Panoráma

Indonéz zsánerfilmek

Kultfilmművészet

Géczi Zoltán

A feltörekvő indonéz filmgyártás húzóágazata a szerzői zsánerfilm, a globális piacon kompromisszummentes harcművészeti mozik és horrorok képviselik a délkelet-ázsiai országot.

Éhesek és ambiciózusak, szívvel-lélekkel forgatnak, ösztönösen dacolnak a mainstream hollywoodi normákkal, a finanszírozási hiányosságokat eredeti ötletekkel és kemény munkával hidalják át – az indonéz műfaji filmeknek markáns stílusa, saját koncepciója, önálló karaktere van. A 2010-es években befutott rendező- és színészgeneráció által jegyzett produkciók nemzetközi viszonylatban is kiemelkedőnek mondhatók, legfőképpen azért, mert az általuk nyújtott befogadói élményt a középutas amerikai blockbusterek már évtizedek óta nem képesek megteremteni.

Pillanatkép detonáció előtt

Nemzeti filmgyártás csakis akkor képes kilépni a globális színpadra, ha jó helyen, jó időben prezentál egy vitathatatlan minőségű darabot, lehetőleg az adott mozgóképes kultúrára jellemző, ikonszerű zsánerfilmet, amely fel tudja kelteni a szakma figyelmét, továbbá a nyugati közönség egzotikumokra fogékony részét is képes megszólítani. A japán horror A kör (Hideo Nakata, 1998), a kínai kardjátékfilm a Tigris és Sárkány (Ang Lee, 2000), a thaiföldi harcművészeti mozi az Ong-bak – A thai boksz harcosa (Prachya Pinkaew, 2003) által válhatott ismertté és elismertté, az indonéz filmipar pedig A rajtaütéssel (Gareth Evans, 2011) hívta fel magára a nemzetközi figyelmet. 2018 őszének indonéz filmszenzációja, az Elragad az éj (The Night Comes for Us – Timo Tjahjanto, 2018) nemkülönben harcművészeti akció, de a helyi filmgyártás változatossága messze túlmutat a hard boiled zsánerén. Tavaly 116 indonéz nagyjátékfilm került moziba, amelyek között romantikus komédia, dráma, horror, ifjúsági film egyaránt akadt, és bár az indonéz stúdiók produktivitása meglehetősen egyenetlen, a hazai filmek jelenléte mind nominálisan, mind a box office részesedést tekintve folyamatos növekedést mutat.

260 millió lakosával Indonézia a Föld negyedik legnépesebb országa, de jegybevételek terén csupán a 15. helyet foglalja el a globális forgalmazási rangsorban (ez számszerűsítve 345 millió dolláros forgalmat jelentett 2017-ben), miközben az általános gazdasági növekedés és a demográfiai mutatók (a populáció átlagéletkora mindössze 28 év) a filmpiac gyors bővülését előlegezik meg. A szakmai háttér adott, az ébredező óriást azonban gúzsba köti a kellő számú mozivászon, a kiszámítható disztribúciós hálózat és a stabil finanszírozási rendszer hiánya. Ezen problémákra a külföldi szakmai befektetők bevonása kínálhat gyógyírt, s miután a piacbarát miniszterelnök, Joko Widodo 2016-ban eltörölte a „negatív lista” törvényt (amely megtiltotta, hogy külföldi cégek alapíthassanak és tulajdonolhassanak filmipari vállalkozásokat), keletről és nyugatról egyaránt élénk érdeklődés mutatkozik.

Hősök a húsdarálóban

Az indonéz színtér legerősebb, nemzetközi piacon is bizonyított zsánerét, a harcművészeti filmet – szemben a nyugati produkciós normákkal – a szerzői szemlélet határozza meg. Gareth Evans (Merantau, 2009; A rajtaütés, 2011; A rajtaütés 2, 2014), illetve a Mo Brothers néven dolgozó Timo Tjahjanto és Kimo Stamboel (Killers – Gyilkosok, 2014; Headshot – Fejlövés, 2016; Elragad az éj, 2018) nem holmi generálkivitelezésre szerződött művezetők, hanem invenciózus, határozott vízióval rendelkező alkotók, akik saját forgatókönyvből rendeznek kiemelkedően sikeres mozikat.

