KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/szeptember
FRANKENSTEIN VISSZATÉR
• Sepsi László: A legenda húsa Mary Shelley Frankensteinje
• Varró Attila: A tökéletlen trükk James Whale rémfilmjei
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Báron György: Szörnyek évadja Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv
NOLAN&NATALI
• Géczi Zoltán: A könyörtelenség színháza Új raj: Vincenzo Natali
• Schreiber András: Felhő a feje fölött Christopher Nolan
MAGYAR MŰHELY
• Deme Tamás: A szelíd lázadók Dárday István és Szalai Györgyi
• Dárday István: Hogyan kezdett új életet Préri János?
• Szalai Györgyi: Hogyan kezdett új életet Préri János?
KORDA ZOLTÁN
• Takács Ferenc: Az örök második Korda Zoltán
• Kriston László: A szerencse fiai? Beszélgetés David Kordával
FILMISKOLA: A MOZGÓKÉP
• Gelencsér Gábor: Kompozíciók sodrás(á)ban Az el-rendezés művészete
• Varró Attila: A négy mesterlövész Filmkép a tévében
• Margitházi Beja: Térzavarból képerő Fahrt és zoom
FRANCIA KÉPREGÉNYFILM
• Bayer Antal: Édes Adél Luc Besson: Adèle és a múmiák rejtélye
• Nagy Krisztián: A Goscinny-örökség Új francia képregényfilmek
• Barkóczi Janka: Iráni hímzések Marjane Satrapi: Asszonybeszéd
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Tarts Keletnek! Wiesbaden
KÖNYV
• Baski Sándor: Könnyed horrortánc Stephen King: Danse Macabre
SPORTMOZI
• Ardai Zoltán: Padlón mindannyian A bokszmúlt képei
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Szelíd motorok Groó Diana: Vespa
• Kolozsi László: Üdvözlégy Baarìa
MOZI
• Schreiber András: Mamut
• Barkóczi Janka: Örökifjak
• Varga Zoltán: Mary and Max
• Forgács Nóra Kinga: Kövéren szép az élet
• Schubert Gusztáv: Turné
• Gyenge Zsolt: Mese a szerelemről
• Varró Attila: Babylon AD
• Sepsi László: Varázslótanonc
• Baski Sándor: Salt ügynök
• Parádi Orsolya: Bogyó és Babóca
DVD
• Pápai Zsolt: Újraszámlálás
• Varga Zoltán: Földrengések zongorahangolója
• Sepsi László: Dante: Pokol
• Alföldi Nóra: Lódító hódító

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Frankenstein visszatér

Mary Shelley Frankensteinje

A legenda húsa

Sepsi László

Shelley teremtette meg az őrült tudós archetipikus figuráját, regénye több száz adaptációt ért meg a legkülönfélébb médiumokban.

 

A hírhedt svájci rémtörténetíró-verseny keretein belül a tizennyolc éves Mary Wollstonecraft Shelley egy rémálma alapján megteremtette az első modern mítoszt. Az 1818-ban, álnéven, három kötetben publikált, majd 1831-ben, immár saját név alatt kiadott és a család nyomására tovább finomított Frankenstein, avagy a modern Prométheusz a gótikus rémregények rossz lelkiismeret szülte kísértetei és családi átkai helyett a biológia és az orvostudomány borzalmai közé kalauzol, és ennek köszönhetően az addig elsősorban disztópikus politikai szatírák formájában létező science fiction egyes számú alapműve. Az őrült tudós archetipikus figurájának megteremtésével Shelley kikövezte az utat a műfaj olyan későbbi alapvetései előtt, mint Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja, vagy Wells Dr. Moreau-ja és A láthatatlan embere: a túlzott tudásszomjának köszönhetően túl messzire merészkedő zseni az ipari forradalmak és mind újabb felfedezések lázában égő tizenkilencedik század emblematikus figurájává vált, hogy az alakja köré szerveződött alműfajnak és a „tudáselbeszélésnek” nevezett narratív sémának köszönhetően hátborzongató mementóként kísérje végig a következő évszázadot is.

