KritikaManifesztumNői hangok kórusaVincze Teréz
Dadaizmus
a temetőben, pop-art az ebédlőasztalnál.
„Manifesztum:
álláspontok és célok nyilvános deklarálása egy párt, egy csoport vagy egy egyén
által” – ezzel az inzerttel kezdődik Julian Rosefeldt, német médiaművész,
filmkészítő másfél órás, kísérleti jellegű mozgóképe. A 13 rövidfilmből álló mű
eredetileg, 2015-ben, videóinstallációként került kiállításra. A darabokat epizódokként
egybe fűző film a 2017-es Sundance filmfesztiválon mutatkozott be. A prológust
leszámítva, mely szereplő nélküli kép, a 12 további epizódban a főszerepeket
Cate Blanchett alakítja – a legváltozatosabb formákban tűnik fel a hajléktalan
férfitól és gyári munkásnőtől a tudóson és balettkoreográfuson át a brókerig és
az általános iskolai tanárig. Blanchett teljesítményének köszönhetően a film
szórakoztató potenciáljának egyik fontos eleme a színész fantasztikus
átalakulása, az, ahogy az egymástól nagyon különböző figurákba életet lehel.
Ugyanakkor egy koránt sem egyszerű további feladata is van: nem kifejezetten színészi
előadás céljára fogalmazott (döntő részben) művészeti kiáltványokat megtölteni
élettel, hisz a rendezés a szövegeket többé-kevésbé életszerű szituációkba helyezi
bele. Így lesz Tristan Tzara dadaista kiáltványaiból koporsónál
előadott halotti beszéd, Claes Oldenburg pop-art manifesztójából asztali áldás,
vagy építészek művészeti és társadalmi programjából a szemétfeldolgozó
munkásának belső monológja.
A film szórakoztató voltának
további fontos összetevője tehát az a, hol ironikus, hol kifejezetten
mulatságos viszony, mely a szituációk és az elhangzó szövegek kontrasztjából
keletkezik az egyes epizódokon belül. A film ugyanakkor messzire elkerüli, hogy
ezen a módon mechanikussá váljon, nem erőlteti túl a konkrét kép-szöveg
kapcsolatban rejlő poénlehetőségeket. Tehát az a ritkább, amikor a szöveget és
képet direktben kijátssza egymás ellen, mint amikor a futurista építészet
kiáltványából azt halljuk, hogy a házainknak hatalmas gépekké kell alakulniuk,
majd kisvártatva megjelenik a képen a berlini Ludwig-Erhard-Haus (LEH) aulájának
képe, mely valóban leginkább egy hatalmas, mechanikus óraszerkezet belsejére
emlékeztet.
A felhasznált
kiáltványok nagy része képzőművészeti törekvésekhez, irányzatokhoz kapcsolódik
(futurizmus, absztrakt expresszionizmus, szürrealizmus, pop-art stb.), de nem
maradtak ki a filmesek sem; valamint nagy hangsúlyt kapnak építészek programadó
szövegei. Ez kapcsolatban áll a film újabb szórakoztató rétegével: a lenyűgöző
vizuális világgal, mely sokszor építészeti jellegű látványoknak köszönhető. Az operatőri
munka az épített környezet lehetőségeit maximálisan kihasználja, az ipari romok
hipnotikus képeitől a LEH vagy a Brandenburgi Műszaki Egyetem könyvtárának
megvalósult építészeti utópiáján át, a disztópikus városvíziók megtestesüléseként
velünk élő lakótelepekig.
Az építészet kiemelt
szerepe egybehangzik az egész alkotás morális üzenetével, mely nyilvánvalóan a
társadalmi felelősséget vállaló művészet, a művész mint forradalmár, a művész
mint a kulturális és társadalmi átalakulás programadója elképzelés mellett
teszi le a voksát. A manifesztum mint műfaj maga is ennek az ideának a
megtestesülése, még tevékenységellenes dadaista formájában is. Az építészet
pedig a maga konkrétságában hordozója ennek a kapcsolatnak, törekvései
kézzelfoghatóan alakítják világban benne létünk kereteit, fejezik ki társadalom
és kultúra ethoszát.
A kiáltványoknak mindig van
futurisztikus vonása – egy másfajta, átalakított jövőt vizionálnak. E manifesztum-film
pedig mintha konkrétan látta volna a jövőt, oly pontosan rímelnek a még
2014-15-ben készült anyag fontos motívumai a világ 2017-es állapotára. A koncept-art
és minimalizmus szövegeivel dolgozó, hírolvasó stúdió epizód mintha csak
pontosan az utóbbi egy évben a nyugati világban vezetővé váló hívószavak („post-truth”,
„fake news”) megfilmesítése lenne. A film egész koncepciója pedig tökéletesen
rímel a Hollywoodból kigyűrűző, a patriarchátus hatalmi szerkezetét ostromló „metoo”
mozgalomra, amint a szinte kizárólag férfiak által megfogalmazott, (Rosefeldt
szavaival:) „tesztoszterontól kicsattanó” szövegeket egy nő szájába adja.
Manifesztum (Manifesto) – német,
2015. Rendezte és írta: Julian Rosefeldt. Kép: Christoph Krauss. Zene: Ben
Lukas Boysen, Nils Frahm. Szereplők: Cate Blanchett. Gyártó: Bayerischer
Rundfunk / Ruhr Triennale/ Schiwago Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 95 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1 átlag: 1 |
 |
|