A kortárs ázsiai akciófilm egyik legnagyobb sztárja, az 1983-as születésű Iko Uwais tízéves korában kezdte el művelni a tradicionális indonéz harcművészetet, 22 évesen pedig formagyakorlat kategóriában nyerte meg a nemzeti pencak silat bajnokságot. A walesi Gareth Evans egy ismeretterjesztő sorozat forgatása okán kereste fel az ifjú mestert, majd a kölcsönösen inspiráló találkozást követően az eredeti tervet törölték, így Iko Uwais főállású gépjárművezetőből reménybeli akciósztárrá, a dokumentumfilmes karrierjét önkezűleg elszabotáló Evans pedig az indonéz martial arts mozi majdani atyaúristenévé léphetett elő. Evans éles szemmel látta meg a lehetőséget, és az igazi nagymenőhöz hasonlóan képes volt erényt kovácsolni a helyi filmgyártás technikai hiányosságaiból: a CGI beavatkozásokban bővelkedő, rángatott kamerával rögzített, villámgyors vágásokkal dolgozó, ennélfogva művi hatást keltő amerikai akciófilmekkel szemben az oldschool metódus mellett tette le voksát. Evans és stábja az összecsapásokat hosszú snittekben forgatja le, nem használ számítógépes képalkotást, harcművészetileg képzett színészekkel dolgozik, zene helyett az akció saját ritmusára vág. A hollywoodi producerek számára az efféle eljárás rémálom, mert egyetlen jelenet felvétele 7-8 napot vesz igénybe, a forgatást pedig legalább hathónapos intenzív próbaidőszak előzi meg, hogy a szereplők tökéletesen elsajátíthassák a bonyodalmas koreográfiákat – ezért egy indonéz harcművészeti film elkészítése szerencsés esetben is két évet vesz igénybe. Ez a metódus amerikai keretek között reprodukálhatatlan, mert Dél-Kaliforniában az idő sokkal drágább jószág, mint Jakartában, ráadásul hasonló igénybevétel mellett a színészek kötelező biztosítása sem volna lehetséges, figyelembe véve a sérülések kockázatát (jól illusztrálja ezt a problémát Jackie Chan amerikai és hongkongi munkáinak összevetése).

A nyugati rendezők nem kívánják felzaklatni a nézőt, gondosan vigyáznak hőseikre, s ezeregy technikai trükkel teremtik meg a biztonság illúzióját; legyen bármilyen szakadt Dwayne „The Rock” Johnson atlétatrikója, a közönség mindvégig tudja, hogy a csillagászati összegért szerződtetett, két további folytatásra aláírt sztár a mindenható direktor gondviselésének oltalma alatt áll. Az indonéz harcművészeti mozi nem tesz ilyesféle engedményeket, a rendező szenvtelenül küldi be a főszereplőket a lángoló pokolba, s csupán szempillantásnyi időt ad a néző számára, hogy elmerengjen a „hát ezt meg hogy a fenébe fogja túlélni?” kérdésen, mert olyan energiával robban be a jelenetet, hogy a legtapasztaltabb rajongónak is elakad a lélegzete. A műfaji toposszá emelkedett A rajtaütés expozíciója talán öt teljes percet rabol el a játékidőből, majd a jakartai rendőrség különleges taktikai alakulata (Korps Brigade Mobil) behatol a toronyházba, hogy megkezdődjön a másfél órás épületharcászati- és full contact harcművészeti őrület.

A rajtaütés volt a prototípus, ugyanakkor a folytatásban (A rajtaütés 2), illetve a rákövetkező években bemutatott akciófilmekben (Gyilkosok, Fejlövés, Elragad az éj) már a narratíva is súlypontozott kérdéssé vált, így sikerült meghaladni a hivatkozott mű kényszerzubbonyszerűen szűkös dramaturgiai keretét. Forgatókönyv tekintetében a kortárs indonéz akciókrimi egyszerre idézi John Woo gengsztereposzainak tragikus fennköltségét és Kinji Fukasaku jakuzafilmjeinek véres-mocskos káoszát, ugyanakkor végletesen öntörvényű, saját belső logikája szerint működő műfaj; nem alkalmaz morálisan megkérdőjelezhetetlen hősöket, nem kínál nyilvánvaló igazodási pontokat, nem ismer semmiféle tabut, és senki számára nem garantálja a túlélést. Meghatározó eleme és ismertetőjegye a figurákat övező misztérium, a lélektani profil nem dialógusok és illusztrációkként szolgáló jelenetek, hanem akció közben rajzolódik ki: a rendezők John Woo filozófiáját tartják iránymutatónak, miszerint a karakter által használt fegyvernél és harci stílusnál semmi sem demonstrálja hívebben az adott szereplő jellemét. Az indonéz harcművészet, illetve annak eszköztára pedig igen gazdag, a martial arts koreográfusok hatalmas arzenálból válogathatnak, midőn gyakorlatba ültetik át a hongkongi akciómester elméletét.

Iko Uwais ma már nemzetközileg keresett színész (22 mérföld, 2018; Beyond Skyline, 2017; Star Wars: Az ébredő Erő, 2015; A Tai Chi harcosa, 2013), de az indonéz akciófilm élcsapatát nem csupán férfiak (Yayan Ruhian, Joe Taslim, Zack Lee, Sunny Pang, Very Tri Yulisman) alkotják: a hongkongi és dél-koreai krimik konvencionális szereposztásával szemben az indonéz mozikban a nők is vezető karakterek. „Azok a lányok, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni, mind imádták az akciójeleneteket. Azt kell mondanom, hogy a lelkesedés és bátorság dolgában felülmúlták a férfiakat.” – nyilatkozta Timo Tjahjanto. A műfaj királynője, a süketnéma Hammer Girl figurájával geek-ikonná vált Julie Estelle eredetileg nem rendelkezett harcművészeti tapasztalattal, de A rajtaütés 2 színészválogatásán oly meggyőzőnek bizonyult, hogy a rendező rögvest elküldte egy komolyabb tréningre, s amint azt szerepei bizonyítják, azóta is remekül helytáll ezen a meglehetősen kompetitív piacon.

Helyi sikerből globális kultuszfilm

Az indonéz mozi, legyen bármilyen színvonalas, jelenleg ismert formájában soha nem lesz meghatározó vonulata a nemzetközi mainstreamnek. A limited cinematic release és az amerikai DVD forgalmazás eredményei szükségszerűen korlátozottak, de a gyártó indonéz cégek számára jóval súlyozottabb a külföldi piac, mint a 2,5 dolláros jegyárakkal működő hazai. A Sony Pictures Classic által forgalmazott A rajtaütés Észak-Amerikában összesen 18 millió USD bevétellel zárt a film, ami az egymillió dolláros költségvetéshez mérten rendkívüli profitrátát jelent.

A világpiac jelentősége azon okból döntő mértékű, mert az indonéz disztribúciós hálózat jelenleg nem biztosít elégséges felületet a növekvő számú bemutatóknak. 2018 nyarán mindössze 1600 mozivászon volt a 260 milliós országban, a terjesztők pedig kiszámíthatatlan üzleti megfontolások alapján döntenek róla, mely címeket tűzik műsorra. Iparági prognózisok szerint a vászonszámot a következő években legalább 5000-re kell emelni – így a megnövelt vászonszám jótékony hatásaként a jegyeladások is szárnyra kaphatnak. Legalábbis abban az esetben, ha az indonéz gazdaság, amely jelenleg Kína mögött a második leggyorsabban fejlődő nemzeti gazdaság, tartja a növekedési iramot; a plázamozizás ugyanis jelenleg a nemzetközi szinten alacsony jegyárak mellett is inkább a felsőközéposztály szórakozása.

A nemzetközi piaci jelenlét megerősítésének egyik kulcsa a koprodukciók forgatása. Indonéziában komikusan olcsón lehet csodát tenni: egy szuperprodukciónak minősülő, sztárokkal telezsúfolt akciófilm költségvetése sem haladja meg az 1,2 millió dollárt, vagyis produceri mércével fillérekből lehet nemzetközi szinten is ütőképes mozikat készíteni. A 20th Century Fox első indonéz nyelvű produkciója (Wiro Sableng: 212 Warrior) idén nyáron került moziba, az Ivanhoe Pictures három filmre szerződtette Joko Anwar rendezőt, miként az sem volna meghökkentő fordulat, ha Gareth Evans leigazolása után az agresszív piaci expanziót folytató Netflix a nemzetközi terjesztésen túl a helyi finanszírozásba is beszállna. Mindeközben további streaming szolgáltatók is bejelentkeztek, például a 6,5 millió indonéz előfizetővel rendelkező, kanadai Wattpad, amely helyi forgatókönyvek fejlesztésére és gyártására tett ajánlatot.

