KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
   2013/december
FRANCIA TÜKRÖK
• Ádám Péter: Fekete tükörben Jean-Pierre Melville és a gengszterfilm
• Szatmári Zsófia: Egy örök visszatérő Cocteau a Cinémathèque-ben
• Fáber András: Maszkok és tükrök Jean Cocteau
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: „Mindegy mi az, csak igaz ne legyen” Beszélgetés Király Jenővel
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 1. rész
• Horeczky Krisztina: Cintányéros cudar világ Mundruczó Kornél színháza
• Schubert Gusztáv: Pokolidő Kovács András Bálint: A kör bezárul – Tarr Béla filmjei
• Huber Zoltán: „Kitanulni a zsánerfilmeket” Beszélgetés Orosz Dénessel
• Varga Zoltán: Rajzolt siratóének A jókedvű örmény temetése
• Kovács Kata: Kóla, foci, meditáció Beszélgetés Miklós Ádámmal
LIZZANI
• Bikácsy Gergely: Celluloid Carlo Lizzani (1922-2013)
MOZITENGER
• Baski Sándor: Ember a vízben Tengeri túlélőfilmek
SKANDINÁV ZSÁNEREK
• Géczi Zoltán: Jégvihar Kaliforniában A skandináv Hollywood
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Élni jó! Gdynia
DVD
• Varga Zoltán: Daliás idők
• Czirják Pál: Hortobágy
• Bocsor Péter: Gyilkos szezon
• Czirják Pál: Magasiskola
• Tosoki Gyula: A pók fészke
• Bata Norbert: Chucky átka

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Mundruczó Kornél színháza

Cintányéros cudar világ

Horeczky Krisztina

Mundruczó a színpadon is a kreatív és robbanékony művészet híve, filmes és színházi munkái kölcsönösen erősítik egymást.

 

„Az operett szerintem kifejezetten halál-műfaj” – mondja Mundruczó a lengyel TR Warszawa ifjú színészeivel létrehozott Denevér kapcsán, amely elnyerte a Telewizja Polska „innovációs” kitüntetését a színház kategóriában, majd a kaliszi Nemzetközi Színházi Fesztiválon a legjobb társulat nagydíját. A trilógia nyitódarabja, a stílszerűen szilveszterkor játszódó, a kórházi szappanoperákra kikacsintó Denevér a „segített öngyilkosság” (eutanázia), míg a Mundruczó és Büki Dóra producer alapította Proton Színház karácsonyi trash-horrorja, a 18 karikás Demencia a csoportos öngyilkosság témája körül gravitál. (A nemzetközi, szuicid triptichon a tervek szerint egy németországi opusszal zárul.) Mindkét (turné)műben – mint a rendező számos színházi munkájában – lényegi fontosságú az élő muzsika. A nagyszerű Szemenyei János ifj. Johann Strauss szerzeményei, A denevér és a Bécsi vér dalai, keringője fölhasználásával, átdolgozásával alkotta meg a produkciók zenéjét, melyet részint a Demencia Zenekar (Monori Lili, Tóth Orsi, Bánki Gergely, Katona László, Temesvári Balázs) abszolvál.

„Az operett monumentális idiotizmusa párosítva a történelem monumentális pátoszával” – summázta ezzel a zsáner-meghatározással (is) Witold Gombrowicz az Operett című színművét. A pátosz helyett a camp-elemekkel gazdagon átszőtt munkák könyörtelenségét, kegyetlenségét az adja, hogy a Mundruczó-Wéber Kata szerzőpáros összekapcsolja a (nem természetes) halált és a betegséget a bornírtsággal, a banalitással, a talmival, valamint a humánum hiányával. Jelzésértékű, hogy a Denevér fináléjában Umberto Tozzi 1977-es italopop-giccse, a Ti Amo-val, a Demenciában pedig a Jesus’ Blood Never Failed Me Yet (Jézus vére sohasem csalt meg) parafrázisával búcsúznak az aktorok. Utóbbi ötsorost eredetileg egy ismeretlen, londoni hajléktalan énekelte, ez ihlette meg Gavin Bryars 1971-es, minimalista kompozícióját. A „cintányéros cudar” művekben hangsúlyosan megjelenő embertelenség/istentelenség az, amely ellen föllázad a két ápolónő. Marta (Malgorzata Buczkowska) szeretetből asszisztál a paralízises Lukasz (a ragyogó Dawid Ogrodnik) öngyilkosságához, amely elhatározást a fiú nem tudja már megerősíteni sem szóban (még egy igen kimondásával), sem az aláírásával. (A halálos beavatkozáskor a tic tac-kal „benyugtatózott” nézőktől visszakunyerált drazsékat adják be fiatalembernek.) Dóra (Wéber Kata) fegyverrel öl – szolidaritásból, félelemből, önvédelemből.

Az infernális hangulattól áthatott bűnsorozat (eutanázia haszonvágyból, csalás, gyilkosság…) helyszíne két, végnapjait élő egészségügyi intézmény. A lengyel kórházban a gyógyíthatatlan kórtól szenvedő, agg karmestert, a fénykorában a hagyományosan szilveszteri, újévi A denevért vezénylő Gustawot (Sebastian Pawlak), és vagyonos nejét, Iryst (Agnieszka Podsiadlik) segítik át a túlvilágra – részben anyagi visszaélésből. A hazai, adományokból sínylődő, nyílt napot tartó pszichiátria intézetbe gömbvillámként csapódik be az új földesúr. A Demenciában egyértelmű az utalás a 2007-ben megszüntetett Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetre (Lipót), noha a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát aggatják föl a falra. Emellett korunk élelmes surmója bizonyos képzettársításokra ragadtathatja a honi közéletben magát tájékozottnak vélő nagyérdeműt. Az intézményt „dögkút”-nak és „roncstelep”-nek nevező, ingatlanspekuláns Bartonek (Nagy Ervin) az ország legtöbbet adózó polgára. Holdingjának alaptevékenysége a „felnőtt tartalom” (online pornó). Az EOS (Expert Operator System) orosz „spirituális” személyiségfejlesztő tréning fölesküdött híve szerint a demens betegeket ellátó intézmény „ötezer négyzetméteren süsüket vegetáltat”, holott ebből a költségből éhező gyerekeket menthetnének meg Borsodban. A jó svádájú vállalkozó mégis inkább szépészeti és plasztikai klinikát gründolna Svájcban, karöltve a nyelveket bár nem beszélő, alkoholista és gyógyszerfüggő (ex-)osztályvezető-főorvos Dr. Szatmáryval (Rába Roland). A gyermekkori ismerőséből (székesfehérvári sportlövő egylet) a szeretőjévé lett Dórát, némi pályamódosítással, a pornóipar felé terelné. A Denevérben az orvosi műszereket, berendezéseket (nyálelszívó gép, kórházi ágy) a publikum körében árverésre bocsátó igazgató, Ryszard (Adam Woronowicz) Zürichbe készül. A beosztott orvos, Piotr (Rafal Mackowiak) németországi eutanáziás karriert dédelget – azt, a vele kapatosan kufircoló, kikapós Jasminát (Roma Gasiorowska) hívva magával, akinek a szüleit aznap szabadították meg mesterségesen a rongyos életüktől.

A százharminc perces operett(ka)-groteszkekben sok az azonos, egymásra rímelő, és/vagy hasonló motívum, továbbá az öncitátum. A kórházi miliő és a Jeanne d’Arc-i ápolónő figurája a 78-as Szent Johannája szkeccsben, majd a 2005-ös Johannában jelent meg Mundruczónál. Utóbbi operafilmet abban a budai Sziklakórházban forgatták, ahol a film- és színházcsináló az egykori Krétakörrel megrendezte a Nibelung-lakóparkot, amelyet később a Lipót elhagyott falai között adtak elő, és vittek tévéfilmre. A Denevérben a No, megállj csak! című, szovjet rajzfilmből villognak részletek a képernyőkön, mint a dél-afrikai J.M. Cotzee Booker-díjas regénye alapján készült, 2012-es Szégyenben. A Demencia vászonra vetített jelenetei – melyekben Bartonek és Dr. Szatmáry rábírja a betegeket, hogy írják alá a gyógyultnak nyilvánításukat igazoló papírokat – vizuális megoldásukban hasonlítanak a 2011-es Nehéz Istennek lenni kézi kamerás epizódjaira. Sápi Mercédesz, az operett egykori fénylő csillagának monológja (az alábbi, papundeklire írt használati utasítással: „85 éves kicsi uszkár vagyok, vigyél haza magadhoz és tegyél a fiókodba”) az ugyancsak a Monori Lilire bízott Bev Shaw alakját idézi meg a Szégyenből. Az állatkórházat üzemeltető Shaw, a „kutyalelkek hajósa”, a túlszaporodott négylábúakat altatta a halálba. Mindez azonban sokkal inkább az ínyenceket megcélzó, játékos gesztus, semmint léha önismétlés. Ugyanakkor kétségtelen, a Proton Színház-féle, a Sztrugackij fivérek sci-fije inspirálta Nehéz Istennek lenni, és a Szégyen jóval letisztultabb, fegyelmezettebb, színvonalasabb munka, mint a kis híján kisikló Denevér, valamint az annál bár nívósabb, főleg ingergazdagabb „Christmas Blues. A Denevér az egykori origami-bajnok, Lukasz történetétől válik izgalmassá, érzelmileg fölkavaróvá. A hirtelen és bravúros váltások, a kiszámíthatatlanság működteti a Demenciát is, túl a lidércnyomásba torkolló eseményeket generáló Nagy Ervin – a darab dinamója – szociopata, moral insanity Bartonekjén.