Csak az eredeti Frankenstein-történet több száz adaptációt ért meg a legkülönfélébb médiumokban, a tiltott tudományos határátlépéseket tematizáló művek pedig megszámlálhatatlan mennyiségben érkeznek a mai napig mind a sci-fi, mind pedig a horror műfajából. Mary Shelley teremtménye minden kétséget kizáróan önálló életre kelt, és a középkori alkimisták hagyatékából, korának természettudományából és társadalomfilozófiájából összefércelt monstrum azon túl, hogy elpusztíthatatlannak bizonyult, teremtőjének legfőbb vágyát is beteljesítette. Nem csupán új (mű)fajt alkotott, de elképesztő életképességről tanúbizonyságot téve kreatúrájának minden egyes darabkája – lásd például a doktor állatkísérleteinek motívumából mutálódott, a Majomszeretet, a No Telling és a Max 3000 képviselte tematikus filmcsoportot (az állatjogok hevében égő nyolcvanas-kilencvenes években) – napjainkig önálló életet él, megannyiszor újrainterpretálva a mítosz elemeit. De míg a hagyomány töretlen, a számtalan adaptáció alkotta ködfátyolnak köszönhetően Shelley történetének eredeti érdemei mindinkább háttérbe szorulnak.



A mágia vége


Az 1818-ban megjelent Frankenstein modernizmusát és a korábbi teremtés-mítoszokkal szembeni újszerűségét a kreáció misztikus regisztereinek teljes elhagyása adja. Habár a címszereplő egyik elsődleges bűne az istenkísértés, a teremtés megismétlésének vágyából fakadó hübrisz, sem maga az aktus – amely az eredeti szövegben kifejezetten homályos körülmények között zajlik, teret adva a későbbi filmadaptációknak a legkülönfélébb koncepciók felállítására, villámcsapástól az elektromos angolnákkal telepakolt magzatvízig –, sem pedig az azt követő büntetés nem égi eredetű. A lombikok és korának orvosi könyvei között egy isten nélküli világban magára maradt modern Prométheusz, elődeivel szemben – akik közt az ógörög és római mitológia Prométheuszain túl ott találjuk a tudásszomjában az Ördöggel lepaktáló Faustot éppúgy, mint a mendemondák övezte, bölcsek kövét kereső középkori alkimistákat és a Gólemet varázsigék segítségével életre keltő prágai Maharal rabbit – kizárólag saját magának köszönheti szenvedéseit. Nem csupán létrehozza a teremtés paródiáját, de ami még nagyobb vétek, a későbbiekben el is fordul teremtményétől: az orvostudománynak köszönhetően Frankenstein képessé válik arra, hogy az isteni hatalom csökevényes mását mozgassa, de ahhoz már túlzottan esendő és emberi, hogy tetteinek következményeit is bölcsen kezelje. A legkorábbi filmadaptációk leegyszerűsítő olvasatában – mint Dawley 1910-es némafilmje vagy James Whale 1931-es műfajteremtő opusza – elegendő a monstrum megteremtése ahhoz, hogy Frankensteint utolérje a tettét követő megtorlás. Shelley regényében még el is kell taszítania a lényt magától ahhoz, hogy nyilvánvalóvalóvá váljék – az orvos méltatlan a ráruházott hatalomhoz.

A misztikumtól való elfordulás az eredeti Frankenstein-szöveg sarkalatos pontja, és egyben az 1831-es kiadás változtatásainak egyik legfontosabb áldozata. Frankenstein az 1818-as verzióban apjának köszönhetően megismerkedik az elektromossággal, majd egyetemi évei alatt, professzorának hatására, Plinius, Paracelsus és Cornelius Agrippa okkultista okfejtéseit sarokba dobva korának materialista természettudománya felé fordul. Megelőlegezve a későbbi adaptációk finomításait, Shelley nem csupán az új kiadás szatirikus élét tompította – például azáltal, hogy Victor és Elizabeth románcából eltüntette a vérfertőzésre utaló jeleket –, ez a motívum a filmadaptációk közül Kenneth Branagh 1994-es verziójában lesz talán még az eredeti regénynél is hangsúlyosabb –, de a szöveg kegyetlen materializmusát is háttérbe szorította. Könyvének új verziójából kihagyta a korabeli tudományos kísérletek ecsetelését, és ezzel egyidőben Frankenstein karakterét az eredetiből teljesen hiányzó vallásos öntudattal és lelkiismerettel ruházta fel – a doktor bűne ennek megfelelően az új verzióban erősen szakralizált természet megsértése lesz. A science fiction úttörője egy bő évtized múltán visszamenekült a misztikum és a hit mentsvárába, hogy az újszülött műfaj a fentebb már említett szerzőknek köszönhetően, csupán a tizenkilencedik század legvégére kristályosodjék ki.



Jó doktorok


Mary Shelley Frankenstein doktora – szemben például a Hammer-filmverziók számító és cinikus pszichopatájával – romantikus hevülettől fűtött idealista, de ami még ennél is fontosabb, korának szenvedő romantikus hőseihez hasonlóan (az ifjú Werthertől Anyeginig) passzív és sodródó figura. Victor Frankenstein egyetlen, a regény cselekményét érdemben formáló tette a monstrum megteremtése, melynek következményei elől csaknem azonnal el is menekül. A Hammer-verzióban a Peter Cushing alakította figura előre kitervelt gyilkosságot is elkövet tervének végrehajtásához – miközben a körülötte lévőket puszta tárgyként kezeli, a bejárónő szexuális szolgáltatásaitól a menyasszonya képviselte, a társadalom felé mutatott csalóka felszínig, megelőlegezve ezzel Branagh verziójának egyik tételmondatát, miszerint „mindez nem több puszta nyersanyagnál” – ezzel szemben Shelley Frankensteinje, és részben Whale figurája is, szimplán szenvedő alanyai teremtményük bosszúhadjáratának. Az eredeti Frankenstein akkor sem lép ki passzivitásából, amikor a kreatúra már szerettei életét veszélyezteti: mardosó lelkiismeret-furdalása ellenére is tétlen marad, mikor a szörny által elkövetett gyilkosság miatt a család nevelőnőjét küldik vérpadra, bűntudata elől menekülve beutazza egész Európát, de nem próbál meg felnőni a félresikerült teremtés kihívásához. Whale verziójában ez a passzivitás válik a doktor felmentésévé: sem az 1931-es moziban, sem pedig annak négy évvel későbbi folytatásában – amely, szemben például a későbbi Hammer-filmekkel, további elemeket is felhasznál a regényből, mint például a vak öregember motívuma – nem éri utol büntetése. A Frankenstein menyasszonyában maga a Karloff alakította monstrum menti fel bűnei alól: a filmtörténet egyik első, mai értelemben vett sequeljében Frankenstein a Dr. Petronius névre keresztelt, és már a Hammer-olvasat cinizmusát előrevetítő antagonistában kapja meg torz tükörképét, egyben megismételve a figura a megkettőzését, amelyet a regényben Walton kapitány képvisel. Petronius megjelenése paradigmaváltást jelez az őrült tudósokat szerepeltető sci-fik és horrorfilmek történetében: dunsztosüvegekben tartott mikrokozmosza által ő már a szó legszorosabb értelmében istent játszik, motivációja pedig korántsem az emberiség sorsának jobbítása vagy a tudományos elkötelezettség, csak a szimpla hatalom- és becsvágy. Shelley könyvében, a romantikus értékrendnek megfelelően, a Frankensteint a sarkkörön felfedező Walton és a doktor is individualista, elmagányosodott, határozottan zavarodott, de a szó szoros értelmében nem romlott figurák: a későbbi őrült tudósok és megszállott felfedezők, mind komolyabb morális határokat áthágva, a hófehér laboratóriumi köpeny által látványos erkölcsi sterilitást is magukra öltöttek.

A cinikus és amorális tudósalakok megjelenése a Frankenstein-karakter aktivizálódásának végpontja: ezen folyamat egyik legfontosabb határátlépését a szörny követelésének teljesítése jelenti. Shelley regényében a doktor az utolsó pillanatban ez elől a feladat elől is meghátrál, nem hajlandó újabb monstrumot a világra szabadítani. Ezzel szemben James Whale – saját homoszexualitása által még látványosabban teret engedve a regény által némileg óvatosabban meghívott genderközpontú olvasatoknak – filmjének folytatását már erre a motívumra hegyezi ki, ahogy később Branagh viszonylag hű adaptációjából sem marad ki a női szörnyeteg életre keltése. Shelley-nél Frankenstein gyengeségét jelzi, hogy az elkezdett genezist képtelen befejezni, megtorpan, amikor új Évát kellene alkotnia a félresikerült Ádám mellé. A későbbi adaptációkban – amelyek, szemben például a Hammer-olvasattal, megtartják ezt a motívumot, mi több, a női monstrum megalkotásából Whale munkáján kívül sarjadtak önálló mozik is, mint a nyolcvanas évekbeli, rosszemlékű Sting-film (The Bride), vagy Brian Yuzna kvázi-remake-je, a Re-animátor 2 – a női monstrum megteremtése sikeres, ám az saját rútságát és az eredeti szörnyet sem képes elfogadni. Az eredeti Frankenstein kísérlete azért kudarc, mert gyenge akaratú teremtő és nem képes végigvinni a feladatot a maga teljességében; a későbbiekben a doktor minden elszántsága hiábavaló, mert egyértelművé válik – az aktus maga eredendően romlott, s az így létrejött kreatúrák sem képesek elfogadni saját létezésüket.



It’s Alive!”


A számtalan adaptáció és újrainterpretáció legnagyobb áldozata rendszerint maga a teremtmény figurája. Míg a történet későbbi olvasataiban a monstrum csekély intelligenciával megáldott, bivalyerős hústorony, Shelley eredeti teremtménye hibátlan irodalmi angolsággal beszél – olyannyira, hogy a regény középső kötetét ő maga narrálja –, meghatározó olvasmányélményei pedig többek között a goethei Az ifjú Werther szenvedései és Milton Elveszett Paradicsoma. Frankenstein szörnye rémítő külseje ellenére is jólelkű és összetett figura: Shelley legalább annyi hangsúlyt fektet a rém lelkivilágának cizellálására, mint magára a címszereplőre. A regény monstruma korántsem romlott kreatúra: Shelley a rousseau-i vadember örököseként ábrázolja, éppoly bűntelen, mint maga Ádám, miközben utazásai során mindinkább rácsodálkozik korának társadalmi igazságtalanságára.

A Frankenstein-mítosz későbbi interpretációi a legkülönbözőbb eszközökkel fordítják ezt a visszájára, és ábrázolják a monstrumot kezdettől gonosz teremtményként – ennek legszebb példáját Whale megoldása adja, aki a rém eredendő rosszindulatát azzal magyarázza, hogy a doktor tévedésből egy bűnöző agyát helyezte annak koponyájába. Sajátos csavar, hogy a későbbiekben Whale monstruma, Shelley-éhez hasonlóan, tovább finomodik, hogy a Frankenstein menyasszonyának zárlatában már minden más szereplőnél nagyobb morális érzékről tegyen tanúbizonyságot. A regényben a monstrum Frankensteinnek köszönhetően válik egyre elvetemültebbé, mivel a férfi nem hajlandó betölteni teremtő- és apaszerepét, ahogy a kísérlet megismétlését is megtagadja. A szörny magányában keseredik meg egyre inkább – önmagát, olvasmányélményeinek hatására, mindinkább Milton Luciferéhez hasonlítva –, viszont haragját minden esetben kizárólag a Frankenstein-dinasztia felé fordítja. Shelley, önéletrajzi elemeket is felhasználva, ezen a ponton visszacsatol a gótikus regények hagyományához: a szörny maga az önálló életre kelt családi átok, ám az adaptációk, ahogy a dinasztia belső viszonyait is rendre elnagyolják, úgy a teremtmény rémtetteit is elszakítják magától a Frankenstein-családtól, többször jelentéktelen mellékszereplőket áldozva fel. Egy belterjes társadalom termékeként – amelyet a címszereplő családján túl az igazságszolgáltatás hiátusainak megjelenítése és a rém jellemfejlődése is hangsúlyoz – Frankenstein szörnye legalább annyira nyitott a szociokulturális, mint a jóval markánsabb tudományetikai olvasatok felé.

Az természet és az emberi erkölcs törvényeit egyaránt áthágó tudós alakja végigkísérte az elmúlt két évszázadot. A hangsúlyok az adott kulturális közegnek megfelelően változtak: ahogy a hullarablás eltörpül a későbbi Frankensteinek rémtettei mellett, úgy a választott műfajnak megfelelően kerültek előtérbe hol a cselekmény tudományos aspektusai, hol pedig a halott húsból teremtés borzalmas attrakciója. Shelley egyszerre építette regényét a korábbi teremtésmítoszok komposztjából és a felvilágosodás utáni gondolkodás szolgáltatta friss szövetből: a Frankenstein-mítosz vitalitása éppúgy határpozíciójából fakad, mint a benne szereplő szörnyetegé, miközben az alkimisták és mágusok helyébe lépő orvosfigura vélhetően mindaddig folytatja diadalmenetét, amíg a földi halandók hajlandóak megborzongani a test és a teremtés titkain.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10394