A Gonosz érintése

Sötét erdő mélyén, sekély sírhantból vergődik ki egy középkorú férfi. Zavarodott és amnéziás, saját nevére sem emlékszik. Egy amatőr videófelvételről tudja meg, hogy várandós feleségét megölte egy idegen, s hogy van valahol két kamaszkorú gyermeke, akik a felvétel szerint megszöktek a gyilkos elől. Az ismeretlen támadó a préda szerepét osztotta a túlélőkre, professzionális vadászként űzi őket; a drog hatása alatt álló férfi kétségbeesve menekül, tébolyultan bolyong a vadonban, miközben apró információmorzsák segítségével próbálja rekonstruálni a történéseket. A kiszolgáltatottság érzését torokszorító feszültséggé fokozza az operatőri munka: a főszereplőt kísérő szubjektív kamera egyterű képkompozíciókat használ, a premier plánok lassan váltanak át szuper, majd amerikai plánba. A játékidő első felében nincsenek dialógusok, a film egyetlen szereplőt mozgat, majd fokozatosan nyílik ki a fizikai tér és bontakozik ki a történet, melynek végére sokkoló finálé tesz pontot.

A Rítus (Modus Anomali, 2012) dermesztően precíz dramaturgiai konstrukció, megrendítően aljas film, amelyet a kivételes direktori és operatőri munka mellett Rio Dewanto szenzációs játéka emel a high concept horror csúcsára. A műfaj valódi kiválóságaihoz hasonlóan szerzői mű, írója és rendezője, Joko Anwar a Jakarta Post kritikusából vált a színtér kismesterévé, 2005-ben forgatta le első nagyjátékfilmjét (Janji Joni), 2017-ben bemutatott munkája, a Sátán szolgái pedig az év legsikeresebb hazai gyártású produkciójává vált. Az alkotó, legyen szó lélektani horrorról vagy kísértethistóriáról, töviről-hegyire kitanulta a műfajt, forgatókönyvíróként és rendezőként egyaránt képes eredeti ötletekkel, újszerű vizuális megoldásokkal frissíteni a klasszikus szabálykönyvet. S nyomában ott sorakoznak a többiek: Rocky Soraya (The Doll 1-2, 2016-17; The Third Eye, 2017; Sabrina, 2018), Helfi C.H. Kardit (Santet: Black Magic, 2018), Awi Suryadi (Danur 1-2., 2017-18; Asih, 2018; Danur 2: Maddah, 2018), Billy Christian (Tuyul, 2015; Rumah Malaikat, 2016), vagy a harcművészetből időnként átlátogató Timo Tjahjanto (Macabre, 2009; May the Devil Take You, 2018).

Amint a fenti, szükségszerűen hiányos lajstrom is példázza, az indonéz közönség örömmel költi a pénzét sötét mesékre: tavaly az eladott jegyek egyharmadát erre a műfajra váltották meg, így a fiatal rendezők viszonylag csekély kockázattal próbálgathatják oroszlánkörmeiket. S miután a zsáner elkötelezett nemzetközi rajongótáborral bír, az indonéz horror a harcművészeti akció mellett válhat a nemzeti filmipar globális zászlóshajójává a kultuszfilmek piacán. A mainstream státusz már korántsem kézenfekvő opció, mert bár az amerikai mozikban éppen látványos műfaji újjászületés zajlik, a délkelet-ázsiai szerzői filmek nem illeszthetők be a futószalagon termelt hollywoodi kommerszfilmek sorába. A nyugati közönség dramaturgiai és esztétikai koncepciója természetszerűen alapszik a keresztény kultúrkörön, a befogadó lelke legmélyén az expozíciótól a végefőcímig hisz a gonosz bűnhődésének és a jó győzelmének szükségszerűségében, ennélfogva nyugodt és kiegyensúlyozott borzongásra vágyik, míg az indonéz alkotók merőben másféle utazást kínálnak.

Drámák és dokumentumok

A meghatározó zsánerek mellett méltánytalanság volna nem kitekinteni azokra az alkotókra, akik más műfajok mellett kötelezték el magukat. Sajnálatos módon az indonéz drámairodalom maradéktalan megértését ellehetetleníti az a körülmény, hogy a filmek tetemes hányada a vallásos dráma kategóriába tartozik (a populáció 87 százaléka tartja magát az iszlám követőjének), de szép számban akadnak világi történetek is. Amelyek jellemzően nagyvárosi környezetben játszódnak, nagyvárosi szereplőkkel (az országban 15 olyan település van, amelynek populációja meghaladja az egymillió főt), mint például Lucky Kuswandi Napfény nélkül (Selamat Pagi, Malam, 2014) című filmje. Az egyetlen éjszaka történéseit feldolgozó, három női karakterre fókuszáló mozi valódi főszereplője maga Jakarta, ez a tízmilliós, helyenként hipermodern, másutt mocskos és roskatag metropolisz. Kuswandi számára az indonéz főváros hasonló inspiráció, egyszersmind változatos témák kimeríthetetlen forrása, mint Woody Allennek New York; a mozaikszerű film, amelynek színvonalát az indonéz rendezők szervezete a legjobb direktor címmel ismerte el, minden kockájában magán hordozza a forgatás idején mindössze 32 éves alkotó kötődését és szeretetét.

A színvonalas drámát a közönség is méltányolja: az 1970-es években játszódó, csupa szív és derű Szivárványcsapat (Laskar Pelangi, Riri Riza) 4,7 millió nézővel vált 2008 legnépszerűbb filmjévé, egyszersmind a modern indonéz filmgyártás kereskedelmi mérföldkövévé, az 5 cm (Rizal Mantovani, 2012) nézettsége meghaladta A rajtaütés nézettségét, a politikai love story Habibie & Ainun (Faozan Rizal, 2012) pedig 4,6 millió nézővel örvendeztette meg a producereket. A vígjátékok népszerűségét példázza, hogy az indonéz filmgyártás regnáló kereskedelmi bajnoka, a Warkop DKI Reborn: Jangkrik Boss Part 1 (Anggy Umbara, 2016) 6,9 millió nézőt vonzott be a vetítőtermekbe, de ezek a filmek egy európai vagy amerikai nézőből inkább váltanak ki idegenkedést és értetlenkedést, mint őszinte nevetést. A dokumentumfilmek között azonban akadnak nyugaton is érvényes darabok, mint Daniel Ziv nemzetközi fesztiválokon is komoly díjakkal elismert, jakartai utcazenészekről szóló munkái (Street Ballad: A Jakarta Story, 2011; Jalanan , 2013). Az egyszemélyes stábként dolgozó filmes elkötelezettségét mutatja, hogy a Jalanan forgatásakor öt éven át követte kamerájával a három főszereplőt, és a szerkesztési munka során a magasztos pillanatok mellett a kevésbé felemelő eseményekről készült felvételeket is megtartotta, hogy a lehető legteljesebb képet adhassa a muzsikusok életéről. Igen ritka eset, hogy egy végtelenül eszköztelen, technikailag félig amatőr dokumentum ily katartikus hatást gyakoroljon a nézőre, és finom empátiával mutassa be a társadalmi hierarchia alján tengődő utcazenészek mindennapjait, akik a szüntelen nélkülözés, a sorozatos megaláztatások ellenére is kitartanak, mert azt a szabadságot és kegyelmi állapotot, amit a zenélés ad, semmiféle jól fizető polgári állás nem válthatja ki.

Sztárok és renegátok

„Kereskedelmi szempontból, illetve a fesztiválszerepléseket tekintve egyaránt növekszik az indonéz filmek elismertsége. A szakma ma már sokkal tudatosabban dolgozik, mert az élénkülő érdeklődés arra buzdít minket, hogy egyre jobb filmeket készítsünk, egyre nagyobb legyen a produkciók értéke, hogy ezáltal képesek legyünk fenntartani a közönség érdeklődését.” – jellemezte az iparág helyzetét Joko Anwar, aki e sorok írásakor az első amerikai finanszírozású filmjét forgatja (Gundala). Az előttünk álló években szükségszerűen bekövetkezik a szakadás: a sztárrendezők, köszönhetően a külföldi befektetőknek és a kiterjesztett disztribúciós hálózatnak, nagy költségvetésű blockbustereket forgatnak majd, amelyek a hazai piacon képesek lesznek meghaladni a 10-15 milliós nézőszámot, ugyanakkor a csekélyebb (3-400 millió rúpia) költségvetésű függetlenfilmek gyártása sem indul hanyatlásnak, így az indonéz mozi az elkerülhetetlen kommercializálódás mellett is sokszínű, folyamatosan fejlődő ágazat marad. Mindent összevetve az indonéz filmgyártás jövője a globális játékosok szerepvállalásán múlik, mert a multinacionális produceri cégek bevonása végső soron a helyi filmkultúra megerősödését, az indonéz film nemzetközi ismeretségét és reputációját szolgálja.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 42-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14018

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -