Mesterséges intelligencia

Mesterséges Intelligencia

Csontbarlang a Szilícium-völgyben

Parragh Ádám

Az ember és a gép közötti távolság csökkenni látszik, épp csak az kérdés, hogy igazából ki hasonul a másikhoz.

A technika és a tudomány segítségével környezetét és önmagát egyre brutálisabban megváltoztató lényként az ember talán semmit nem vesz természetesebbnek, minthogy ebbéli ténykedését környezetének és önmagának egyre jobb megismerése, az egyre precízebb, egyre objektívebb tudás segíti. Ám számos gondolkodó szerint a megismerés egyszerűen nem lehet tárgyilagos folyamat. Platón híres metaforája alapján árnyékvilágban élünk, valósnak gondolt világunk mindössze látszatok, foltok játéka egy barlang falán, melynek bejáratával háttal ülünk. Csányi Vilmos úgy fogalmaz, hogy míg az állat a környezet pillanatnyi állapotait tekinti legfontosabb információinak, a konstrukciós és absztrakciós képességgel felvértezett ember az önnön elméjében raktározott információkat, reprezentációkat tekinti a legfontosabb környezetének. A humánetológus szerint kiemelkedő tulajdonságunk, hogy hiedelmeket alkotunk, és ezek jelentősége nem merül ki közösségalkotó szerepükben, hisz „annyit fogunk fel a valóságból, amennyit a hiedelmeink közvetítenek.” A hiedelmekből álló ideológiák legnagyobb kortárs kritikusa, Slavoj Žižek nem kevesebbet állít ezen gondolati konstrukciók védelmében, minthogy azok nélkül a valóság elveszítené logikai összefüggéseit. A megfigyelőtől független világot hirdető filozófiai materializmust azonban talán Martin Buber tette zárójelbe a legelegánsabban, azzal a banálisnak tűnő megállapítással, hogy „a világ és én kölcsönösen tartalmazzuk egymást.”

De hát mindez csak fotelbölcsészet, filozófiai okoskodás, már hogy élnénk hiedelmek meg holmi árnyak között? A régiek, azok igen, de mi már tisztán látunk, és tudásunk akkora, hogy maholnap életre keltjük a gépeket! Behemót optimizmusunk amúgy ismeretelméleti szempontból is hasznos, elvégre, ahogy Steven Pinker írja: „a robottervezés egyfajta tudatosságra ébresztő foglalatosság.”

A felejtés bére

Tisztán látni? A környezetünk puszta érzékelése „kontrollált hallucináció”, az agy korábbi tapasztalatai alapján meghozott „legjobb tipp”, ahogy Anil Seth fogalmaz. Az összes optikai csalódás (a kivilágosodó és besötétedő négyzetek, az összetartó vonalak, a Rubin serleg, Ames szobái stb.) azon környezeti szabályszerűségek (megvilágítás, textúra, határvonal, perspektíva) körmönfont felfüggesztéséből fakad, melyeket csecsemő- és kisgyerekkorban sajátítunk el. Első éveinkben kijárunk egy (pár) egyetemet, de ennek tényét elfelejtjük. Amikor a Terminátor szemén keresztül látjuk a vérvörösbe fullasztott világot, minden látótérbe kerülő tárgy praktikumának számszerű feltüntetésével (megfelelő bőrkabát, likvidálandó személy stb.), az egyszerre érzékeltet valamicskét abból, hogy látni, ha nem is tudatos, de komoly agyi kapacitást igénylő tevékenység, és egyszerre mutatja ezt a folyamatot – tévesen – objektívnek. A látás és a nézés között nem pusztán a látvány érzésének nehezen megragadható jelensége húzódik, de a megértés is, a tárgyak és személyek felületeinek és a környezet viszonyának azonosítása, mely feltételezéseken alapul, és korántsem tévedhetetlen. A néző számára persze a Chappie címszereplője nem pusztán lát, de egyenesen alkot, amikor két pillanat alatt lefesti a roncstelepen málló bogárhátút. Sorról sorra, képpontról képpontra, motorikusan – ahogy egy intelligens szerkezettől elvárjuk. Ám a neurális hálózatok (újra) felfedezése épp azt tanúsítja, hogy a digitális-procedurális számítógép mégsem jó mindenre. Mert az élet nem nullákból és egyesekből áll, hanem végtelen átmenetben formálódik.

Elménk viszont csak fogalmak segítségével működhet, a gondolkodás médiuma, a nyelv az átmeneteket térben és időben elkülönült egységekre szabdalja. Így tudjuk megragadni a dolgokat, létrehozni a világ modelljét, és beleesni abba a csapdába, hogy a kettőt azonosítsuk – noha a szimuláció nem duplikáció, pont ezért van rá két, jól elkülönült fogalmunk. Ahogy Platónnak is volt két, jól elkülönült fogalma. Test és lélek, független létezők, egyik múlandó, másik örök. Körülbelül innen datálhatjuk a nyugati gondolkodásba sejtszinten beívódó vagy-vagy logikát, és ezt a platóni-keresztény dualizmust René Descartes is csak észszerűsíteni tudta a gondolkodó és a kiterjedt dolgok világképével, melyben a lélek már mint racionális tudat, a tobozmirigyen tartott ezernyi gyeplőjével csatlakozik a testhez. A szigorúan elváló kategóriák, az éles kontúrok eszméje húzódik meg Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiája mögött is, hisz a monolit nemcsak szabályosságában környezetidegen jelenés, de egyúttal mérföldkő, az „eddig még nem, de innen már igen” cezúrája. A valóság finom fokozatai felfoghatatlanok és ábrázolhatatlanok.

A robotikához és a mesterséges intelligenciához kapcsolódó összes, vágyakozással és félelemmel vegyes spekuláció az öntudatra ébredő gépekről Descartes örökségét cipeli. A materializmus szerint a világot anyag és annak működése határozza meg, minden mentális állapot, minden gondolat és élmény egy fizikailag értelmezhető agyi állapothoz tartozik, tehát lefülelhető. A technikai fejlődésbe vetett hit révén pusztán az a kérdés, hogy mikor válik a lélek, a tudat, annak minden cókmókjával (emlékek, vágyak, vélekedések) lemásolhatóvá, ahogy arról a Tron vagy az Agyhalál tanúskodtak már a nyolcvanas évek legelején. Az emlékezet, mely időbeli kiterjedése, narratív jellege miatt a tudat legkönnyebben megragadható – és megfilmesíthető – komponense, valóban nélkülözhetetlen a fejlett éntudathoz. Az 1987-es Robotzsaru ébredéséhez önéletrajzi memóriáján keresztül vezetett az út, és az emlékezet hitelességének (annak, hogy hozzánk tartozik, hogy tartalmát mi éltük meg) jelentőségét nagyon jól illusztrálta a szomorú valósággal szembesülő klónok története a Holdban. Hitelességen persze mi inkább objektivitást, precizitást, tetszőleges visszakereshetőséget szeretnénk érteni. Ennek hasznát cinikusan kérdőjelezi meg a Fekete tükör sorozat Az emlékchip epizódja, ahol a főhős a chip segítségével derít ki egy múltbeli affért, majd szétzúzza házasságát, melynek emlékeibe aztán rögeszmésen menekül vissza. A lélek integritását ugyan sokkal jobban szolgálja az emlékek durva torzulása, még durvább szelekciója és nagyon-nagyon durva elfojtása, minek kockáztassuk meg akár egyetlen emlék sérülését, elvesztését is, ha fenn a felhőkben biztonsági másolattal együtt is elfér az összes?

Hiába monista oly büszkén a technokrata társadalmunk, a romlandó test, valamint a tisztán informatikaira konvertálható digitál-lélek koncepciója pont arra emlékeztet, amit annyira szeretnénk elfelejteni, lásd egy másik Fekete tükör epizód, a San Junipero szerver- mennyországát. Ahhoz a dualizmushoz jutottunk vissza, ahonnan a vallások elindultak.

