|
|
|
MoziEgy lélegzetnyireVarró Attila
Dans la brume –
francia, 2018. Rendezte: Daniel Roby. Írta: Guillaume Lemans, Jimmy Bemon és
Mathieu Delozier. Kép: Pierre-Yves Bastard. Zene: Michel Corriveau. Szereplők:
Romain Duris (Mathieu), Olga Kurylenko (Anna), Fantine Harduin (Sarah), Michel
Robin (Lucien), Anna Gaylor (Colette). Gyártó: Quad Productions. Forgalmazó: Big
Bang Media. Szinkronizált. 89 perc.
A francia műfaji
hagyományok felől közelítve egy Párizsban játszódó katasztrófafilm, amelyben a
földmélyről feltörő mérges gázok ötemeletnyi magasságig kiirtják a lakosságot,
két lehetséges út közül választhat: vagy Luc Besson-i parcours-akciófilm lesz posztapokaliptikus bandák versenyfutásával
az Eiffel-torony oázisáig vagy az extrém-horror találkozása az
egzisztencializmussal a Nyers és a
vadonatúj Az éjszaka felfalja a világot
szellemében. A kanadai származású Daniel Roby (híven bemutatkozó
vámpírfilmjéhez a Fehér bőrhöz),
inkább a cronenbergi tiszta forrásból merített a feladathoz, kevesebb gore-ral és ideológiával, ám hatékony
minimalizmussal, erős drámai maggal és szépséges evolúciós tanulsággal –
főszerepben egy szülőpárossal, akik ritka genetikai betegségben szenvedő
kislányukat próbálják kimenteni légmentesen védett keszonjából egy rebootolt új
világba, ahol talán új alapokra kerülhet az emberiség és a bolygó elcseszett
párkapcsolata.
Az Egy lélegzetnyire nem sokat módosít/újít a műfaji alapképleten, feszes
másfél órában felmutat pár elvárt akciójelenetet, egy szükségszerű melodrámai
áldozatot és néhány költséghatékony pusztulás-képet – legalább egy szempontból
azonban méltán érdemel figyelmet. Miként előző játékfilmjeiben, Robyt ezúttal
is leginkább az apa-lány kapcsolat izgatja, főként az a folyamat, amelyben a
kamaszodó fruska kitör a szerető apa által kontrollált gyerekszobából,
szembesül az istenített szülő esendőségével és saját lábára áll. Míg a Funkytown retro diszkó-melodrámájában ez
a szál jobbára elsikkadt és olcsó könnyfakasztásra szolgált, a Louis Cyr erőművész-életrajzának
legszebb vonása már az apja babérjaira vágyó kislány háttértörténete volt; az
idei opuszban pedig középpontba kerül és méregerős ballardi metaforán keresztül
bomlik ki a generációs konfliktus – két világ (egy több évezredes és egy
eljövendő) határán, ahol a levegőváltozást hozó füstköd lassan, de biztosan
elnyeli a pátriárkák tornyait.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
|
|
