Francia képregényfilmÚj francia képregényfilmekA Goscinny-örökségNagy Krisztián
A francia képregényfilmekben nincsenek szuperhősök, a dilemma azonban ugyanaz: hogyan tud az élőszereplős mozi hű maradni a rajzolt eredetihez? A francia filmipar ugyan még mindig az amerikai álomgyártó gépezet árnyékában él (sok más társával egyetemben), ami azonban a nemzetközi képregénykiadást illeti, már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az amerikai és a frankofon (itt elsősorban a francia és belga szerzőkre kell gondolni) képregényes trendek közti alapvető különbségek már első kézbevételnél feltűnnek: míg a főleg a DC és Marvel kiadók által képviselt olcsó és havonta megjelenő füzetek hemzsegnek a szuperképességekkel, tökéletes izomzattal és idomokkal rendelkező hősöktől, addig a borsosabb áru, ám keménytáblás A4-es méretű, általában éves rendszerességgel érkező francia nyelvű albumok a realisztikus, történelmi vagy ezoterikus témákat részesítik előnyben. Mivel havonta több száz új cím, illetve folytatás kerül a boltokba, Franciaországban a Kilencedik Művészet folyamatos felszálló ágban van; jelenleg a mindenkori éves könyvkiadás 33%-át teszi ki, 2009-ben 4863 képregénykötet jelent meg, az év albumát, a René Goscinny Astérix-sorozatának 50. születésnapját ünneplő kiadványt, 1.200.000-es példányszámban adták ki. (Jövőre elkészül a harmadik élőszereplős Astérix-film is, az Astérix a bretonoknál.) Több mint kétszázötven kiadó verseng az olvasók kegyeiért, és ezek közül is kiemelkedik a Média-Participations-, a Glénat- és a Delcourt-csoport, ezek hárman együtt uralják a piac több mint felét.
Peches cowboy
A tavalyi évben több francia nyelvű képregényfilmes próbálkozás is született, és mindnek meg kellett birkóznia az élőszereplős képregényadaptációk dilemmájával: mennyire legyenek hűek az albumformában nagy népszerűségre tett történetekhez, és mennyire építsenek új elemekre, esetleg ismert színészekre, hogy a filmváltozat azoknak is élvezhető legyen, akik esetleg nem ismerik az adott képregényt vagy képregényfigurát (ez persze csak a nemzetközi színtéren fordulhat elő, hazai pályán sohasem). A franciáknak ezt a leckét legkorábban már 1964-ben meg kellett volna tanulniuk a katasztrofálisra sikeredett Tintin és a kék narancsok (Tintin et les oranges bleues) kapcsán, ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy ugyanazt a hibát kövessék el 1991-ben, amikor Terence Hillben látták meg Lucky Luke első hús-vér inkarnációját (és ideális rendezőjét). Az öregedő olasz színész fáradtan és rutinból galoppozta végig a filmet, aminek a címén kívül nem sok köze volt a forrásához, melynek legtöbb epizódját ugyancsak Goscinny írta. A kakaskodó gall legény, Astérix babérkoszorús diadalmenete a nagyítóval is alig észrevehetően aprócska falucskából Egyiptomba, újabb esélyt adott az árnyékánál is gyorsabb cowboynak, hogy beírja magát a box office-t robbantott, cellulózból celluloidhőssé avanzsált hírességek csarnokába. Ezúttal egy Franciaországban óriási ismertségnek örvendő, korábban rádiós és tévés szkeccsjelenetekben szereplő komikusduó, Eric és Ramzy próbált szerencsét a franchise-zal. A 2004-es, Philippe Haim rendezte Daltonok a címben is szereplő, négy testvérből álló, és jobbára balszerencsétől sújtott rablóbandát állítja reflektorfénybe, akik a képregénysorozat legnépszerűbb antagonistái. A harsány, nem túl magasröptű gegekkel és számítógépes effektekkel rajzfilmszerű hatást elérő produkció a vadnyugat igazságosztóját kispadra kényszerítette, az pedig örök rejtély marad, miért egy német színész, Til Schweiger alakította Lucky Luke-ot. A film a francia képregényadaptációk Little Big Hornja lett, így a szériát pár évig pihentették, egészen 2009-ig. (Időközben ugyan kijött egy kritikusi elismeréseket begyűjtött sci-fi adaptáció, a Halhatatlanok, amit a belgrádi születésű művészzseni, Enki Bilal a saját képregényéből írt és rendezett, de itt meg az anyagi siker maradt el.)
Lucky Luke: Kezdődik!
A magányos pisztolyhős kalandjait feldolgozó harmadik próbálkozásnál már semmit nem bíztak a véletlenre: a rendezői székbe az a James Huth ülhetett, akit a 2007-es Hellphone óta a francia Kevin Smith-nek tekintenek. Lucky Luke szerepét állandó tettestársa, Jean Dujardin kapta meg, aki a Johnny Bravo-szerű popkulturális jelenség, Brice de Nice karakterének megalkotója, de megjelenik a jelenlegi francia filmipar színe-java,Sylvie Testud, Melvil Poupaud, Michaël Youn és Daniel Prévost. Az eredeti képregény karaktereit hasonlóképp egyazon all-star csapatba terelik, Pat Poker, Calamity Jane, Billy the Kid és Jesse James néznek szembe a cigarettáját fűszálra cserélő igazságosztóval. A legendát ezúttal teljesen új oldalról közelítik meg: a főhős mítoszának teljes dekonstrukciójaként megismerkedhetünk John Luke-kal, akinek szüleit egy kegyetlen rablóbanda mészárolja le. A Lucky becenevet megmenekülése jogán nyeri el John, a trauma hatására meg is fogadva, hogy soha nem fogja vérrel mocskolni a kezét. Innen hát a képregényből is ismerős motívum: elképesztően pontos lövéseivel hősünk pusztán lefegyverzi ellenfeleit, majd a fogdába szállítja őket, ahonnan annak rendje és módja szerint újra megszöknek. Igen erős a párhuzam a Batman: Kezdődik! maszkos hősével, hiszen John/Lucky Luke nemezisei, a Daltonok egy pillanatra sem tűnnek fel a filmben, ahogy Bruce Wayne/Batman torz tükörképe, Joker sem. A mindenkinél gyorsabb pisztolyhőst pszichológiailag billentik ki egyensúlyából, amikor rákényszerítik élete első gyilkosságára, és a zavarodott lelkiállapota lovának megszólalását is kérdőjelessé teszi, hiszen Jolly Jumper csak akkor hajlandó beszédbe elegyedni vele, amikor egyedül van. Maga a film is tudathasadással küszködik, hiszen mindezek ellenére abszurd és néhol nem túl kifinomult gegekkel szórja meg a nézőt, amik időnként mintha egy Farrelly-moziból ugrottak volna elő. Érdekes módon ez a fura egyveleg működik, és bár a forgatókönyv minden eresztékében recseg-ropog, a színészek, az ötletek és néhány sikerültebb poén képesek megolajozni annyira, hogy ne roskadjon össze a saját súlyától.
Kiadatlan kalandok
A Goscinny–Sempé-szerzőpáros A kis Nicolas-ja, és a írta, Pánik Londonban című képregényalbumból (írójaRené Pétillon, a grafikus Jean-Marc Rochette) készített Guillaume király teljesen másfelől közelíti meg a sikeres adaptáció piedesztálját, inkább megpróbál minél jobban megfelelni az alapanyag rajongóinak. Előbbi ráadásul még csak nem is képregény, de meglehetősen közel áll hozzá: illusztrált meseregény, mely legalább akkora, ha nem nagyobb népszerűséggel bír Franciaországban, mint Janikovszky Éva gyerekeknek szóló regényei minálunk, amelyeknek Réber László által készített illusztrációi hasonlóképp elválaszthatatlanok a szövegtől. A 2004-es Kóristák elsöprő nemzetközi sikere, valamint a két eddig kiadatlan Nicolas-kötet megjelenése a közelmúltban (nálunk A kis Nicolas kiadatlan kalandjai 1-2 címmel, 2007-ben), de legfőképp milliós példányszámban történő eladása újra a producerek érdeklődésének középpontjába hozta a kis rosszcsont kalandjait. Az író lánya, Anne Goscinny rábólintott a megfilmesítés ötletére (Sempé ezt nem akadályozta meg, de elhatárolódott a műtől), így került Laurent Tirard (Hazugságok és árulások, Molière) kezei közé a meglehetősen ígéretes anyag. Az író-rendező saját bevallása szerint elég nehezen talált fogást a 250 történetből álló, és Tintin-szintű monumentalitással rendelkező életművön, de végül írótársával, Grégoire Vigneronnal úgy döntöttek, hogy a Joachim gondban-történetet alapul véve saját forgatókönyvet írnak, melyben Nicolas-nak egy félrehallott beszélgetés során azzal kell szembesülnie, hogy hamarosan kistestvére születik.
A most ötvenedik évét betöltött, és a francia kulturális örökség részének tekintett kis Nicolas a mindenkiben megtalálható, univerzális gyermek, akivel mindenki azonosulni tud. Semmiben sem kiemelkedő, nem imád enni, mint Alceste, sem verekedni, mint Eudes, nem gazdag a papája, mint Geoffroy-nak, még csak nem is rendőr, mint Rufus-nak, nem osztályelső, mint Agnan, és nem is osztályutolsó, mint Clotaire. Az egyetlen fő szálra felfűzött és a könyvekből jól ismert történeteknek a háború utáni képzelt Franciaország szépiaszerű lenyomata szolgál keretül: a helyettesítő tanár megérkezése, az orvosi vizsgálat, a varázsital készítése (lásd Astérix) vagy akár a vacsora a papa főnökével. A jól kiválasztott gyerekgárdát remekül kiegészíti a Kad Merad és Valérie Lemercier által alkotott rutinos páros, de kérdés, hogy vajon a film bájos, néhol harsány humora a gyerekkorukat felidéző felnőttek mellett képes-e megszólítani a Titeufön és Spongyabobon nevelkedett legújabb nemzedéket. A Guillaume király ezzel szemben nem a nosztalgiára épít, hanem a gondos iparosmunka kiszámíthatóságára: Pierre-François Martin-Laval (akit a franciák kedélyesen csak Pef-nek becéznek) szakszerűen vezényli le a filmet, a színészek (többek között Pierre Richard és Florence Foresti) pedig tisztességesen játszanak, de az adaptáció hiába kerüli el a bizonytalan és ingoványos területekett a szilárd föld kedvéért, pontosan azt kapjuk, amit a főhős megörököl: egy üres, kavicsos szigetet, ami sem Franciaországhoz, sem Nagy-Britanniához nem tartozik.
Úgy tűnik tehát, hogy az Astérix-franchise-on kívül eddig mindössze a 2008-as Largo Winch-nek sikerült megfejtenie a mágikus ital receptjét: Jérome Salle (Anthony Zimmer, Duplicity) alaposan felrázta Jean Van Hamme képregényszerző szupersztár kötetenként több százezer példányszámban szétkapkodott sorozatát, hiszen a főszereplő külseje szemernyit sem hasonlít képregénybéli önmagára (akit a stand-up komikusként ismertséget szerző Tomer Sisley alakít), legjobb barátja és fegyvertársa eltűnik, hogy átadja helyét egy eddig nem létező testvérnek, egyik prominens tanácsadója pedig egész egyszerűen nemet vált (így derülhet ki a nagyszerű Kristin Scott Thomas-ról, hogy tökéletesen beszél franciául). A forgatókönyv nagy részét jegyző Julien Rappeneau teljesen szabad kezet kapott, és a változatos helyszíneken (Málta, Szicília, Hongkong, Makaó) zajló történet lendületesen zakatol a kissé kiszámítható, de bármely akciófilmnek becsületére váló fináléig, friss, európai ízű filmélményt adva annak is, aki eddig hírből sem hallott Largo Winclawról. Hiába azonban a kilencedikből a hetedik művészetbe adaptálás nehézségeit lebíró példa, hacsak a Luc Besson nevével fémjelzett Adèle Blanc-Sec csodálatos kalandjai meg nem töri az eddigi trendet, sikeres követőinek megérkezése egyelőre még várat magára.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1127 átlag: 5.73 |
 |
|