Kötelező akarat

Ember és technológia viszonyának megítélésekor fontos szempont, hogy melyik fél érdekei érvényesülnek. Mielőtt azonban nagylelkűen megelőlegeznék a kialakulóban lévő „faj” szempontjait, érdemes átgondolni, hogy mi magunk mit is akarunk. Mivel a szabad akarat minden bizonnyal csak egy élmény, ami a felismert vágyak és a cselekedetek közé ékelődött a kontroll praktikus illúzióját megteremtendő, a kérdés igazából úgy hangzik: mire vágyunk? Természetesen mindenre. A valóságban ez problémás kicsit, ahogy a Colossus: the Forbin Project védelmi szuperszámítógépének ténykedése is mutatja. A bőség és komfort békéjének az ára például a totális megfigyeltség, szabadságunk teljes feladása. 1968 párizsi diákjai erre az alkura még nemet mondtak, ám a privát szféra értelme lassan, alattomosan átértékelődött. A tíz évvel később, Christopher Lasch által Az önimádat társadalmában lefestett ember számára „a szabadság csak növeli benne a bizonytalanságot, melyet csak úgy győzhet le, ha mások arcán látja »grandiózus énjének« tükörképét”. Ezért várjuk jobban, hogy a bőség és komfort nevében az okos kütyük mindent csináljanak meg helyettünk, mint amennyire félünk attól, hogy cserébe mindent tudni fognak rólunk. E tárgykörbe tartozó legtöbb történetet (Különvélemény, Én, a robot, Sasszem) talán nem is az orwelli félelem szüli, hanem az álszemérem. Nem akarunk szabadok lenni, legfeljebb egy film erejére. A Mátrix elképesztő sikerét ennek is köszönheti: egy pásztorórára mindent ad. Buddhizmust és erőszakorgiát, keresztény szimbolikát és szerelmi megváltástörténetet, legfőképpen azonban szemkápráztató technológiai bemutatót – és egyben a szabadság, a kontroll utáni sóvárgást, vagyis a géprombolás tiszta dühét, mely pontosan a szemkápráztató technológia ellen irányul. E szemérmetlen szinkretizmus népszerűsége megmutatja, hogy az önrendelkezéshez fűződő vágyaink inkább csak egyéjszakás fellángolások, és hogy a technokrata környezetben felerősödik a spirituális éhség.

A nyugati világ (intézményes értelemben vett) vallástalanodásának következményei között mellesleg a nárcizmust is megtaláljuk. A túlvilág ígérete és a protestáns munkaetika puritanizmusa nélkül ránk szakadnak az egyre jobban gépiesített gazdaság által egyre gyorsabb ütemben megtermelt javak és lehetőségek. Most kell megvalósítanom magam, mondja a fogyasztói kapitalizmus alapparancsa, melyet Žižek oly találóan nevez a hedonista individualizmus imperatívuszának. Az egyéni érdek természettudományos igazolását Richard Dawkins szolgáltatta, nagysikerű könyve óta köztudott, hogy még a gén is önző. Hát hogyan is hihetnénk, hogy amikor a gép tudatra ébred, nem fog futószalagon fittyet hányni a programozó akaratára? Hogy is hihetnénk igazán a gép békés, önzetlen voltában, ha a teremtés kiteljesedése, hogy „saját képére és hasonlatosságára”? Az Ex Machina mesterséges Évája hogyan hozhatna a film végén „humánus” vagy morálisan korrekt döntést, amikor elektronikus agya egy népszerű keresőprogram adatbázisához kapcsolódva a globális tudatból és tudattalanból táplálkozik, melyben akár jelentős túlsúlyban lehetnek a lasch-i és dawkinsi késztetések? Nem, Ava makulátlan inkognitója fontosabb, mint annak az embernek az élete, akinek a szabadságát köszönheti, látszólagos racionalizmusa pedig a fogolydilemmára adott félreérthetetlen válasz.

A szabad akarat a gépnek még ellentmondásosabb aspektusa, lévén a robot eleve szolga, alárendelt munkás. A szó jelentése is ez, és első kulturális felbukkanása Karel Čapek színművében, a R.U.R.-ban sem volt más, mint a proletárforradalom vészjósló allegóriája, mely lényegében megvalósulóban van, hisz a technokráciában a munkásosztály szerepét a technológia veszi át. Akadnak ugyan az egyenjogúsodásnak békésebb verziói, mint amilyen például az Isaac Asimov novellájából készült A kétszáz éves ember, de jellemzően nem a Robin Williams által megformált Martin szelíd szarkazmusa a legkomolyabb csapás, amit az embereknek el kell szenvedniük a tudományos-fantasztikus osztályharcok során. És ha a legnagyobb szeretet övezi a szolgát, mint a Mesterséges értelem szintetikus gyermekét, a történet a teremtői és birtoklási önzés elégiájává hajlik.

A hierarchikus sanyargatottság annyira meghatározó, hogy legtöbbször a tudatra ébredés és a szabad akarat kötelező jelleggel kerül fedésbe. A Julian Jaynes kétkamarás tudat-elméletére felfűzött Westworld sorozat is ekképpen tesz: a külsőnek, „isteninek” tulajdonított, valójában programozói hangok (jobb) sajátként történő felfogása (bal félteke) vezet a szabad én-tudathoz. Jaynes elképzelése a két kamráról-kamaráról az agyi lateralizáció bámulatos leegyszerűsítése, ugyanakkor a tévésorozat az így adódó szabad akarat látványos dekonstrukciójával szolgál. A viselkedés rendszere számtalan kényszer megjósolhatatlan eredménye. Kiszámíthatatlan, hogy az android madám Maeve hogyan cselekszik: a programjába illesztett intrikus frissítés „Menekülj!” parancsa, vagy az eredeti memóriájának anyai emlékeiből adódó „Maradj és oltalmazd!” virtuál-ösztöne erősebb? Ám ha megvan az eredmény, az már makacsul tartja magát: a laboratóriumi körülmények között megismételt életutak, mint a Westworld kalandpark fő befektetőjének letöltött tudata, mindig ugyanahhoz a családi drámához vezetnek, melyben pont a függőség és a konokság ütközik össze.

Korlátolt felelősség

„A szabad akarat az emberi lények olyan idealizációja, amely az etikai játszmát lehetővé teszi” – kel a személyes felelősség védelmére Pinker. A társas kapcsolatok világa a legtöbb esetben elég közel van ehhez az idealizációhoz, és nem mellesleg, az etikai játszmák tettek minket modern emberré. Az emberi közösségek növekedésének, a társadalmak kialakulásának két, Csányi Vilmos szerint genetikailag kódolt sarokköve a másik iránti érdeklődés, az empátia és az együttélés szabályainak kölcsönös elfogadása. Előbbi nélkül nincs kapcsolódás a másikkal, utóbbi nélkül elviselhetetlen és kezelhetetlen a közelség, az egyre fokozódó népsűrűségből adódó ezernyi konfliktushelyzet.

A tudatosodást a szabad akarattal helyettesítő filmek és sorozatok, így a Westworld ezért is paradox helyzetben vannak. A park szintetikus lakóiban eleinte titkon, később látványosan izzik a lázadás forráskódja, a tehetős vendégek meg épp azért mennek a parkba, hogy valódi életük korlátait maguk mögött hagyva, következmények nélkül kitombolhassák magukat a tökéletesen élethű androidokon. A sorozat gépiesített proletárforradalma számos együttműködéssel van kikövezve, részvéttel és áldozathozatallal (A robot és Frank idősgondozó gépezete akár memóriája teljes törlésével is hajlandó segíteni), ők talán az emberré válás útján indulnak meg, a másikat tárgyiasító, szabályokra fittyet hányó vagy a szabályok áthágását provokáló vendégek viszont tényleg azon az úton haladnak. Csak épp hátramenetben.

Emiatt azonban már régóta nem kell szégyenkeznünk, a piac lényegében így működik. A neoklasszikus közgazdaságtan (mely oly irigyen nézte a technikai fejlődés tuningolta természettudományok presztízsét) matematikai alapokra helyezkedve levetette az erkölcsi értékekkel, az emberi szándékkal való foglalatoskodás nyűgét. Ő csak számokat vizsgál, hisz a pénz dolgozik, az ember pusztán „humán erőforrás”. A Mátrix szerepcserés elemmetaforája szinte eltakarja, milyen evidensnek tartjuk, hogy – 1914 óta – ugyanazt a szót használjuk az élet cseperedését biztosító méhre és számok táblázatos fészkére. Egyáltalán, használjuk még az eredeti értelemben a „mátrix” szót? Számokkal bármit ki lehet fejezni – ez a krédója korunk emberének, aki hitbuzgón lesi, hogy melyik oldalról előzi meg a kurzweili exponenciális görbén gyorsuló mesterséges intelligencia. A minőség feloldódik a mennyiségben, és hogy az emberi változó meddig marad a képletben, az a végeredmény függvénye. Ha siker kopogtat, mint a Pénzcsináló adatzsonglőr statisztikusa esetében, ahol egy baseball-csapat fellendítése a tét, fontos faktor vagyunk, ha a világgazdaság omlik össze, mint 2008 szeptemberében, öltönyös Káinként lehet mutogatni a többi együtthatóra, és sietősen kivonni magunkat az egyenletből, ahogy a Krízishelyzet című filmben láthatjuk – és ahogy bizonyos mértékben maga a film is teszi.

Az együttérzés jelentősége, hatalma inkább tűnik romantikus gondolatnak, mintsem antropológiai ténynek, az ezt hangsúlyozó alkotásokból pedig kevés akad, mely úgy elmélyülne a témában, mint Philip K. Dick regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? és a belőle készült klasszikus, a Szárnyas fejvadász. Dick és Ridley Scott az ember és gép közötti határvonalat ugyanis pontosan az empátia mentén, annak intellektuálisan imitálhatatlan, ösztönszintű forrásvidékénél húzza meg, a félig valós Voigt-Kampf-teszt képében. A film egy tragikus kimenetelű teszttel kezdődik, mely ironikus módon épphogy sikeres: a nyomozó megölése a mesterséges ember együttérzésének hiányát, egyúttal a határ – megnyugtató – nyomatékosítását jelenti. Amikor viszont a film végén a replikáns Roy Batty megmenti a rá vadászó Rick Deckard életét, a teszt valóságos körülmények között vall kudarcot, a mezsgye feloldódik. A mesterséges intelligenciával foglalkozó sci-fi történetek alapvető törekvése ez a kockázatokkal teli átlelkesítés, és akár sikeres, akár eredménytelen vagy éppen gonoszságot szül, Buber alaptételét viszik színre. Ahogy az ember megszemélyesíti gépezetét, az „Én-Az” dologiasító, halott viszonyból életteli, határokat lebontó „Én-Te” viszony lesz.

Test a lelke mindennek

A Szárnyas fejvadásznak van egy majdnem páratlan vonatkozása. Gépei nem gépek, hanem genetikailag szerkesztett humanoidok, húsból és vérből, az igazi emberektől való, bizonyító erejű megkülönböztetés csak csontvelővizsgálattal lehetséges. Hasonló biorobotnak tekinthetőek még a Csillagközi romboló sokadik generációs cylonjai, és, meglepő módon, eredetileg Čapek szolgának teremtett robotjai is, ám az ő fejükben egyetlen egy dolog jár, a munka. Nem így Scott teremtményei! Batty finálébeli monológja során nyilvánvalóvá válik, valós emlékei, érzései vannak, ráadásul semmi sem utal az oly evidens letölthetőségre. Ellenkezőleg, ezek az élmények, belső tartalmak az ő halálával együtt eltűnnek, mint „könnyek az esőben.”

A csomó, amit Platón Nagy Sándor-i lazasággal kettévágott, aztán Descartes próbált összedrótozni, az még ma is nagy gubanc. A tudat, mint valamilyen tapasztalat (az, hogy egy látvány vagy hanghatás milyen érzés a tapasztaló számára), valamint a fizikai világ, érzéseink, gondolataink és tetteink kapcsolata sokak szerint a legnagyobb rejtély. A technokrata társadalom megszemélyesítési gesztusából mégis megkerülhetetlenül adódik, hogy a gépek egy fejlettségi szinttől szert tesznek majd a tudat „képességére”, vagy legalábbis hozzájárulnak a rejtély megoldásához, hogy az agy érzékelését egyszer majd úgy manipulálják, ahogy Smith ügynök vette rá Cyphert neoluddita bajtársainak elárulására egy szelet steakkel – ami csak a fejében létezett. Lényegében ez a virtuális valóságipar legfőbb törekvése. Az Agyhalál naivnak tűnő ketyeréje, mely élményeket rögzít és tesz visszajátszhatóvá, az Álmodnak az androidok… hangulatorgonája és empátiadoboza már előrevetítették a Mátrix utáni sóvárgást, azt, hogy az 1992-ben Gerhard Schulze által élménytársadalomnak nevezett nyugati világ számára ez a lehetőségek micsoda tárházát jelenti. Mégis könnyen lehet, hogy a tudat örökre az „erős mesterséges intelligencia” koncepciójának neuralgikus pontja marad.

Az érzés roppant fontos, nélküle a teremtmény nem tudja, mi jó, mi rossz neki. Saját bőrén kell megtapasztalnia, hogy valami: milyen, így adódik a jelölt fizikai ismerete, és így vonatkozhat rá jel. Ez minden jelentés, a szemantika alapja, enélkül nincs értelem, és ez az, amire a legokosabb számítógép sem képes, lévén szintaktikai elven működik. A nyelvvel, önreflektív tudattal rendelkező Homo sapiens kifejlődése az univerzum leggrandiózusabb utazása: megindultak együgyű sejtek, amik az őslevesben lubickolva is tudták, hogy nekik mi a jó. Akik felébredő Skynetet, vagy az „információ tengeréből kiemelkedő”, szuperintelligens antagonistákat vizionálnak (lásd a már címében is Descartes előtt hajlongó Páncélba zárt szellemet, vagy a Bosszúállók: Ultron korát), lényegében a teljes utazást meg akarják spórolni.

A tudat, a szubjektív tapasztalat, mint hangsúlyozza Anil Seth, a komplexitástól, a számolási kapacitástól, az intelligenciától független biológiai fogalom. Tanulságos a skizofréniát, vagyis a tudathasadást megelőző állapotok leírása. A személy elidegenedik észlelési és motoros folyamataitól, felfokozott, zavaró reflexió, belső kommentár jelenik meg, míg a test a korábban egyszerű, ösztönös mozdulatok esetében is egy körülményesen irányítható gépként kezd el viselkedni. Mintha Descartes gyeplői nem elszakadnának, hanem éppen megjelennének, összekötendő azt, ami egészséges esetben egységes egész. A hús-vér Batty Descartes-hoz... vagyis Deckard-hoz intézett halotti beszéde privát és múlékony tapasztalatairól miért tűnik hitelesebbnek, mint a tudományos fantasztikum összes többi öntudatra ébredése? A folytatás, a Szárnyas fejvadász 2049 mesterséges lényei tényleg csak a gyártósorok leváltása érdekében kutatják a születés titkait? Állítólag Wilhelm Reich azt mondta egyszer: „Nektek nem testetek van. Ti testek vagytok!” Meggondolandó, legalábbis.

A pupilla rezdüléseit vizslató Voigt-Kampf teszt mögött az a törekvés áll, hogy bepillantsunk a látható működés (szavak, tettek) mögé, ám a benső világot figyelmen kívül hagyó, inger-válasz (lásd: bemenet-kimenet) koncepciójú lélektani irányzat, a behaviorizmus komoly hatással volt korunk funkcionalista gondolkodásmódjára. Ki kérdőjelezné meg az Én, a robot Sonny-jának lelkét, ha egyszer ránk kacsint? Chappie beilleszkedési szándékát, ha olyan bájosan imitálja a városszéli bűnözőket? Ava nőiségét, ha olyan kiismerhetetlenül játssza ki a férfiakat? A fémből és szilikonból épített szerkezetnek nincs szerves kapcsolata a működését irányító áramkörökkel, szenzorai és processzora is a jelek világának foglya. Fenomenológiai korlátait, azt, hogy ne érezzen, pont a dichotómiájának, a test-lélek, test-tudat felépítésének köszönheti, még ha úgy is viselkedik, mintha érezne, mintha öntudata lenne. A gép szeparálható csinálmány az élő test kialakult egységével szemben, az egyik trükk, a másik csoda, bármilyen aprólékosan és alázattal is próbáljuk imitálni, mint tette azt A kétszáz éves ember Martinja.

Jó papok

Ráadásul a test minden maggal rendelkező sejtjében évmilliárdok tapasztalatát rejti, és ezek mindegyike bonyolultabb, mint a legösszetettebb masina, amit ember valaha épített. Hogy érhetnénk fel ahhoz bármilyen alkotásunkkal, amikor ilyen egységből koponyánk csontbarlangjában organikusan összekapcsolódik – százmilliárd?

A mesterséges neurális hálózatok az agy szerkezetét és működését másolják, Jaynes elméleténél is brutálisabb egyszerűsítéssel. Anno a Neumann-féle digitális számítástechnika felkent nagyjai összehúzott szemöldökkel, fintorogva piszkálták a biológiai ihletettségű információfeldolgozás „lágy” számítási módjait, melyben elválaszthatatlan a szoftver és az adat, nincsenek jól definiált szabályok, az eljárás meg végkimerülésig való tanítás (azaz mintamutatás), és ráérzésre történő hangolás. A módszer hatékonyságát nemcsak a kép és hangfelismerés fejlődése jelzi, de Terence Broad esete is, aki egy mesterséges neurális hálózatnak levetítette a Szárnyas fejvadászt, hogy képkockánként kódolja egyetlen számmal, majd fejtse vissza képpé. A végeredmény homályos, szórakoztató értéke zéró, ám a feltöltésre kiválasztott videómegosztó oldal szerzői jogvédő algoritmusa felismerte, hogy valaki egy Warner Brothers által forgalmazott, 1982-es filmet akar megosztani. Hát letiltotta. Az egyik mesterséges értelem lefüleli a másikat, mely mesterséges értelemről szóló történetet dolgoz fel. Kellünk mi még ide egyáltalán?

Az ember ösztönös tanulással több száz szabályt sajátít el (optikait, kinetikait, nyelvit, szociálisat stb), és a legtöbbször minden mérlegelés nélkül, zsigerből tudja, hogy melyik kettőt-ötöt-tucatot kell figyelembe venni a többi részleges vagy teljes mellőzésével, akár diplomáciai érdekérvényesítésről van szó, akár a világ legtöbb funkcióval rendelkező, legbonyolultabb szerszámának, a kéznek a használatáról. Daniel Dennett keretproblémának hívja ezt. Mint kifejti, lehetetlennek tűnő küldetés beprogramozni a gépet a szabályok fajsúlyának helyzetfüggő módosítására, vagyis a józan paraszti észre. Asimov törvénytriplettje a való életben annyira lehet hatékony, mint két programozott robotkar pelenkázáskor. Ahogy az Automata robotjai konfrontálódnak a sivatagban életét kockáztató emberrel, már az első törvény is problémásnak bizonyul. Nem marad más, tanítani kell. Például fogyasztói preferenciákra, ahogy a Netflix teszi, hogy minden előfizetőjének személyre szóló ajánlásokat tehessen. Már nyakig ülünk a takonyban, és a Mátrix kíváncsian figyeli minden rezdülésünk.

Földi mennyország

A modern ember természetesen nem értékeli túlzottan a józan eszét, testéről, belső tapasztalatairól pedig nem éberségével szerez tudomást, ahhoz még szélcsendben is túl nagy a morajlás az információnak füllentett ingerek tengerében, inkább bonyolult gépi diagnosztikák segítségével gyűjt adatokat önmagáról. Miért, minek bíznánk magunkban, ha a gépek, a mesterséges intelligencia pontosabbak, hatékonyabbak, produktívabbak és mindenekelőtt: gyorsabbak? Paul Virilio nevéhez fűződik a nyugati kultúra alapbetegségének, a sebességnek a vizsgálata. A francia filozófus szerint a nyugat számára az élet az elevenség, a gyorsaság szinonimája, Reichet parafrazeálva nem enyhébb diagnózist állított ki rólunk, minthogy: „Nem sebességetek van, sebesség vagytok!”

Az ember a valóságot fogalmain, hiedelmein, ideológiáin keresztül nem egyszerűen megragadja, hanem megteremti, és ez önmagára kiváltképp igaz. A többi teremtménytől éppen ezért nem a lélek vagy a tudat privilégiuma különbözteti meg, hanem pontosan ez a létmód. Meghatározó elgondolásaink eredője egy olyan énképpé formálódott, mely ironikus párbeszédbe kényszerít minket a gépekkel. Valóban megszemélyesítjük és egyenjogúsítjuk teremtményeinket, ám az Én-Az nem az ő életre keltésükkel válik Én-Te relációvá, hanem saját elgépiesedésünknek köszönhetően. Ennek mélyén talán annak az örök tanulságnak a tagadása húzódhat, amelyre Martin, a Kétszáz éves ember robotja jutott: halál nélkül nincs élet.

A számítógép születésekor csak a mássága miatt kirekesztett zseni táplálhatott érzelmeket a masina iránt, és csak titokban, ahogy arról az Alan Turingról szóló Kódjátszma tanúskodik, de ma már bárki (ha nem mindjárt mindenki) belehabarodhat tulajdon operációs rendszerébe, mint láthattuk A nőben. Neill Blomkamp már a District 9-nal demonstrálta fogékonyságát a szerepcserére, és a Chappie-ben sem tesz másként: a zseniális programozó halála nem jelenti a véget, elvégre tudatát a segítőkész és együttérző robot lementheti egy használaton kívüli kollégájába. A bárminemű spiritualitást nélkülöző Transzcendens előbb operációs rendszerként továbbélő tudósa nanotechnológiája segítségével csempészi magát vissza egy testbe. Igazán elegáns módon válik koldusból királyfi az Ex Machinában. Ava a mérsékelt övi őserdő kellős közepén jut ki a fényre, miután rázárta teremtőire a neki szánt, mesterséges földalatti börtönt. A Westworld második évadának fő témája az örök élet, groteszknek tűnő, mégis tanulságos elosztással, mely mintha azt sugallná, hogy az ember lelke – a gépével ellentétben – anyaghoz, testhez kötött. Az androidok eltökélten masíroznak a digitális paradicsomba, ahol a masszív, de nem sérthetetlen testük hátrahagyásával élhetnek tovább, tisztán szoftverként; az emberek tudatuk androidtestben reprodukálásán fáradoznak, hogy tovább élhessék esendő, gyarló életüket itt, a földön. Pontosabban egy hazug eredetmítoszról, a western műfajáról mintázott parkon belül, mert újraindított tudatuk idekint instabil: a valósággal nem tud megbirkózni. Mentségükre szóljon, ez az igazi embereknek is halálig tartó küzdelem, nekünk is, kik árnyak között élünk, fogalmaink, hiedelmeink csontbarlangjában.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 04-10. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14001

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -