KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/szeptember
FRANKENSTEIN VISSZATÉR
• Sepsi László: A legenda húsa Mary Shelley Frankensteinje
• Varró Attila: A tökéletlen trükk James Whale rémfilmjei
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Báron György: Szörnyek évadja Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv
NOLAN&NATALI
• Géczi Zoltán: A könyörtelenség színháza Új raj: Vincenzo Natali
• Schreiber András: Felhő a feje fölött Christopher Nolan
MAGYAR MŰHELY
• Deme Tamás: A szelíd lázadók Dárday István és Szalai Györgyi
• Dárday István: Hogyan kezdett új életet Préri János?
• Szalai Györgyi: Hogyan kezdett új életet Préri János?
KORDA ZOLTÁN
• Takács Ferenc: Az örök második Korda Zoltán
• Kriston László: A szerencse fiai? Beszélgetés David Kordával
FILMISKOLA: A MOZGÓKÉP
• Gelencsér Gábor: Kompozíciók sodrás(á)ban Az el-rendezés művészete
• Varró Attila: A négy mesterlövész Filmkép a tévében
• Margitházi Beja: Térzavarból képerő Fahrt és zoom
FRANCIA KÉPREGÉNYFILM
• Bayer Antal: Édes Adél Luc Besson: Adèle és a múmiák rejtélye
• Nagy Krisztián: A Goscinny-örökség Új francia képregényfilmek
• Barkóczi Janka: Iráni hímzések Marjane Satrapi: Asszonybeszéd
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Tarts Keletnek! Wiesbaden
KÖNYV
• Baski Sándor: Könnyed horrortánc Stephen King: Danse Macabre
SPORTMOZI
• Ardai Zoltán: Padlón mindannyian A bokszmúlt képei
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Szelíd motorok Groó Diana: Vespa
• Kolozsi László: Üdvözlégy Baarìa
MOZI
• Schreiber András: Mamut
• Barkóczi Janka: Örökifjak
• Varga Zoltán: Mary and Max
• Forgács Nóra Kinga: Kövéren szép az élet
• Schubert Gusztáv: Turné
• Gyenge Zsolt: Mese a szerelemről
• Varró Attila: Babylon AD
• Sepsi László: Varázslótanonc
• Baski Sándor: Salt ügynök
• Parádi Orsolya: Bogyó és Babóca
DVD
• Pápai Zsolt: Újraszámlálás
• Varga Zoltán: Földrengések zongorahangolója
• Sepsi László: Dante: Pokol
• Alföldi Nóra: Lódító hódító

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Dárday István és Szalai Györgyi

A szelíd lázadók

Deme Tamás

A szerzőpáros hitelességének titka az azonosulás azokkal az emberekkel és gondjaikkal, akiket amatőr alkotótársakként avatnak filmjeik alanyaivá.

 

Barátainkkal csak néztük az Uránia Nemzeti Filmszínházban ezt a ráérős könnyedséggel mikrofonhoz lépő teljesen ősz, szakállas manót – aki nem magáról beszélt, hanem filmje kis és még kisebb közreműködőit hívta a közönség elé – s csendesen eltűnődtünk: Hugó (azaz Dárday István) és örök alkotótársa, Szalai Györgyi valóban hetvenéves lenne? Végül is – nincs ebben semmi meglepő. E két rendező már harminc-negyven évvel ezelőtt is „ráérős könnyedségű” bölcs volt szemünkben, amikor a Nevelésügyi sorozatot, a Küldöttválasztást és a Jutalomutazást forgatták, vetítették. Kortársai közt Hugó autonóm „öregapó” volt, de most, hetvenévesen is kamasz. Lelki iker-társával, az örökifjú Szalai Györgyivel közösen figyelték, dokumentálták a korszak megnyomorított életeit, bizonyítva: mégiscsak élni akar az élet. Konokul lefilmezték az önmagukat másnak hazudó ideológiák őslényeit, ítélkezéshez szokott párttitkárokat, szavakkal korrumpáló, zsaroló téesz-elnököket, de volt jó szemük, szeretetük a

megszomorítottakra és megalázottakra”, szóra bírták a megrendült kisembereket. Kemény kritikájuk volt egy szépnek és igaznak hazudott, giccses, hamis világról. Mégis, nem ítélkezni próbáltak, hanem iróniába csomagolva mutatták fel a tényeket – az ítélkezést a nézőkre bízták. Valahogy úgy viselkedtek, mint a Karácsony Sándor által leírt magyar észjárás bölcs parasztjai, akik finoman megjegyezték: – van úgy, hogy valaki „nem úgy fázik, ahogy reszket”. Dárday és Szalai nem voltak szalonforradalmárok. Nem vártak mecénásra, akik jelzi, mikor szabad mondani „ez a valaki itt egy hazudós”. „Csak” felhívták a figyelmet a hazugságbeszédekre, megmutatták, hogy a rendszer nem úgy fázik, ahogy reszket… És lehullt az álarc a pitiáner cipollákról és nérókról. Elég volt bemutatni az alany, állítmány egyeztetésére képtelen nagyembereket, lelepleződtek azok maguk bornírtságával. Az elvtársi nyökögés magáért beszélt. A nézők pedig hol ökölbeszorított kézzel nézték végig a filmet, hol meg végigröhögték az önlelepleződés dokumentumait.

Dárday István és Szalai Györgyi 1940-ben születtek, világháborús időben, majd a tizenhat éves korukban megélt forradalom, s a gerincrongáló diktatúra tapasztalatain eszmélkedve

megtanulták az értelmiségi ellenállás dörzsölt, pimasz „báját”. Ha „szövetségbe forrt szabad köztársaságok…” (a volt szovjet himnusz) hazug pátoszát óhajtották tőlük a giccses lelkű KISZ-vezérek, hát abba csomagolták a valót. De hogyan! A rendelt romantika a tettenért valósággal szembesítve tökéletes irónia lett. Az elvtársak kertitörpe-monumentalizmusán röhögött a nép.

Az „Üvöltés” beat-nemzedék utódai (vagy a ’68-as lázadó diákok magyar társai) feltalálták a fanyar filmes forradalmat. A pengefinom iróniától leestek a fügefalevelek. Dárdayék lelke rokon az abszurd írókéval, a raktárossá lefokozott filozófusok gondolkodásmódjával (lásd Hamvas Bélát), de rokonai a cinéma verité követőinek, a faluház-építő népművelőknek, hóhérokkal élcelődő elítélteknek és Sarkadi megrendült életérzésének is. Mintha együtt látnánk bennük Beckett szikár lehetetlenségeit, Vian vitriolos groteszkjét, Menzel karikatúráit, Walraff izzó leleplezéseit és egy megcsúfolt ünnepeit sirató, ideáit féltő kisfiút. Dárday megbotránkozó és fintorgó, vastagon káromkodó és ironizálva udvariaskodó, a komolykodókból hülyét csináló, de az igazán komoly sérültekkel együtt síró, jó nevelést kapott arisztokrata vagány. Szalai finom lélekelemző, empátiával gyógyító egyéniség.

Lázadásaik formai jegyekben is megjelentek. A sültrealista képrögzítés helyett használták az ironizáló dokumentum-játékfilmet, s a hosszúfilmet. Az amatőr szereplők bevonását, ezt a mások által sokszor kipróbált hatást megújították – olyan önmagukat átadó kisemberekkel, ajándékozva meg a nézőket, mint a Filmregény, a Nevelésügyi sorozat, a Jutalomutazás,Fogadalomtétel, Küldöttválasztás, Tékozló nélkülözés, Rongyos hercegnő, Átváltozás, A dokumentátor,Nyugattól Keletre, vagy a Nemzeti zarándoklat felejthetetlen szereplői.

A filmográfia adatai magukért beszélnek. Dárday és Szalai általam összeszámolt eddigi filmes

életműve harminchat filmet jelent. Saját rendezésű, közös filmjük huszonegy alkotás. Ezt azok számára érdemes leírni, akik nem ismerik eléggé a hazai dokumentumfilmgyártás súlyos terhekkel, örökös hátránnyal küszködő helyzetét, elmúlt évtizedeit, amelyekben Dárdayék művei megszülettek. Sohasem ölelte őket magához hatalom. Nem hajlongtak a kultúra hiú, ravasz diktátorai előtt. A hajlongóknak a kegyenc-lét jutott, Dárdayéknak maradt a jellem. Legnagyobb alkotói érdemüket (magatartásuk mellett) egy nem tipikusan „filmes” újításban látom. Kiemelkedő alkotói értékük a társaslélektani előkészítés. Az együtt élő azonosulás. Életmódjukról, az élet minőségéhez való viszonyukról, empátiás alkotói érzékenységükről szólok. Megszokták (másokat is rászoktattak), hogy dokumentumot az adott terepen csak akkor kezdik el készíteni, ha már a kamerabeállítás előtt jelen vannak, együtt élnek, laknak, esznek azokkal, akiket amatőr alkotótársakként avatnak filmjeik alanyaivá. Mintha a ’30-as évek szociográfusait, vagy saját kortársaikat, a ’70-es évek életmód-kutatóit látnánk módszerükben. Az amatőrök bevonása nem divat volt számukra. Mindenki tudja – verejtékesen nehéz művészfilmet, művészi színházat készíteni amatőrökkel. Dárday és Szalai finom lelki érzékkel kereste s találta meg azokat a szereplőket, akik hitelesen hozták nyomorukat, örömüket. A képlet fordítva is igaz: játékfilmjeikben Dárdayék olyan hiteles azonosulással bújtak hőseik életébe, ahogyan azt Flaubertnél, Tolsztojnál leírták a klasszikus irodalomtudósok, de valamit ehhez még hozzátettek. A résztvevő megfigyelés érzékenységét. Saját szavaikkal jelölve: „Helyzetkép” minden alkotásuk. És „Harcmodor” van minden munkájuk mélyén. Rávezetik a nézőt az alap-felismerésre, miként a Márairól szóló művükben, ahol elhangzik: „Minden másképpen van”.

Időben visszafelé haladva nézhetjük filmjeik értékelését: a minap ünnepelte szűnni nem akaró örömmel a Nemzeti zarándoklat alkotótársulatát az a többnyire vidékiekből álló közönség, amely saját életét láthatta viszont a remény dokumentumaiban. Ugyanebben a moziban volt pár éve a Falurombolás bemutatója is, ahol a premiert az utolsó pillanatban még zsarolással próbálta megakadályozni a Magyar Posta akkori vezetője, későbbi miniszter, akinek nevéhez fűződnek a hazai postabezárások. Két, számomra kiemelkedő DárdaySzalai-filmmel tudnám

felfedeztetni filmjeik titkát. A két különleges alkotás a Mihályfi Lászlóval, Vitézy Lászlóval és Wilt Pállal közös Nevelésügyi sorozat, valamint a Márai utolsó hónapjait bemutató Az emigráns – amely kulcsfilm. Jelképiségéből megérthető a magyarság 1956 utáni életérzése és az emigráció tragédiája. Többet mond el a magyar történelem áldozatairól, mint tucatnyi tanulmány. Savát-borsát nemcsak a keserű történelmi tények, hanem a hatalmas empátiával bemutatott testi-lelki rezdülések és a hiteles életjelenségek adják. Évődésekből hogy alakul ki az értetlenség dühe. Mihez kezd egy lelkébe roskadt értelmiségi, ha társa tehetetlen, földön fekvő testét kell felemelni. Mit összegez az ember, amikor már messze túl van az összegezhetetlen élet múltidején és készül a nemlétbe csomagolni magát. Az emigráns alcíme sokat elmond: „minden másképp van”. Ez Dárdayék mottója.

A sokat tapasztalt filmalkotók nagy beismerése ez. Másképp történt a história, mint ahogy azt a történészek nagy része gondolja. Másként működött a Balázs Béla Stúdió is, mint ahogy a róla szóló kiállítások mutatják. Más elveket hirdetett filmeseink némelyike (méltán híres filmjeiben), míg elveivel teljes ellentétes módon élt. (Ahogy a nagy beat-szövegíró szellemes dala megüzente: „A hatalom szeretete/ nem a szeretet hatalma”.) Dokumentumfilmes alkotó-párosunk művei is különböznek a szokott minősítésektől, kilógnak az esztéták dobozaiból.

DárdaySzalai másik nagy alkotását, a Nevelésügyi sorozatot negyedfél évtized távolából azért érdemes felidézni, mert egy mindmáig egyedülálló hazai közművelődési kísérletet indítottak el vele. Itt személyes élményeimet idézhetem, hiszen e kísérletben kutatóként magam is részt vettem. A „társadalmi forgalmazás” lényege: az adott társadalmi csoportról elkészített dokumentumfilmet ugyanazon rétegből való nézőknek úgy vetítik, hogy a vetítés helye egyúttal a célközönség munkahelye legyen (jelen esetben egy iskola), annak vezetőivel, (igazgatóval, párttitkárral). A vetítés után csaknem mindenki ott maradt a rendezővel is gazdagított közönség-találkozón, ahol a vitát animáló beszélgetésvezető magnón rögzítette a közönség hozzászólásait (a beszélők védelmében). Nem mellékes: ezen dokumentumfilmek

problémakeresők, tényfeltárók, konfliktusmegoldók voltak. Megrendítő jeleneteknek voltam tanúja. A katartikus jelenetek nem a filmen, hanem az élet valóságában voltak megrázóak.

Eltörölhetetlenül bennem él az a közönségtalálkozó, amelyet fővárosi egyik elitiskolájában

szerveztünk. A pedagógusok szakmai, emberi megaláztatásáról, nyomoráról szóló film után a rendezőkkel együtt fogadtuk a hozzászólásokat (az igazgató és a párttitkár jelenlétében). Az

első hozzászóló kincstári hozsannázással üdvözölte a filmet. A második elmondta, hogy súlyos gondokat mutatott be a film, s milyen nagy szerencse, hogy őrájuk, erre a testületre mindez nem érvényes, ők az ilyet nem ismerik. A negyedik hozzászóló szúrós hangon rákérdezett: a rendező elvtársak honnan kaptak engedélyt ennek a filmek a leforgatásához?

S honnan kaptak engedélyt, hogy ebbe az iskolába ezt elhozzák ezt a lehetetlenséget, amihez semmi közük. Az ötödik hozzászóló nagy lélegzetet vett és elcsukló hangon így szólt: „Az előttem szólók egyike sem mondott igazat. A szólamaink hazugságok. Mi igenis, mind ilyenek vagyunk, mint amilyenek a film szereplői. Azonosak kínjaink, megoldatlan gondjaink” – és zokogott.

Csendesen kimondható a következtetés: ezek a lélektől-lélekig ható filmek egyértelműen

előkészítői voltak a társadalmi változásnak is. A volt elvtársi zsargonnal szólva – fellazító alkotások voltak. Így igaz. Fellazították a szigorúan ellenőrzött munkahelyi testületeket. Lázítottak? Lehet. De azt finoman. Nem üvöltve, nem lopva, hanem „csak” tükröt tartva.

A rendszerváltozás befejezetlen művének részeihez sorolhatók Dárdayék befejezetlen művei. A társadalmi forgalmazás sem került méltó helyére a magyar kultúrában. Ugyanaz a helyzet, mint az immár andragógiának (felnőttképzésnek) nevezett közművelődésben. Ahogy egy témánkat érintő könyv címe szólt: „A szabadművelődéstől a közösségi művelődésig” – sok

rejtett kulturális érték kívánkozik a megismerés (és elismerés) világosságára. Klebelsberg

iskolalétesítéseitől Szent-Györgyi Albert, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor, Sík Sándor együttműködésén át a most elhunyt Beke Pál népművelő kezdeményezéseiig, a faluházakig, amelyeket Makovecz Imre tervei teremtettek. Vagy gondolhatunk olyan civil mozgalmakra, mint amilyet a lakitelki népfőiskola közösségszervezői tartanak életben, a civil közösségi házak ügyére, a falujukat, földjüket, kispostáikat, vasútjukat, természeti, gondolkodásukat megvédő kisközösségek, környezetvédők, civil egyesületek mozgalmára. Mindezen „rejtett” érték az emberi tisztesség és érték nevében igényli a figyelmet. Velük, róluk és értük készültek Dárday István és Szalai Györgyi filmjei. Amelyek emberséget (és a megvédéséhez

szükséges harcmodort) tanítják. Mert minden másképp van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 23-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10372