A budapesti Katona József Színház tagja Mundruczó debütáns nagyjátékfilmjében, a 2002-es Nincsen nekem vágyam semmi-ben művelt olyan energikus, bátor színészetet – odaadó pályakezdőként, oldalán Rába Rolanddal – mint most. Bonviváni entrée-ja svungos és önironikus, sallangtalan a cinikus pusztítása. Mindeközben egy abszurdba fulladó, orális aktusnál kiderül, az ikertestvére szíve dobog a teratómás heréjében, majd az egyik, fékevesztett beteg kiharapja a nyelvét. Amelyért, „nyelvet nyelvért”-mottóval, nem lesz rest revánsot venni. Azt a szélsőségekre, túlzásokra, kétértelműségre épülő, banális, apokaliptikus, vulgáris, groteszk, „szörnyen nevetséges” művészi ábrázolásmódot, amely soha olyan vegytisztán nem jelent meg az oeuvre-ben, mint a Demenciában, Nagy képviseli zsigeri hitellel. A már említett, az LMBTQ-szubkultúrához kötődő, mesterkélt esztéticizmust így definiálta Susan Sontag az 1964-ben publikált Notes on „Camp”-ben: „A stílus diadala a tartalom fölött, az esztétikáé a morál fölött, az iróniáé a tragédia fölött”. Bajos azonban, hogy a zenés színházi műfajban (a Varázsfuvolától a Leányvásárig) is rutinos, kontrolláltan gátlástalan Nagy Ervinnek a kiváló Wéber Katán kívül nem akad játszótársa. Potenciális partnere, a neurológiai tünetegyüttest a dobhártyaszaggató ordításra lebutító Rába Roland olyan harsány, akár egy cirkuszi kikiáltó. A betegek kvartettje pedig más iskolát képvisel, noha a páratlan Monori, Tóth Orsi és Bánki Gergely ezt különösen meggyőzően teszi. Ám a góc(ok) forrása ugyanaz, mint a Denevérben: a dramaturgiájában is megbicsakló, (többször kényszeredett) poénokból, gegekből, ötletekből összefércelt „patchwork”-ben nincsenek szerepek, pusztán sablonos, lazán fölskiccelt (papírmasé)karakterek. Ez akkor is problematikus, ha mindkét mű – híven a camp-hez – formalista. Apropó, formalizmus: a díszlet- és jelmeztervező Ágh Márton a Demenciában kivált remekelt.

A dokumentarista-realista ábrázolásmódtól határozottan eltávolodó Mundruczó Kornél sontagi sorvezetésű katasztrófajátékaiban a szimbólummá emelt, grandiózusan idiotisztikus (operett)árnyékvilágból lépnek ki a méltóságuktól megfosztott emberek. A hibák dacára: a munkák hatásossága – amely sohasem öncélú provokáció – legalább annyira fakad a tragikumból, az erkölcsből, és az empátiából, mint a karcos szarkazmusból, a vásáriságból, és a fekete humorból. Mindez – az eredetiség, a merészség, a kockázatvállalás, és a művészi szabadság mellett – társadalmi felelősségről tanúskodik. A Demencia hideglelős befejezésekor a (volt) matematikus Lukács (Bánki Gergely) a kiüríttetett, ünnepi izzófénybe borult, lepukkant bordélynak tetsző intézmény ajtajára írja: „Emlékezz”. Ekkor már mindenki kibontotta a műfenyők alá rejtett ajándékát, a fejre húzandó nejlonzacskót. Kisvártatva szikráznak a csillagszórók. Az utcára dobott, szellemileg leépült, emlékezetzavaroktól (is) sújtott páriák és „ép” mártírtársaik (protest)tette ugyanúgy figyelmeztet a feledékenység(ünk)re, mint a gőgös szociális érzéketlenségre. Eztán fölcsendül a (joggal) kizárólag Krisztusban bízó, keresztyéni song.

 

Mundruczó Kornél – TR Warszawa: Denevér (Nietoperz)

Mundruczó Kornél – Wéber Kata: Demencia – Trafó


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/12 26-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13144