Mesterkurzus

Jacques Audiard

Rendhagyó viszonyok

Zalán Márk

A kortárs francia film kiemelkedő rendezőjének munkásságát ellentmondásos karakterek és szokatlan emberi kapcsolatok jellemzik.

Ha meg kellene nevezni a kilencvenes évek, de leginkább az ezredforduló utáni francia film megkerülhetetlen alkotóit, Jacques Audiard bizonyosan közöttük lenne. A hatvanhat éves direktor szakmai szempontból igencsak szerencsés utat járt be, voltaképpen beleszületett a mozgókép világába, édesapja, Michel Audiard ugyanis számos, máig népszerű alkotás (Szabadlábon Velencében) forgatókönyvét írta. A fiatal Audiard pedig egyhamar A bérlő (Roman Polański, 1976) vágóasszisztensi székében találta magát, később, apjával közösen olyan klasszikus művekben működött közre társforgatókönyvíróként, mint A profi (Georges Lautner, 1981). Amilyen gyorsan bekerült a szakma áramlatába, olyan sokáig váratott magára nagyjátékfilmes bemutatkozása. A nyolcvanas évek során főleg bűnügyi és drámai alkotások történeteit írta, aminek fényében nem meglepő, hogy e műfajok rendezői pályafutása kedvelt alkotóelemeivé váltak. 1994-re elkészült Audiard első nagyfilmje, a Férfiak mélyrepülésben (Regard les hommes tomber), és mint ahogy az a szerzői filmrendezők esetében lenni szokott, már ebben fellelhetők voltak azok a formai és tartalmi motívumok, melyek életművét döntően meghatározták.

Alkalmazkodni és túlélni

Az Audiard-oeuvre egyik jellegzetes motívuma hőseinek alkalmazkodási képessége környezetükhöz és embertársaikhoz. A magánéleti bonyodalmakban bővelkedő, csavaros bűnügyi elbeszélései olyan marginalizált vagy semmibe vett szereplők küzdelmeiről mesélnek, akik egzisztenciális túlélésük érdekében kényszerülnek idomulni új élethelyzetükhöz, vagy a közvetlen környezetükben élőkhöz. Audiard ezeket a szituációkat rendre realista eszközökkel (szűk képkivágatok, kézi kamera használata) ábrázolja, melyeket sok esetben az egyik jelenetből a másikba átvezető stilizált, lassított, a szereplők álmait és vízióit tükröző részek színesítenek. A Férfiak mélyrepülésben hamisítatlan rendezői ujjgyakorlat, némiképp kiforratlan alkotás, ugyanakkor az ellentmondásos karakterábrázolás látványos szemléltetője, ami szintén az életmű egyik lényeges motívuma. Simon (Jean Yanne), az ötvenes éveiben járó értékesítési ügynök családját és munkáját hátrahagyva igyekszik felkutatni legjobb barátjának gyilkosait. Nyomozása közben egyaránt kirajzolódik határozottsága, lelkiismeretessége és szadizmusa, mikor mások kínzásával kíván információkhoz jutni. A film másik történetszála két évvel korábban játszódik, melynek szereplői az idős, simlis szerencsejátékos Marx (Jean-Louis Trintignant), és a mellette váratlanul felbukkanó fiatal és infantilis naplopó, Frederic (Mathieu Kassovitz). A két cselekményszál a végkifejletben értelemszerűen összeér, ám az összetett elbeszélés tulajdonképpen mellékes, hiszen Audiard a hangsúlyokat elsősorban a karakterek szokatlan viszonyaira helyezi. Ebből a szempontból Marx és Frederic érdekesek, akik egymás tökéletes ellentétei, ebből adódóan kapcsolatukat számos humoros pillanat tarkítja, mint mikor Marx többek között arra tanítja a reá pótapaként tekintő fiút, hogyan legyen félelmetes mások szemében. Habár kapcsolatuk ambivalens, mindketten tudják, hogy szükségük van egymásra, el kell viselniük a másik rigolyáit, hogy túlélhessék a szélsőséges helyzeteket. Marxot kártyajátékon felhalmozott tartozásai miatt halálosan megfenyegetik, gyilkosságra akarják kényszeríteni, de helyette Frederic vállalja a tett elkövetését, amivel végérvényesen felébreszti az idős férfiben szunnyadó felelősségtudatot.

A mások iránti felelősségvállalás kialakulása lényeges eleme Audiard elbeszéléseinek. A Csinálj magadból hőst (Un héros très discret, 1996) a rendező friss munkáját leszámítva az életmű kivételes darabja, nemcsak abból a szempontból, hogy a jelen helyett a történelmi múltban játszódik, hanem mert alkotói koncepciójához képest szokatlan módon, bírálja országa dicsőségesnek vélt múltját, kérdőre vonva a franciák második világháborús hősiességét. A fiatal Albert (Mathieu Kassovitz), miután tudomására jut, hogy apja a nagy háborúban nem bátor élharcos, hanem alkoholista kollaboráns volt, úgy dönt, hős katonát farag magából. Célja elérése érdekében letagadja származását, és mások megtévesztésével próbál alkalmazkodni. Először írónak, majd az ellenállás vakmerő katonájának adja ki magát, lódításai pedig sikerre vezetnek: a háború után bekerül az ellenállók szűk elit körébe, pályafutása egészen a minisztériumig ível, ahol ezredes lesz. Teljesül gyermekkori álma, ám tudomásul kell vennie, hogy az effajta élet komoly felelősséggel jár, és miután kivégeztet néhány németekhez dezertált francia katonát, bűntudata tettei beismerésére kényszeríti. Audiard részben hazája irodalmi klasszikusára (Vörös és fekete), részben korának kapitalizmusára reflektálva hangsúlyozza, az egyén kizárólag mások félrevezetésével és/vagy kapcsolatai révén léphet feljebb a társadalmi ranglétrán. Ám ennél lehangolóbb, hogy az Albert környezetében élők tudják, nem mond igazat, mégsem tesznek semmit, így ők is a hazugságspirál aktív részeseivé válnak, és noha a fiút idővel elítélik, büntetést nem mások megvezetése, hanem bigámia miatt szabnak ki rá.

Audiard filmjeinek egyik figyelemre méltó sajátsága, hogy állandóan lerombolja az előítéleteket, karakterei ugyanis összetett, gyakran kiszámíthatatlan, egyetlen tulajdonságuk alapján nem behatárolható figurák, akiket már kinézetük alapján sem lehet megítélni. A néző aligha gondolná, hogy a gyermekien ártatlan arcú Frederic vagy Albert (mindkettőjüket a huszonéves Kassovitz testesít meg remekül) iszonyatos tettekre is képes, miképpen az sem jutna eszébe, hogy a Halálos szívdobbanás (De battre mon coeur s’est arrêté, 2005) zord és ijesztő tekintetű főhőse tehetséges zongorista. Thomas (Romain Duris) apja törvénytelen ingatlanügyeit viszi tovább, és sajátos módszerekkel űzi el a nem kívánatos lakókat az eladásra szánt lakhelyeikről, ugyanakkor – elhunyt zongoraművész anyja egykori mentora hatására – ismét zenélni kezd, hogy felkészüljön egy feltehetően egész jövőjét befolyásoló meghallgatásra. Egyszerre igyekszik munkájához igazodni és valódi, szívéhez közelebb álló mesterségét gyakorolni, ám hosszas őrlődés után nyilvánvalóvá válik, üzlet és művészet összeegyeztethetetlen. Akárcsak Audiard előző filmjeinek hősei, Thomas sem jutna semmire kapcsolatai nélkül: munkáját és abból fakadó bevételeit apja közbenjárásának köszönheti, a felkészülését pedig egy kínai lánynak. Ám míg a korai filmek szereplői valamelyest célarányosan haladtak előre, Thomas viselkedése és szemléletmódja sokkalta szeszélyesebb és kiismerhetetlenebb. Feketén dolgozik, de erkölcsi aggályok emiatt nem nyomasztják, közben elítéli kollégája hűtlenségét, akinek feleségével később összebújik. Az előre nem látható reakciók és a váratlan fordulatok meghatározó jelentőségűek Audiard filmjeiben, így az életmű talán legkiemelkedőbb és legambiciózusabb darabjában, A prófétában (Un prophète, 2009) is. Főhősét, a fiatal, írástudatlan arab Malikot (Tahar Rahim) hat évre sittre vágják, aki különösebb feltűnés nélkül szándékozik átvészelni a rács mögött letöltendő éveit. Ám a börtön nem az a hely, ahol csak úgy ténferegni lehet, hanem el kell fogadni a szigorú szabályokat, alkalmazkodni kell, de legfőképp személyes védelmet biztosítani a különféle bandákkal szemben, máskülönben nincs esély a túlélésre. Malik ezt a leckét keményen megtapasztalja, mikor César (Niels Arestrup szenzációs alakítása), a börtön könyörtelen, az őröket is sakkban tartó korzikai maffiavezére kíméletlen döntés elé állítja: vagy megöli a drogdíler arab Reyebet és megkapja a védelmet, vagy őt ölik meg. A tett elkövetése után César szárnyai alá veszi a fiút, és mint egyfajta apafigura – ez ugyancsak visszatérő eleme Audiard filmjeinek –, tanítja, neveli és feladatokat ad neki. Elvégezteti vele cellán túli piszkos ügyeit, miközben Malik apránként kiképezi magát (megtanul írni-olvasni, hallás után jegyzi meg a korzikai nyelvet) és ébred rá kiváló alkalmazkodási képességére: a nehéz helyzetekben mindig feltalálja magát, ráadásul látnoki erővel is rendelkezik, előre látja egy szarvas elgázolását. Idővel nemcsak César, hanem saját üzleteit is lebonyolítja, mígnem a börtön muszlim közösségének vezetőjévé válik. A próféta remekül illusztrálja Audiard egyik kedvelt narratíváját, nevezetesen a magányos hősök rendhagyó karrierépítését, melyet gyilkosságok, árulások, hazugságok, ökölcsapások, de leginkább az előrelépéshez elengedhetetlen kapcsolatok köveznek ki.

Egymásra utalva

Audiard harmadik nagyjátékfilmje, A számat figyeld! (Sur mes lèvres, 2001) korábbi munkáihoz képest sokkal kidolgozottabb és lendületesebb darab, mely nemcsak rendezője profi feszültségteremtési képességét igazolja, hanem forma és tartalom pazar együttállását. A jobbára szűk képkivágatokkal operáló film gyakran elfedi a lényeges történéseket, csak halljuk vagy látjuk azok végeredményét. Audiard egyik jellegzetes képi ismertetőjegye ebben a filmjében bontakozik ki igazán, kamerája sokszor leskelődő szerepet tölt be, a néző mintha egy kulcslyukon, vagy résnyire kinyitott ajtón keresztül figyelné az eseményeket, az előtér felét pedig nem ritkán homályos arcok vagy tárgyak töltik ki. A kihagyásos technika és a korlátozott vizualitás megköveteli a néző fokozott figyelmét, ugyanakkor, különösen A számat figyeld! esetében, remekül megteremtik, főképp a film végén látható feszült jelenetek atmoszféráját. Carla, az építési vállalatnál dolgozó nagyothalló titkárnő (Emmanuelle Devos) férfi kollégái folyamatos megalázásának van kitéve. A cég felveszi mellé az egykor pitiáner tolvajt, Pault (Vincent Cassel), akit Carla kitartóan igyekszik betanítani, majd ráveszi, hogy verje át a neki ártó munkatársakat. Paul pedig idővel rábeszéli Carlát, hogy titokban, szájukról olvasva figyelje ki volt bűntársai terveit. A számat figyeld! két teljesen eltérő hátterű és egyéniségű főhős egymáshoz való alkalmazkodásának remek története, akiket összeköt magányuk és kívülállásuk. Csak egymás kölcsönös segítségével nyerhetik vissza önbizalmukat és tehetik elviselhetőbbé mindennapjaikat. Ebből a szempontból a Rozsda és csont (De rouille et d’os, 2012) A számat figyeld! párdarabjának is tekinthető, amiben szintén eltérő alkatú egyének között szövődik szokatlan, egymást támogató kapcsolat. A léhűtő, hajdani profi bokszoló Ali (Matthias Schoenaerts), és a súlyos balesetet szenvedett delfinidomár Stéphanie (Marion Cotillard) az életmű egyik különösen furcsa párosát alkotja. Rendhagyó viszonyuk azonban nem az „ellentétek vonzzák egymást” elv, hanem annak demonstrálása, hogy a váratlanul kialakult kapcsolatok miképpen képesek tudatosítani a másik gyengeségeit és tévedéseit. Ugyan helyén van a szíve és gondoskodó is tud lenni, de Ali rendre gorombán és nyersen fejezi ki magát, ötéves fiát pedig elhanyagolja. Stéphanie hatására azonban ráébred felelőtlen életvitele tarthatatlanságára, a lány pedig szerencsétlen balesetét követően egyedül Ali segítségével lesz képes újra élvezni az életet.

Vérségi kötelékek

A Dheepan – Egy menekült története (Dheepan, 2015) Audiard karrierjének tetőpontja, az életmű motívumainak látványos összegzése, melyben hőseinek többszörösen idomulniuk kell új helyzetükhöz. A Srí Lanka-i polgárháborús infernóból hamis iratokkal menekülő tamil harcos Dheepan (Jesuthasan Antonythasan) Párizs lepukkant, alvilági drogbandák uralta miliőjéhez, illetőleg rákényszerített polgártársaihoz, a huszonéves Yalinihoz (Kalieasvari Srinivasan), valamint egy kilencéves lányhoz kell alkalmazkodnia és közösen elhitetni másokkal, hogy ők egy családot alkotnak. Audiard műve mentes mindenféle aktuálpolitikai áthallástól, nem állásfoglalás, hanem kifinomult emberi dráma a beilleszkedés és a boldogulás nehézségeiről. Dheepan „családjának” nincs más választása, alkalmazkodniuk kell egymáshoz és környezetükhöz, ám Yalini megelégeli az életét veszélyeztető bűnbandák elhatalmasodó véres összecsapásait és tovább akar állni. Noha Dheepan a film végén, a történet addigi realizmusát és dramaturgiai logikáját megtörő eszeveszett mészárlással igyekszik rendet tenni, egy dolog bizonyossá válik: elérték alkalmazkodási képességeik határát, eddigi életmódjukat nem folytathatják tovább. E gondolatot emeli át Audiard legújabb filmjébe. A Testvérlövészek (The Sisters Brothers, 2018) a rendező első angol nyelvű munkája és az első westernje. Az éles műfaji váltás ugyan szokatlannak hat, ám a zsáner, különösen annak revizionista aspektusai jól passzolnak Audiard szemléletmódjához, így motívumai átültetése nem okozott neki különösebb gondot: a történet szüntelen fordulatai, a jó és rossz közötti határok elmosódása, gyarló, esendő és ellentmondásos karakterek, kiknek konfliktusai izgalmas szituációkat, heves szópárbajokat és Coen testvérekre emlékeztető, éjfeketén humoros jeleneteket indukálnak. Már a kezdő képsor sem a klasszikus westernek eszményképére vall. Az éjjeli pisztolypárbajból percekig csak a lövéseket látjuk és halljuk, a testvér bérgyilkosok pedig még azt sem tudják, hány embert öltek meg. A mindenre elszánt fivérek élete nem különösebben bonyolult, megkapják a parancsot felettesüktől, a pénzéhes és bosszúszomjas Kapitánytól, melyet mindenáron teljesítenek, ugyanakkor egymáshoz fűződő viszonyuk már sokkal komplikáltabb. Eli (John C. Reilly) megfontoltabb, józanabb figura, szíve szerint kiszállna a bérgyilkos létből, ám hedonista, vehemens testvére Charlie (Joaquin Phoenix) erről hallani sem akar. Aktuális küldetésük során – melyben az aranymosást találmányával forradalmasítani kívánó idealista tudóst, Hermann Warmot (Riz Ahmed) kell kézre keríteniük – apránként bontakozik ki egymás iránti szeretetük és utálatuk, valamint annak felismerése, hogy hiába szöges ellentétei egymásnak, a másik nélkül egy percig nem élnének túl ebben az aljas ösztönök és farkastörvények uralta világban, melyben a civilizáció csak nyomokban (fogkefe használata), az ideális, kapzsiság és erőszak nélküli társadalom pedig csak a szavak szintjén létezik. A fivérek megbízatása nem várt sorsfordulatokat eredményez, melyek következtében a makacs Charlie is kénytelen lesz belátni, hogy újra kell kezdeniük zátonyra futott életüket. Az új élet megkezdése Audiard elbeszéléseinek elengedhetetlen tartozéka, filmjeit ugyanis minden esetben – a klasszikus narrációnak megfelelően – a konfliktusok megoldásával, hősei számára pedig egy új esély lehetőségével zárja le, nem ritkán oldottabb, víziószerű lassított pillanatokkal (Rozsda és csont, Dheepan), ami néha kedvelt támadási pontja bírálóinak, mondván a jelenetek túlontúl érzelgősek és élesen eltérnek a történet realistább hangnemétől. Noha a kritikák olykor nem alaptalanok, mit sem vonnak le Audiard filmjeinek értékeiből, melyek, ha nem is egy korszakalkotó zseni, de a filmkészítést magas és megbízható színvonalon művelő, kivételesen tehetséges alkotó munkásságát tükrözik.

TESTVÉRLÖVÉSZEK (The Sister Brothers) – amerikai-francia, 2018. Rendezte: Jacques Audiard. Írta: Patrick de Witt regényéből Thomas Bidegain és Jacques Audiard. Kép: Benoît Debie. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Joaquin Phoenix (Charlie), John C. Reilly (Eli), Riz Ahmed (Hermann), Jake Gyllenhaal (Morris), Rutger Hauer (Parancsnok). Gyártó: Why Not Productions / Annapurna Pictures. Forgalmazó: UIP Duna Film. Szinkronizált. 121 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 26-30. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14004

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -