableau vivant-okból állnak. Hangsúlytalan sztázis-életképek örvénylenek, a szereplők egykedvűen süppednek bele megváltoztathatatlannak érzett sorsukba és ennek tükrében nagyon is érthető, hogy a Suleiman-életműben miért meghatározó élmény a Linda Butlernek megfogalmazott örök jelenbe záródás: az Egy eltűnés... és a Deus ex machina a képmező oldalára komponált triviális eseményekre hagyatkoznak (piros turbános, barna mellényes figura akrobatikázik E.S. kőkerítésénél, szélről fotografált buszmegállóban vár egy férfi a sosem érkező tömegközlekedési eszközre, melyre a közeli ház lakója figyelmezteti), ritka a centrális képszervezés. Többször láthatunk felülről szemlélt apróságokat, a Deus ex machinában ilyen az útjában álló kocsi rendszámát lecsavarozó, a tulajdonossal pörölő alak és a fadarabokat égető nő epizódja, az Egy eltűnés krónikájában egy apa és a fia, illetve két cimbora verekszik össze járgányukból kipattanva, ugyanazon csehó előtt, vagyis Suleiman a családmodellen (Deus ex machina, A hátralévő idő) kívül a barátságeszményt is kérdőre vonja. Ismétlődő pillanatképek jönnek egymás után a szomszéd néni kertjébe áthajított kukászsákokról, egy úton focizó gyerekről, a labdát kiszúró öregemberről és a cécót kővé dermedve leső, szemközti tetőn pihenő vénekről (Deus ex machina). Kiskutya rohan a gazdája után, párizsi rendőrök segway-keringőznek a legszebb burleszk-hagyományok szerint. Minden Suleiman-film keserű „emberi komédia”: közmunkások sportolgatnak seprűvel, lapáttal, papírgalacsinnal, mérőszalagos hatóságiak veszik körül a kávézóban ülő direktort, akinek názáreti citromfáját folyton dézsmálja a szomszéd, vagy aki egy verebet kénytelen arrébb tolni a laptopja mellől (A mennyországnak kell lennie). Suleiman részben szenvtelen rezonőr, ugyanakkor a hosszú beállításos élettöredékek arról tanúskodnak, az auteur humanistaként fordul karakterei felé.

Szuvenírt rendezget a Szentföld nevű boltja polcán E. S. kamaszkori barátja (a karakter és az üzlet az Egy eltűnés krónikájában és A hátralévő időben is felbukkan, keretbe foglalva születés és pusztulás, távozás és hazatérés motívumait), aki a saját csapjából ömlő folyadékkal tölti meg „szenteltvizes” flaskáit; a rendező és a régi pajtás az épület előtt ülve nézik, ahogy telik az élet. Suleiman trilógiája többször pásztázza oldalról vagy akár szemből a szülői házat. Gyakoriak a fákon, réteken, utakon megpihenő vágóképek, A hátralévő időben két replika hangzik el a Dalok a második emeletről modorában. Az egyikben a 10 éves Eliát felelősségre vonja a tanár („Honnan vetted, hogy Amerika kolonialista? Ilyet nem mondunk az osztályban!”), a másikban Fuad öreg szomszédja benzint locsol magára, aztán gyufát ránt, mire a szomszédasszony betoppan Suleimanékhoz és az apa segítségét kéri, később pedig a vénember háborús sztorikat felidézve, tökrészegen beszél az izraeliek legyőzéséről („Gondolkodjunk tiszta fejjel, logikusan!”). Visszatérő eszköz a háromszög-kompozíció: az Egy eltűnés krónikájában a pult mögött álló orosz csaposnő két oldalán egy-egy palesztin havert látunk, a Deus ex machinában a háklis öreg/ ücsörgő aggastyánok hármasa szintén ebben az alakzatban testesül meg és A hátralévő idő szomszédját is így veszi körül a fiatal Fuad és a járókelők. Suleiman előszeretettel alkalmaz fogság érzetét keltő képkereteket: féltávolból látunk egy falat, egyik oldalán folyosóval, a másikon hősünk dolgozószobájával, miközben E.S. minden éjjel lekapcsolja a villanyokat (Egy eltűnés krónikája), máshol pedig a teraszon ülő, megfáradt Nazirát figyeljük az ablakon át (A hátralévő idő). A fénykép szintén visszatérő stíluselem (2009-es családregényében a bevonuló izraeliek fényképezőgép elé állítják a názáreti polgármestert és kompániáját, a halálos ágyán fekvő Nazira egy férjéről készült mementóba kapaszkodik), máskor politikai hírek mennek a tévében (A hátralévő idő Nasszer-temetése, a Havanna, szeretlek!-antológiafilm Egy kezdő naplója című epizódja Castro imperializmusellenes beszédével). A televízió – az Egy eltűnés krónikája táncműsor-betétjében és a cannes-i évfordulós Mindenkinek a maga mozija szkeccs-gyűjteményben található Kínos (2007) „film a filmben” epizódjában – valóság és fikció határait tünteti el. Suleiman precízen ügyel a szimmetrikus kompozíciókra (Egy kezdő naplója, A mennyországnak kell lennie), áramvonalas snittjeit néha kórházjelenetek szolgálatába állítja (infúzióra kötött, tolószékes, lábprotézises betegek és orvosaik dohányzása a Deus ex machinában, gipszelt karúak, terhes nő, bunyóba keveredett rapper sétája A hátralévő időben). Fontosak az elveszett karaktereknek szentelt epizódok a Deus… bekötött szemű rabbal útba igazított turistalányától és szétvert betonrámpán fennakadó kocsijától A hátralévő idő Suleimant reptérről hazafuvarozó, eső miatt leállósávba húzódó taxisán át a Haifa és Tiberias között ingázó, aztán a palesztin szabadságharcosok által megvendégelt iraki közlegényig. A rendező úgy véli, a palesztinok gettólétben szenvednek, így balsorsuk újra meg újra a bennük gyűlő feszültség kirobbanásához vezet. Jobb esetben csínyekkel bosszantják egymást, rosszabb esetben erőszakhoz folyamodnak, és azzal, hogy Suleiman ugyanazt a gyökeret ereszteni képtelen értelmiségit játssza, aki csak a mindennapok részleteit fürkészi, de sosem reagál (legfeljebb ábrándozik a visszavágásról, mint a Deus…-ban), ő maga is része lesz a passzivitásnak. (Az sem véletlen, hogy a direktor fejezet vagy alcímeket biggyeszt a filmjeihez és dedikációkat fűz hozzájuk. Az Egy eltűnés krónikája názáreti személyes és jeruzsálemi politikai naplóra tagolódik, Suleiman „apámnak és anyámnak, az igazi szülőföldemnek” ajánlja a művet, a Deus ex machina alcíme A szerelem és a fájdalom krónikája az elhunyt apa előtt fejet hajtva, míg A hátralévő idő – másik elnevezéssel: Egy jelenből hiányzó története – megszólítottjai az élők sorából távozott felmenők.)

Különösen legutóbbi szatírája, A mennyországnak kell lennie járja körül a művészi önkifejezés nehézségeit, de Suleiman (az örökké hallgatag rendező száját csak ebben a filmben hagyja el négy szó: „Názáretből jöttem. Palesztin vagyok.”) korábbi groteszk karakterdrámái is hangsúlyt fektetnek erre: az Egy eltűnés krónikájában zúgni kezd a palesztin filmes konferencián előadó E. S. mikrofonja, így a direktor nem tud beszélni, a Deus ex machinában post-itek értesítenek a vásznon nem látható drámai fordulatokról („Őrület, de szeretlek.” és „Apám megbetegedett.” – olvashatjuk, de az Egy eltűnés krónikája számítógépen pötyögött Másnap vagy Találkozás a pappal meta-címei ugyancsak ilyenek). Távoli snittjei után Suleiman premier plánokkal, kézfogás-közelikkel rendez melodrámát Jeruzsálemben tanyázó szerzői énjéről, a vele viszonyt kezdő rámalláhi nőről és az őket elválasztó izraeli fennhatóságról, hogy aztán a kör A mennyországnak kell lennie párizsi és New York-i elutasításaival záruljon be. Európában azt vetik a szemére, forgatókönyve nem egyeztethető össze a produceri iroda Palesztina-képével, míg az Egyesült Államokban gyakorlatilag kiröhögik a közel-keleti békéről szóló ötletét. (Hasonlót élhetett át, amikor az Európai Filmdíjjal honorált Deus…-t diszkvalifikálták az Oscar-versenyben, miután az Akadémia vonakodott elismerni a palesztin autonómiát.) Suleiman pikareszk odüsszeiáinak újabb sarokpontja a hatalmi logika gúnyolása. Az izraeli ellenőrzőponton nem fizikai, hanem pszichológiai terror zajlik: a Deus ex machinában a tekintéllyel való visszaélés és az idegengyűlölet pimasz balettje az autójukból kiszállított palesztin sofőrök táncoltatása. A rendező slapstickként és csaknem Jancsó politikai modernizmusára hajazva ironizál az elnyomókon – az Al-Aqsa-felkelés idején játszódó Deus ex machina intifáda-fantáziájában antihősünk a Fordja ablakából kidobott barackmaggal robbant fel egy harckocsit. Suleiman filmjeiben nagy szerephez jutnak a nők: az Egy eltűnés krónikájának arab lánya walkie talkie-s gerillaszínház-performansszal téveszti meg a rendőrséget és bírja azt körkörös – a Playtime körforgalom-vágóképét emuláló – autózásra, az 1993-95-ös békeszerződést pedzegeti („Oslo nem segít.”), tűzijáték közben lép meg a letartóztatására érkezők elől. A Deus ex machinában E.S. rámalláhi szerelme egyszerre femme fatale és meggyötört figura. Lassítva vonul az izraeliek őrtornya előtt és kéjvágyukat fordítja a katonák ellen, majd összedől a fémemelvény. A direktor-hasonmás egy Arafatot mintázó piros léggömböt ereszt a levegőbe és a Sziklamecsetig repülő ballonnal tereli el az őrök figyelmét, hogy átjuttassa imádottját az Al-Ram-ellenőrzőponton, végül pedig a hölgy csatlakozik a palesztin ellenállókhoz és egy spagetti westernekre, valamint a Mátrixra emlékeztető jelenetben nindzsaként gyűri le az izraeli férfikommandót.

Suleiman groteszk szocio-parabolái privát és társadalmi erőszak képeivel telítettek: a Deus ex machina egyik háttérbe komponált snittjén husánggal ütnek, lelőnek és elégetnek egy kígyót, majd egy autós ámokfutó Molotov-koktélt dob egy jeruzsálemi ház udvarára és szétgéppisztolyozza az ablakot. Ezek a célt tévesztett agresszió legjobb példái, míg az éjszaka horgászó Fuadot és barátját nyugton hagyó dzsipes járőr repetitív etűdje A hátralévő időben kivételes példa a hatalom jóindulatára. Ugyanitt Suleiman puskaport és fegyvert csempésző apját besúgja az egyik cimbora, vagyis a magántermészetű elnyomás intézményesülésére is akad precedens, A mennyországnak kell lennie Názáretben, Párizsban és New Yorkban játszódó útifilmje (amely helyszínválasztás terén kísértetiesen emlékeztet a Wages of Crime című lefújt projektjére) pedig már az egész világot rendőrállamként tételezi. Lincselés készül a Közel-Keleten, tank dübörög a Banque de France előtt és NATO-vadászgépek festik az égre a nemzeti trikolort a Bastille-napon, a brooklyni szupermarket gépfegyveres, rakétavetős vásárlói és a Central Parkban üldözött, palesztin-zászlós testfestésű, angyalszárnyat hordó lány határozott nacionalizmus-kritikák. Suleiman – a palesztin népen, szülein és a Deus ex machinát finanszírozó, majd A londoni férfi munkálatai során öngyilkosságot elkövető Humbert Balsan produceren (1954-2005) kívül –  mentorának, John Bergernek dedikálta tavalyi vígjátékát: a műkritikus Mindennapi képeink című könyvében arról elmélkedik, kulturális meghatározottságunk hogyan befolyásolja a bennünk élő nemzeti kódokat. A mennyországnak kell lennie e fénytörésben Suleiman olyan kulturális elhajlásokat veséző rövidfilmjeit imitálja, mint az Amos Gitaihoz fűződő barátságát is ábrázoló Háború és béke Vesoulban (1997) vagy a Kiber-Palesztina (2000) Mária-József-parafrázisa. Jay Salloummal közös dokumentumfilmje, a Bevezetés egy vita végébe (1990) az arabokat démonizáló nyugati perspektívát bírálja Az Öböl-háború… És aztán? című kisfilm-sorozat részévé avatott Gyilkos tisztelgéssel (1993) együtt: utóbbi művében a direktort nem éri el egy híradós, mert szétkapcsol a telefonösszeköttetés, Suleimannak egy Irakba menekült zsidó nő ír levelet, egy tévéműsor Jézus-színészét köveket dobáló palesztin gyerekek beállítása váltja.

Suleiman zeneválasztása – Natacha Atlas, Soapkills, Amon Tobin, Mirwais Ahmadzaï, A. R. Rahman, Nina Simone – briliáns: az I Put a Spell On You-t Atlas énekli a Deus ex machina közlekedési dugó-jelenetében (a napszemüveges E.S. és egy kipás sofőr visszafojtott indulattal méregetik egymást, miközben a zöld lámpánál részlegesen megbénul mögöttük a forgalom), A mennyországnak kell lennie-ben ugyanez a sláger hallható Nina Simone előadásában, miközben a direktor párizsi szépségeken legelteti a szemét. Ne feledjük Atlastól a Leysh Nat’ Arak arab popját (Egy eltűnés krónikája) és Yasmine Hamdan Stayin’ Alive-feldolgozását (A hátralévő idő) sem. Ihletői között találjuk a posztkoloniális elméletet kidolgozó Edward Saidot, várakozás-motívumai Samuel Beckett drámáit idézik, filmjeinek hangvétele (a mellbe döfött Télapóval indító Deus ex machina, a görög ortodox ceremónián élcelődő A mennyország…) Eugène Ionesco színműveit vagy Naji al-Ali karikatúráit juttatják az eszünkbe. Ciklikus narratívára épül az összes mozi: negyedik abszurdjának végén a rendező A hátralévő idő után ismét magányosan szemlélődik.

A MENNYORSZÁGNAK KELL LENNIE (It Must Be Heaven) – francia-katari-német-kanadai-török-palesztin, 2019. Rendezte és írta: Elia Suleiman Kép: Sofian El Fani Szereplők: Elia Suleiman (E.S.), Ali Suliman (Fivér), François Girard (Rendőr), Gael García Bernal (Gael), Nancy Grant (Producer). Gyártó: Nazira Films. Forgalmazó: Cinenuovo Kft. Feliratos. 97 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 22-25. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14423

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -