Férfias játszmák

Megtörtént bűnesetek

Nem csak a pénz

Roboz Gábor

2018 igaz történeteken alapuló gengszterfilmjei bátran szembeszegülnek a műfaji elvárásokkal.

Vérprofi forgatókönyvírók képzeletének hála nyámnyila kémia tanárból is lehet rettegett drogbáró, de a valóságnak köszönhetően néha még egy ilyen történet is smafu. Míg a sorozatok világában már évek óta viszonylag kiegyensúlyozott a true crime trend, amelyet a formátum sajátosságából adódóan főként krimi-dokuszériák képviselnek, a moziéban valamiért tavaly tetőzött: 2018-ban bemutatásra került féltucat gengszterfilm, amelyek túlnyomórészt nonszensznek hangzó igaz történeteken alapulnak, és ezáltal bizonyos értelemben rálicitálnak jó néhány műfaji elődjükre. A szóban forgó produkciók – amelyek stáblistájukon nem tüntetnek fel forrásművet, de mindegyiknél a mainstream médiában dokumentált esetről van szó – elsősorban hagyománysértő vonásaiknak hála annyira emlékezetesek, nagystílű bűnözők lenyűgöző erőfitogtatása helyett zavarba ejtő élményeket kínálnak.

Bűnösök és bűnözők

Az egészen friss vagy a nyolcvanas évekre visszanyúló alapsztorik ismerői félig-meddig joggal kételkedhetnek abban, hogy tényleg gengszterfilmekről van-e szó, papíron azonban mindenképp, hiszen ezek a filmek is bűnöző, illetve bűnelkövető főhősök tevékenységének bemutatására koncentrálnak – más kérdés, hogy a karakterek nem minden esetben férnek bele a skatulyába.

Clint Eastwood A csempészének címszereplője tűzliliom-nemesítő öregúrból lesz kokainszállító, ráadásul úgy, hogy jó ideig fogalma sincs róla, mit fuvarozgat a csomagtartójában néhány mexikói utasítására. Yann Demange White Boy Rickjének főhőse egy detroiti kamaszfiú, aki fegyverkereskedő apja bizniszébe beszállva előbb FBI-informátor, aztán drogterjesztő lesz (mindezt fehérként egy feketék lakta közegben), Bart Layton American Animalsének főszereplői unatkozó, főiskolás (korú) kentucky-i srácok, akik egy mesés értékű albumot akarnak megfújni a helyi könyvtárból, James Cox Milliárdos fiúk klubja című mozijának elit üzletember-csemetéi pedig – felkapaszkodni igyekvő társuk vezetésével – kipróbálják, hogy a Ponzi-séma piramisjátékával mennyire lehet bepalizni kapzsi nagytőkéseket. Csak David Lowery The Old Man and the Gunjának és – a filmcsoport egyetlen brit produkcióját jegyző – James Marsh King of Thievesének főhősei klasszikus gengszterek, de persze ők is látványosan kilógnak a Powersek és Bulgerek mára dögunalmassá lett sorából.

Nem igényel filmkritikusi éleslátást annak felismerése, hogy az említett egészestések főhősei miért eleve szokatlan bűnözőfigurák: egytől egyig fiatalok vagy nyugdíjasok. A White Boy Rick címszereplője már tizenhat éves kora előtt bejárta a fenti ívet (ráadásul apa is lett), és ha a huszonéves karakterek nem is idegenek a zsánertől, a másik véglet jócskán szemet szúr: a hírhedt Sinaola-kartell legeredményesebb drogfutára egy virágnemesítő volt, akit ismerősei az idős Jimmy Stewartnak becéztek (A csempész), reumás öregurak hajtották végre Anglia legnagyobb értékű rablását (King of Thieves), az amerikai Középnyugat legudvariasabb bankrablója pedig hetven felett is aktív, miután fiatalon az Alcatrazból és a San Quentin börtönből is meglógott (The Old Man and the Gun). Az elkövetők kora értelemszerűen inkább ez utóbbi esetben befolyásolja igazán a filmek hangvételét: eltérő mértékben bár, de a – többnyire a hősök fizikai állapotából táplálkozó – humor mindhárom produkciót áthatja (a King of Thieves gyakran egyenesen komédiának érződik), így a bűncselekmények súlyát befogadóként kevéssé lehet átérezni.

A gengszterfilm műfajától azt szoktuk meg, hogy képviselői jellemzően középkorú férfiak tevékenységét mutatják be, és a zsáner vonzerejének része a bűnöző-életstílus többnyire bálványozott bemutatása, a tavalyi produkciókból azonban teljesen hiányzik a hedonizmus ábrázolása, vagy csak minimális hangsúlyt kap. Ez az idős hősöknél nyilván nem meglepő – igaz, A csempész kivételként rájátszik Eastwood imázsára, és azt sugallja, hogy a figura még mindig boldogul két nővel egyszerre –, a fiataloknál már inkább, és bár A Wall Street farkasa minimálverzióját kínáló Milliárdos fiúk klubja mutatóba felvonultat egy kis kokózást és szexet, ahogy a White Boy Rick is felvillant néhány pillanatot főhőse bulizós élményeiből, ez azért fényévekre van attól, amit a műfajtól megszoktunk.

Külön említést érdemel a filmeknek még egy vonása, amivel újabb műfaji örömöt tagadnak meg a közönségtől, ezek a produkciók ugyanis – részben szintén a hősök életkorával összefüggésben – szinte teljesen mentesek az erőszaktól. Egy-egy lövés eldördül, egy-egy pofon elcsattan, de a főhősök nagy részének eleve fegyvere sincs (!), még a végig alvilági közegben játszódó White Boy Rick is visszafogott, pedig láthattunk már példát arra, hogy a gyerekfőhős(öke)t felvonultató gengszterfilm és a brutalitás nem zárja ki egymást (Isten városa). A The Old Man and the Gun főhőse eleve performanszokként fogja fel a bankrablásokat, fegyvert csak szükséges kellékként hord magánál, az American Animals hősein pedig egyetlen, a műfajhoz képest piszlicsáré erőszakos tettük (ketten a földhöz szorítanak és megkötöznek egy könyvtárosnénit) majdnem olyan súlyos sebet ejt, mint magán az áldozaton.

Az iménti példától eltekintve a műfajban gyakori nők elleni erőszak sincs jelen ezekben a filmekben, csak a zsánerbe kódolt szexizmus mérsékeltebb formáját valósítják meg, leginkább úgy, hogy a női karaktereknek szimpla romantikus szerepet szánnak, vagy még ilyet sem (a White Boy Rick címszereplője pedig gengszterelődeihez képest szokatlanul kedvesen bánik a nőkkel). Az egyedüli kivétel a King of Thieves által bemutatott heist-sztori korábbi mozifilmes feldolgozása, a tavalyelőtti The Hatton Garden Job: a stilizáltabb és akciódúsabb, jóval kevésbé humoros és sokkal inkább thrillerként működő produkcióban kulcsfontosságú szerephez jut egy Erzsébet nevű „magyar maffiavezérnő” (a film szóhasználata), ami talán a film egyetlen említésre méltó erénye.

Élni vagy megélni

Az említett filmek szinte kivétel nélkül széles közönséget megcélzó produkciók, így természetesen nem minden szempontból szegülnek szembe a hagyománnyal. Dramaturgiai értelemben kimondottan szokványosak, gondoljunk akár a jól ismert felemelkedés-bukás sztorikra (A csempész, White Boy Rick, Milliárdos fiúk klubja és a szintén tavalyi és valós történeten alapuló, szinte minden szempontból konvencionális Gotti), akár a fokozottan kötött szerkezetű heist-alműfaj képviselőire (American Animals, King of Thieves). Egyedül a The Old Man and the Gun számít valamelyest kivételnek: ebben ugyanis egy hosszú karrier vége felé lépünk be a főhős életébe, ahol már nincs se csúcsra törés, se nagy balhé, bár a rablásokkal párhuzamosan azért egy élettárs-jelölt és egy nyomozó szálát is követhetjük (utóbbi csúcspontjaként és egyben súlyosan műfajsértő gesztusként a detektív végül empátiát kezd érezni a bűnöző iránt, és hiába tehetné meg, nem kapja el). Abban pedig mindegyik film osztozik, hogy a cselekmény a kézre kerített főszereplők bebörtönzésével ér véget, még ha az alkotók inzertekkel vagy képekkel utalnak is rá, mi történt hőseikkel büntetésük letöltése után (az American Animals-beli balhé főszervezője például beiratkozott a filmszakra).

Első ránézésre a főhősök motivációja is tipikus gengszterfilmes elemnek tűnhet, pedig legtöbbször messze nem egyszerű pénzszerzési vágyról van szó, a filmek nagy része már ezen az alapszinten is kikezdi a zsáner szabályait. Arra is akad példa, hogy csak ez mozgatja az elkövetőket (Milliárdos fiúk klubja), de már a White Boy Rickben is árnyaltabb a kép, ahol a címszereplő fegyverkereskedői karrierjét hamar kisiklatja, hogy apja védelme érdekében FBI-informátornak áll, majd segíteni akar junkie húgán, és szeretné eltartani a lányát is, a srácot tehát nem a mohóság fűti, hanem hogy már tizenévesen apa legyen inkompetens apja helyett. Bár A csempész öregurát felerészt az anyagi motiváció hajtja, a pénzből csak egy-két státuszszimbólumot vásárol magának, nagyját elajándékozza (unokája esküvőjére, kedvenc klubja fenntartására), felerészt ugyanis azért tölt annyi időt az úton, hogy ne kelljen otthon szembesülnie családfői kudarcával (amit Eastwood zűrös magánéletének ismerői akár szerzői önvallomásnak is felfoghatnak). A The Old Man and the Gun főhőse még rendhagyóbb, hiszen rég nem a pénzért csinálja (az ő szavaival élve: „Nem az a lényeg, hogy megéljek, hanem hogy éljek”), a jámbor bankrabló valójában patologikus eset, akinek tiszteletére a DSM-5 kézikönyv következő kiadásába akár fel is vehetnék a „heistfüggés” fogalmát. Részben szintén a melóval járó izgalom élménye motiválja a King of Thieves régen tipikus gengszteréletet élt karaktereit, az American Animals srácait pedig végképp nem csak a sokmillió dollárt érő szajré csábítja a bűnbe (gyönyörű apróság, hogy közvetlenül a balhé előtt rapzene szól a kocsiban, amit a sofőr pont a „nem számít a státusz” mondatnál kapcsol le), hanem – ahogy azt meg is fogalmazzák – valami egészen más: az individualizmus kultuszában felnőve egész addigi életük alapja a „mindannyian különleges kis hópelyhek vagyunk” gondolat volt, és ahhoz, hogy tényleg különlegesnek érezzék magukat, valami különlegeset is kell csinálniuk.

Igaz és „igaz”

A fenti alapsztorikat rangos lapok (New Yorker, Vanity Fair) is közzétették, és ugyan mindegyiknél találhatunk lényeges elemeket, amelyek kimaradtak az egyes filmekből (a King of Thieves balhéját valójában három teljes évig készítették elő, a – „többnyire igaz” inzerttel nyitó – The Old Man and the Gun rablója ponyvamagazinokból ihletődve építette fel a karrierjét, és élete végén az erről szóló kézirattal házalt), a tényeket és kitalációkat már születése óta vegyítő gengszterfilm műfajánál nyilván nincs sok értelme valósághűségről beszélni, emlékezetes önreflexív megoldások ugyanakkor három is filmnél felmerülnek. Két produkció néhány pillanat erejéig egyértelműen a megformált karakter fölé helyezi a színészt: a King of Thievesben néha az egyes színészek régi mozifilmjeiből (Az olasz meló, A hazudós Billy, A söpredék) láthatunk rövid jeleneteket (ami akaratlanul is azt leplezi le, hogy ez a jóindulattal is csak közepes film nem pusztán alapoz a bandatagokat alakító szupersztárok [Caine, Courtenay, Winstone] perszónájára, hanem kizárólag ebből él), a The Old Man and the Gun végén pedig a lesittelt rabló élete összes szökését bemutató montázsban felbukkan egy snitt a bűnözőt alakító Redford Üldözők című korai filmjéből is (ami egyértelműen tudatosabb metafikciós gesztusként folytonosságot teremt, mintha a mostani film főhőse idősebb énje lenne a régebbi film főhősének).

Az önreflexiót tekintve a fenti produkciók közül vitathatatlanul az American Animals a legambiciózusabb, ami Layton sokat méltatott elsőfilmjének ismeretében nem meglepő: Az imposztor című dokumentumfilmben színésszel játszatta el az eltűnt kamaszfiú identitását felvevő szélhámost, beszélőfejes felvételeket kevert mozifilmesen megrendezett „rekonstruált” képsorokkal, és egy-két helyen össze is fonta a két szálat. Formabontó heist-filmje már a legelején megkísérli összezavarni a nézőt: a nyitó inzertből („Ez nem igaz történeten alapul”) egy képen kívüli szereplő kifúj néhány szót, így az alábbi mondat marad ott: „Ez igaz történet”. A filmet ezután elejétől végéig beszélőfejes képsorok tarkítják, ahol az elkövetők és szűk környezetük egyes tagjai visszaemlékeznek a rablás körülményeire, és a rendező hamar elkezdi szétzilálni a formát. Többször is úgy vág, hogy az adott színész mondat közben adja át a szót a valós személynek, esetleg megismételjék egymás mondatait, és néhány alkalommal teljesen összeolvasztja a két teret: a valós személyt belehelyezi a filmjelenetbe, akár úgy, hogy az csak néma megfigyelőként van jelen, akár úgy, hogy rövid párbeszédet folytat az őt alakító színésszel. Legfontosabb film eleji húzása ugyanakkor az, hogy az egyik emléket két perspektívából is megjeleníti két különböző helyszínnel, mivel a srácok többször is utalnak rá, hogy máshogy rémlik nekik az adott esemény – Layton tehát nem sokkal a nyitóinzert után a filmnyelvvel is leszögezi, hogy valójában nincs értelme igaz történetről beszélni, ha gyakran csak bizonytalan és egymásnak ellentmondó emlékek vannak.

A rendező az ennyire nyíltan határsértő megoldásokat persze inkább csak a játékidő első harmadában veti be, az önreflexió azonban egy másik szinten is megjelenik. Még az ezzel kapcsolatos kisebb gegek is (mint amikor a balhéhoz jelmezt vásároló srác a boltban azt mondja, hogy filmet forgatnak, vagy amikor a fiúk tűpontosan megkoreografált, egysnittes gengszterfilm-jelenetként képzelik el idealizált balhéjukat) azt erősítik, amit a rendező két jelenettel végképp egyértelművé tesz. A srácok heist-klasszikusok (Gyilkosság, Rififi a férfiak közt) megtekintésével készülnek a melóra, és a főszervező egy ponton – bevallottan feleslegesen – színkódos neveket ad a társainak (Mr. Pink stb.): az American Animals tényleg annak a tragikomikus krónikája, hogy néhány kisvárosi srác „Móricka elképzeli a filmélményei alapján” attitűddel vágott bele egy több millió dollárral kecsegtető rablásba. A film ugyanakkor a párbeszédek szintjén azt hangsúlyozza ki, hogy nem egyszerűen megmosolyogtató képzelet/valóság konfliktusról van szó. Ezek az unatkozó fiúk ugyanis egyetlen jelenetben sem arról beszélgetnek, hogy mire költik majd a pénzt, inkább arra kíváncsiak, mi lenne, ha bevállalnák a balhét, milyen valós dolgok történnének végre.

*

Még ha 2018 igaz történeteken alapuló gengszterfilmjeinek nagy része nem is fektet ekkora hangsúlyt valóság és fikció szétszálazhatatlanságára, közönségfilm létükre műfaji szempontból meglepően radikálisak. Többségükből olyannyira hiányoznak a zsáner lényegi összetevői – még ha az űrt fel is tudják tölteni más elemekkel –, hogy legalábbis közel kerülnek az antigengszterfilm kategóriájához, vagyis új hagyományt egész biztosan nem teremtenek. Az, hogy ezek a jobbára befutott alkotókhoz köthető, széles körben forgalmazott produkciók egyáltalán elkészülhettek, arról árulkodik, hogy eredeti történeteik valószínűtlenségének vonzereje felülírta a szabálykövető filmezés szempontját.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 33-36. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13995

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -