Magyar MűhelyBeszélgetés Szabó Istvánnal„Egy pohár víz egyszerűségével”Erdélyi Z. Ágnes
Szabó István, a magyar filmművészet klasszikusa túl van a nyolcvanon, és februárban mutatja be legújabb nagyjátékfilmjét, a Zárójelentést. Bulvárosan fogalmazva ez mindenképpen szenzáció. Szenzációnak nem tartom,
de örülök neki. Van egy bizonyos életkor, ami után már nehéz kora reggeltől
napi 12-14 órát talpon lenni, de ez most hál’Istennek nem okozott problémát. 8-9 éve nem volt új filmje. Ez sokszor előfordult
velem. A napfény íze előtt hét évig
vártam arra, hogy producert találjak. Korábban mindig folyamatosan dolgozott… A folyamatos dolgozás is
minimálisan három év szünetet jelentett két film között. Volt, amikor négyet.
Ezt teljesen természetesnek tartom. Nem lehet semmit tudni a Zárójelentésről. Nem ad némi eligazítást? Nem látom értelmét, hogy
elmeséljek előre egy filmet, a nézők majd leülnek és megítélik. Viszont amit az előzetesében láthatunk, az meglepően izgalmas.
Rengeteg minden van benne, ami korábban nem volt. Például egy faluban
játszódik… Nagyrészt egy faluban
játszódik. De nem is általában egy faluban, hanem a főhős, a főorvos
szülőfalujában, ahol az édesapja és előtte a nagyapja volt a körorvos. Az is meglepő, hogy erősebben politizálónak tűnik a filmje, mint a
korábbiak. Ezt nem hiszem. Napi
politikát nem veszek észre ebben a filmben, olyan dolgokról van szó, amelyek
jellemzőek arra a területre, ahol élünk, amit Közép-Európának nevezünk. A hősei sosem légüres térben éltek, és nagyon jellemző volt,
hogyan élnek, hogyan gondolkoznak, de itt mintha ez hangsúlyosabb lenne… Ezek a filmek arról
szólnak, hogy itt, Közép-Európában, Magyarországon, a politika, a történelem
hogyan szól bele minden ember életébe. Hogy a magánélet milyen kapcsolatban van
a történelmi megpróbáltatásokkal. Hogy hogyan találja meg az ember a
biztonságát, vagy hogyan veszti el ebben a történelem és politika által
állandóan átszőtt és sokszor megnyomorított világban. Nincsenek erősebb hangsúlyok? Egyáltalán nem! A Zárójelentés sokkal inkább magánéleti,
mint a Tűzoltó utca vagy a Szerelmesfilm… Megpróbáltam egy
történetet elmesélni egy pohár víz egyszerűségével. Nincs rendezői fakszni,
nincs benne az elektronika összes csodája. Egyszerűen elmesélt történet, az
elején kezdődik, a végén van vége, semmi fejenállás, semmi bukfenc. Ön sosem volt a bukfencek híve. Amikor elkezdtem filmeket
csinálni, akkor nyilván én is meg akartam mutatni, hogy milyen jól tudok
rendezni. Formailag különböző ismert filmekre hivatkoztam. De aztán lassan úgy
éreztem, hogy fontosabb egy történetet világosan egyszerűen, érthetően
elmondani. Most is erre törekszem, aztán majd kiderül, sikerült-e vagy nem. Mindig állandó csapattal dolgozik, de most érdekes, hogy Sándor
Pál a producer, aki ugyan nem először producere magyar filmnek, de mégiscsak
rendező, kolléga? Mindig barátságban
voltunk, szerettük egymás munkáit, értékeltük egymás filmmel kapcsolatos
elképzeléseit, ez most így alakult, és nagyon jól alakult. Éppen hezitáltam, mit is
lehetne ebből a forgatókönyvből csinálni, amikor kávéztunk egyszer Sándor
Palival, kicseréltük a véleményünket a világról, és Gyürey Vera, a feleségem
azt mondta, meséld már el Palinak, mivel is foglalkozol mostanában. Elmondtam,
és Pali olyan jókat mondott, hogy először arra gondoltam, legyen ő a dramaturg.
De aztán szép lassan úgy alakultak a dolgok, hogy ő lett a producer. És a színészek… Szinte mindegyikükkel
dolgoztam. Szirtes Ágival, Udvaros Dorottyával, Kerekes Évával és Börcsök
Enikővel az Édes Emma, drága Böbében,
Stohl Andrissal A napfény ízében.
Bálint András, Sólyom Kati. Akármelyik filmet említi a sok közül, amelyekhez
közöm volt, megtalálja őket. Nagyon fiatalon, huszonévesen kezdte a pályát. Azt lehet mondani,
önök voltak az első rendezőnemzedék a hatvanas években. A mi évfolyamunk első
filmje előtt már készen volt a Gaál István rendezte Sodrásban, Sára Sándor zseniális, mai napig érvényes filmje, a Cigányok, aminél szebbet, jobbat azóta
sem készítettek. Érez még ilyen lehetőséget egy nemzedék elindulására? Mindig van lehetőség. Kell
egy hatás, egy személyiség, aki valamilyen irányba elindít több fiatalt, és
kellenek körülmények, amelyek ezeknek a fiataloknak lehetőséget adnak. Nekünk
ez a kettő megvolt, Máriássy Félix, vagy Herskó János és a Balázs Béla Stúdió.
Szigorú kritikusai voltunk egymásnak. Emlékszem, amikor beadtam a Te című rövidfilm forgatókönyvét, nagyon
izgultam, mit szólnak majd hozzá a saját évfolyamtársaim. Mi ezt nagyon
komolyan vettük, és a mai napig büszke vagyok az ott készült munkákra, akár
Sára Sándor, akár Gaál István, Krampácsolók,
akár Kardos Ferenc Miénk a világ! című
filmjéről van szó. Nem mellékes az sem, hogyan alakult akkoriban a világ
filmművészete… Döntő, hogy amikor elkezdtünk
filmeket készíteni, a filmművészet talán egyik legszebb és legizgalmasabb
korszaka volt kibontakozóban. Pár évvel korábban készültek el olyan filmek,
mint Fellini csodálatos művei, az Országúton,
a Cabiria éjszakái vagy a 8 és fél. Bergman óriási dolgai, A nap vége, a Persona, Kurosawától A vihar
kapujában, Buñuel Öldöklő angyala,
Wajda Hamu és gyémántja, fantasztikus
filmek mind! Az amerikaiaknál ott volt John Cassavetes! Biztosak voltunk benne,
hogy filmmel is lehet olyan műveket teremteni, mint az irodalommal vagy a
festészettel. Aztán elindult a francia új hullám. A Négyszáz csapás, a Kifulladásig,
a Jules és Jim, az Unokatestvérek, Godard, Truffaut,
Chabrol. Fellini áradó költészete és Antonioni szigorú mértani tehetsége vagy
Bergman pszichológiai mélysége után ők elkezdtek könnyeden filmezni, úgy
mondták, caméra stylo-val, vagyis úgy
használták a felvevőgépet, mintha töltőtoll lenne és csak úgy firkálgatnának
vele. Ez nagy felszabadultságot adott. Amit a kamera kezeléséről tanultunk, azt
nem felejtettük el, de elkezdtünk sokkal szabadabban filmezni. És az első
filmjeinkre ez a jellemző, függetlenül attól, hogy ki kit szeretett jobban.
Gaál Istvánon természetesen észrevehető volt az olasz filmfőiskolán eltöltött
év és Antonioni erős hatása, Sándor Pálon érezhető volt Fellini mosolya és
gazdagsága, de ez nem számított, mert ezek mind magyar filmek voltak erről a
világról, miközben fel is vállaltuk azt, amit a magunkénak éreztünk. Talán
emlékszik rá, az Álmodozások korában
egy hatalmas táblát vonszolnak el Négyszáz
csapás felirattal. Aztán szép lassan ebből
filmipar lett mindenütt a világon, a filmipar elkezdte kiszorítani az európai
filmeket. Ipari termékek kerültek előtérbe mindenütt, a fesztiválokon is, ahol
kialakult a vörös szőnyeg, ami semmi másról nem szól, mint a sztárok
felvonultatásáról, aztán a filmiparból egyre keskenyedő utca lett a
szórakoztatóipar hatalmas erdejében. Néha megjelenik egy-egy művészfilm, amit
gúnyosan „arthouse” mozinak neveznek, és ez azt jelenti, hogy ötven-hatvan
személyes mozikban lehet csak játszani. Viszont önnek sikerült áttörnie a falat a vörös szőnyeges világ és
a művészfilmek között a Mephistóval. Szerencsés pillanat volt a
Mephisto. Körülbelül abban az időben
jött rá a világ, milyen a szellemi élet és a politika kapcsolata, és hogy a
politika cinizmusával nem könnyű felvenni a versenyt. Kinyitotta a világot Ön előtt, és külföldi filmekre is lehetőséget
kapott. Ez így van, de mind
hasonló dolgokról szólt. Rögtön utalnék a Csodálatos
Júlia című filmre, amely eredetileg egy egyszerű színházi történet egy
színésznőről. Csak ha jól megnézi ezt a színésznőt, és megfigyeli, miket művel,
akkor láthatja, hogy pontosan ugyanaz a karakter, mint Hendrik Höfgen színész a
Mephistóban: csak azt tudja
elviselni, ha ő van a színpad közepén, a reflektorok fényében. Ebből egyedül
azért nincs baj, mert ő egy demokratikus társadalomban él, Angliában, ahol nem
kell politikai bélyeg ahhoz, hogy valaki előre jusson. Júlia Hendrik Höfgen
lánytestvére, ikertestvére, ugyanazokkal a tulajdonságokkal, aki tűzön-vízen át
eléri, hogy azt játssza, amit ő akar. Mindössze a társadalom más körülötte. Vannak filmjei, amelyeknek művészek állnak a középpontjában.
Vannak olyanok, amelyekben Budapest a főszereplő. Vagy a történelem. Vagy a
fiatalság és a szerelem. A Zárójelentés illeszkedik valamelyik vonulatba? Amit elmondott,
természetesen értelmezhető így is. Minden sokféleképpen értelmezhető, de én nem
foglalkozom a saját filmjeim értelmezésével, főképp mert úgy érzem, hogy az Álmodozások korától kezdve minden filmem
főhőse a helyét, pontosabban a biztonságát keresi a társadalomban. Ez történik
azzal a fiatal mérnökkel, akit a Bálint András alakít, aki a kollégái között,
az idősebbek között, keresi a helyét aztán a telefonos kisasszonyok hangjára
ocsúdik: „Tessék felébredni!”. Az Apában
egy kisfiú keresi a helyét először a fantáziavilágban, aztán rájön, mégis neki
kell átúsznia a Dunát. A Szerelmesfilm
ugyanilyen biztonságkeresés, hogy megtalálhatjuk-e a felnőtt életünket a
gyerekkori szerelemben vagy nem, és ha nem, akkor mit tegyünk. A Tűzoltó utca 25-ben egy egész ház
történelem sújtotta lakóit látjuk megbirkózni a változásokkal. Ugyanerről szól
a Budapesti mesék, a villamossal,
amiben megpróbálnak otthont találni az emberek, és előre jutni vele. Aztán ott
a Bizalom. Egyértelműen csak a
biztonságérzetért való véres harcról szól és arról, hogy az emberi kapcsolatokat
hogyan emészti fel az a szörnyűség, az a bizonytalanság, amit bizonyos
politikai rendszerek okoznak. A Mephistóban
szintén arról van szó, hogy egy borzasztóan tehetséges ember hogyan próbálja
érvényesíteni azt, ami a kezében van: a saját tehetségét. Ugyanez a Redl ezredes története, és erről szól a Hanussen is. Közép-Európában az
embereknek naponta kell megharcolniuk a biztonságérzetükért. Ez szörnyű harc,
sokszor belebukik az ember. Aki győzni tud, annak eszeveszett szerencséje van.
A filmek pedig segítenek, hogy az emberek lássák, nincsenek egyedül. Rengeteg színész-világsztárral forgatott. Kikkel dolgozna szívesen
még? Mindenkivel, akivel eddig,
beleértve a magyar színészeket is. A külföldiek, akármekkora sztárok,
felkészültek, pontos tudással jönnek a forgatásra, mindenre odafigyelnek, és
támogatják a kollégáikat. Fantasztikus színészekkel dolgozhattam. Helen Mirren,
Glenn Close, Anette Bening csodálatosak, de Harvey Keitel és a Jeremy Irons,
Stellan Skarsgdård, Ralph Fiennes, Erland Josephson, mind óriási emberek,
akiktől csak tanulni lehet. A Találkozás Vénusszal egyik jelenetében Glenn Close-nak volt egy
monológja és nekem nem nagyon tetszett. Újra felvettük, megint nem tetszett, és
akkor Glenn Close rám nézett, és azt mondta: „Segíts! Légy szíves!”. Akkor megtanultam, mi az én dolgom. Azt
mondani, hogy nem jó, mindenki tudja. Azt kell megmondanom, hogy mitől több, és
azt hol találhatja meg magában. Az odafigyelést is tőlük tanultam. Helen
Mirrennel forgattunk egy jelenetet Az
ajtóban, már lepróbáltuk, már minden rendben lévőnek látszott. Azt
kiabáltam, „felvétel indít”, és Helenre néztem, aki visszanézett rám, és intett
a mutatóujjával, hogy nem. Megkérdeztem: „Helen, mi a probléma?” És nagyon halkan, hogy más meg ne
hallja, azt mondta nekem: „Mert még nem mértek élességet”. Mindenre odafigyel. Mindent tud. Nem akarja, hogy bárki bajba
kerüljön. Erland Josephsontól
egyszer megkérdeztem: „Te minden filmben nagyon-nagyon jó vagy, de Bergmannál
zseniális. Nemcsak te, minden barátod. Áruld el, mit mond nektek Bergman?” Erland
azt válaszolta: „Bergman nem mond semmit. De ő az egyetlen rendező, aki
folyamatosan oda teszi a kamerát, ahonnan látszik, hogy milyen jók vagyunk.” Az egyik titka, hogy pontosan ott
legyen a kamera, ahonnan látszik a színész szeme fénye. Látszik, hol születik
meg az érzelem, vagy hogyan változik meg. Így aztán amikor elmehettem
Bergmanhoz a Fanny és Alexander
forgatására, álltam Bergman mögött, és néztem, hova áll a kamerával. Jó lehetett… Jó volt! A film képes
arra, amit más művészet nem tud létrehozni. Amit Rembrandt vagy Tiziano meg tud
festeni, az egy állapot. Viszont a változást, ahogy valami születik és valami
elhal, egy gondolat, egy érzelem, azt csak a film tudja. A noteszembe felírtam
egy Tolsztoj idézetet a Feltámadásból,
mert jól illusztrálja mindezt. Tolsztoj így ír: „Megpillantotta öccsét,
megpillantották egymást és mosolyogva néztek egymásra. Megtörtént a
pillantásoknak az a titokzatos, szóban ki nem fejezhető jelentőségteljes
váltása, amelyben minden igaz volt, és megkezdődött a szavak váltása, amelyben
már nyoma sem volt annak az igazságnak. Sok mindent kellett volna mondaniuk, de
a szavak nem mondtak semmit, a szemek pedig csak annyit mondtak, hogy az, amit
el lehetett volna mondani, kimondhatatlan maradt.” Ezt tudja a mozi. Ez az
egyetlen dolog, amiért érdemes filmet csinálni. Minden más megtanulható,
megtanítható. de az, hogy ott áll egy ember előttünk, megszületik benne egy
igazi érzelem, és ekkor a néző is úgy érzi, hogy ez vele történik, és nincs
egyedül az életben – hát ezért az élményért érdemes jó színészek arcát nézni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
