KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/szeptember
FRANKENSTEIN VISSZATÉR
• Sepsi László: A legenda húsa Mary Shelley Frankensteinje
• Varró Attila: A tökéletlen trükk James Whale rémfilmjei
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Barkóczi Janka: A Frankenstein-együttható Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Báron György: Szörnyek évadja Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv
NOLAN&NATALI
• Géczi Zoltán: A könyörtelenség színháza Új raj: Vincenzo Natali
• Schreiber András: Felhő a feje fölött Christopher Nolan
MAGYAR MŰHELY
• Deme Tamás: A szelíd lázadók Dárday István és Szalai Györgyi
• Dárday István: Hogyan kezdett új életet Préri János?
• Szalai Györgyi: Hogyan kezdett új életet Préri János?
KORDA ZOLTÁN
• Takács Ferenc: Az örök második Korda Zoltán
• Kriston László: A szerencse fiai? Beszélgetés David Kordával
FILMISKOLA: A MOZGÓKÉP
• Gelencsér Gábor: Kompozíciók sodrás(á)ban Az el-rendezés művészete
• Varró Attila: A négy mesterlövész Filmkép a tévében
• Margitházi Beja: Térzavarból képerő Fahrt és zoom
FRANCIA KÉPREGÉNYFILM
• Bayer Antal: Édes Adél Luc Besson: Adèle és a múmiák rejtélye
• Nagy Krisztián: A Goscinny-örökség Új francia képregényfilmek
• Barkóczi Janka: Iráni hímzések Marjane Satrapi: Asszonybeszéd
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Tarts Keletnek! Wiesbaden
KÖNYV
• Baski Sándor: Könnyed horrortánc Stephen King: Danse Macabre
SPORTMOZI
• Ardai Zoltán: Padlón mindannyian A bokszmúlt képei
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Szelíd motorok Groó Diana: Vespa
• Kolozsi László: Üdvözlégy Baarìa
MOZI
• Schreiber András: Mamut
• Barkóczi Janka: Örökifjak
• Varga Zoltán: Mary and Max
• Forgács Nóra Kinga: Kövéren szép az élet
• Schubert Gusztáv: Turné
• Gyenge Zsolt: Mese a szerelemről
• Varró Attila: Babylon AD
• Sepsi László: Varázslótanonc
• Baski Sándor: Salt ügynök
• Parádi Orsolya: Bogyó és Babóca
DVD
• Pápai Zsolt: Újraszámlálás
• Varga Zoltán: Földrengések zongorahangolója
• Sepsi László: Dante: Pokol
• Alföldi Nóra: Lódító hódító

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Frankenstein visszatér

Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

A Frankenstein-együttható

Barkóczi Janka

Barkóczi Janka

A rendező Frankenstein-verziójában a fizikai borzalmak helyett a mentális utazás rettenetére került a hangsúly. A film igazsága nem a történetben, hanem a szenvedélyben és az érintettségben rejlik.

 

Amikor az új filmedhez inspirációt kerestél, miért épp a Frankensteint vetted le a könyvespolcról?

Bizonyos időközönként végigjárok néhány antikváriumot, és veszek egy rakás könyvet. Az egyik alkalommal ez a kötet is a többi közé került, de már akkor a fejemben volt, hogy egyszer még jó lehet valamire. Néhány éve, amikor kisebb bajba kerültem egy színházi darab előkészítése kapcsán, hogy eltereljem a gondolataimat, valami olvasnivaló után néztem. Végigfutottam a könyveken, és ekkor került a kezembe Mary Shelley regénye. A sztori már az első pillanatban magával ragadott. Abban az időben született meg az első gyerekem, így a teremtésről, a teremtőről és teremtményéről szóló mese igazán megérintett. Kevésbé érdekelt a gótikus történetben fellelhető okkult és sci-fi vonal, és nemigen hatott rám a baljós vidékek temetői hangulata sem. A felszín alatt lüktető lélektani dráma volt az, ami őszintén lenyűgözött, és persze a történetben rejlő lehetőség, hogy műfaji játékba kezdjek. A Frankenstein olyan legenda, amelyet az irodalomtudomány és a film hagyományosan teljesen más szemszögből közelít meg. A film kétes műfaj, sokat ad a külsőségekre és kedveli a zsigeri megoldásokat. Persze ez a kiváltsága és a glamúrja, és emiatt a mítoszokban is ezeket az elemeket erősíti föl. Shelley műve azért különleges, mert akármilyen feldolgozása szülessen is, akármilyen kézzel nyúljanak hozzá, nem lehet elrontani. A történet magja egyetlen sziklaszilárd gondolat, ami megváltoztathatatlan, és amivel bárki közösséget vállalhat.

A te értelmezésed szerint ki az igazi főhős? A teremtő vagy a teremtmény?

Szerintem a két karakter tulajdonképpen egy. Ez végig alapvető koncepcióm volt, és főleg a színpadi változatban jelenik meg nagyon látványosan. A filmben jobban szétválik a két figura, de az erős apa–fiú-viszony ábrázolásával megpróbáltuk az eredeti elképzelést ide is átmenteni. A vérrokonság genetikailag köti egymáshoz a két hőst, a szenvedés pedig mentálisan. A két karakter összemosásának, a tudós megkettőződött személyiségének motívuma kimondatlanul is ott van a regény üzenetében. Ezért olyan jellemző az is, hogy Frankensteint sokan a szörnnyel azonosítják, holott valójában a monstrumot megalkotó tudóst hívják így. Meg azért is, mert ez is egy olyan könyv, amelyről sokat beszélünk, de keveset olvassuk. Ha kimondod ezt a szót: Frankenstein, szinte biztos, hogy egy nagyfejű torz alak ugrik be, nem a széplelkű kutató. A regény éppen a kettejükhöz való alapvető viszonyunkat kérdőjelezi meg. Jó példa erre, a számos filmadaptáció között James Whale 1931-es változata, ahol a szörnybe egyenesen egy gonosz gyilkos agyát műtik, a tudós figurája pedig a szép és ideális mintaamerikai. Tudod, az a típus, aki szívott ugyan marihuánát, de soha nem tüdőzte le. Az ember megnézi a filmet, és egyszerre azon kapja magát, hogy a jóravaló polgár helyett mégis a szörnynek drukkol és vele szolidáris. Úgy gondolom, hogy ez a sztori azért zseniális, mert egyszerűen nem lehet olyan irányba csavarni, hogy másként működjön.

Azért nektek is sikerült elég baljós hangulatot összehozni...

Pedig nem ez volt a célunk. Persze valamilyen szinten szerettük volna használni a klasszikus borzongatás eszközeit, de rengeteg horrorelemet kivettünk a forgatókönyvből. A mi verziónkban a lényeg a fizikai borzalmak helyett a mentális utazás rettenete. Hogy mi történik azzal az emberrel, aki nem tudja, hogyan kell szeretni, és ezzel a fogyatékosságával kénytelen szembesülni. Szerintem az, hogy kíméletlenül hajszoljuk a szeretetet, gyakran súlyos túlkapásokhoz vezet. Néha viszont pont attól kapod meg ezt az ajándékot legkönnyebben, akitől nem is számítasz rá, vagy akit elárultál. Érdekes, hogy hogyan tesz ez az érzés felelőssé a másik emberért, és hogy meddig tart a felelősséged papíron és meddig valójában. A mi Frankenstein-történetünkben persze az is erősen benne van, hogy milyen elveszíteni valakit akkor, amikor már rájöttél, hogy milyen is lenne kötődni hozzá.

Hogyan alakítottad ki a figurákat?

A Frecska Rudolf által játszott karaktert egy tiszta, ártatlan gyerekből építettük fel, amitől ő maga sem áll távol. A személyiségének megalkotása közben a saját kétéves gyermekem nagyon inspirált. A karakterbe sokat belegyúrtunk az ő reflexeiből. Ha éhes, enni akar, ha álmos, alszik, ha dühös, odavág egyet. Vagy ilyen például az a konkrét jelenet, amikor a fiú a maga ügyetlen módján ki akarja rúzsozni a lányt, de a „semmi baj” kifejezés is tőle származik. Ebben a figurában tehát sok gyermeki kérdés és fordulat, kétéves logika van. Fontos az is, hogy Rudi nálunk külsőre nem szörnyeteg, sőt. Szép, naiv, ártatlan, és ezt az ártatlanságot később veszíti el, ahogy a regény főhőse is, a történet végén, amikor kénytelen megérteni, hogy ebben a világban ő csak kívülálló lehet. A külseje és a sorsa között tehát nagyon látványos az ellentmondás. Egy öldöklő angyal, a szó fizikai értelmében is. Ez a paradoxon a történet fontos eleme és ezt szerettük volna kifejezni a Szelíd teremtés címmel is. A „szelíd teremtés” magyarul elég jól hangzik, ráadásul a teremtés szót nem csak az (egyébként inkább agresszív) aktusra, de emberekre is szoktuk használni. Egy szelíd ember, egy szelíd teremtés, aki egyszer csak démonná válik.

És a többiek? Miért döntöttél úgy, hogy egy színházban profikkal futó darabba a filmváltozatban amatőröket is bevonsz?

Csíkos Kittyre egészen véletlenül találtunk rá. Várkonyi Tímea csinált egy castingsorozatot mindenféle középiskolákban az ország számos pontján. Készített egy csomó fényképet a jelentkezőkről, de Kittyt is megállította a folyosón egy spontán fotó erejéig. A végeredmény nagyon szuggesztív lett. Tulajdonképpen nem is az amatőrségére volt szükségem, hanem egyszerűen egy 17 éves lányra, egy valódi 17 éves lány pedig szinte csak amatőr lehet. Nagyon megfogott a tökéletesen tiszta tekintete. Egy igazi XVI. századi metszésű arc, jó értelemben vett balgasággal és őszinte keresztény lelkivilággal. Olyan, aki el tudja fogadni a legeszelősebb fordulatot is, ha abban kiutat lát, és a legnehezebb helyzetekre majdhogynem középkori válaszokat ad. Kittynek mindez voltaképp alanyi szinten mind megvan az arcán. Biztosan találhattunk volna ilyet a harmincéves színészek között is, de nekünk 17 éves kellett, ezért nagy szerencse, hogy felfedeztük. Tetszett az is, hogy nem ő jelentkezett erre a dologra, nem vonzotta rögtön a casting kecsegtető lehetősége, végül színészileg mégis nagyon erős, amit csinál. Kifejezetten jó ritmusban és profin oldja meg a feladatokat, a film elképesztően sokat köszönhet neki, akárcsak Rudinak.

Az is nyilvánvaló volt, hogy ha a gyerekek szerepére sikerült ilyen embereket találnunk, akkor a rendezőt is igazi rendezőnek kell játszania. Fontosnak tartottuk, hogy a néző már az illető ráncain érezze, hogy valóban komoly tétje van abban, hogy filmeket készít. Amikor végleg lemondtunk arról, hogy a rendező figuráját színész játssza, sok igazi filmrendezőn gondolkodtam a szerepre, végül én magam is zavarba jöttem ettől a helyzettől. Hogyan mérhetem másra az önazonosság nehéz terhét? Felmérve minden veszélyt, sok tépelődés után úgy láttam, hogy az egyetlen morálisan helyes döntés, ha én magam játszom ezt az alakot. Ezzel a tükör-helyzet megteremtése talán még pontosabb, a saját magával szembesülő alkotó kérdései még érvényesebbek lehetnek. Ha kritikát fogalmazok meg a figurával szemben, azt csakis magam felé teszem. Egyébként sokat hezitáltunk az ötleten, mert egy ilyen felületbe nagyon könnyű belekötni. Abban sem voltam biztos, hogy jó hatása lesz a filmre, és persze egyáltalán nem akartam magamhoz hasonló figurát teremteni. Kezdetben ezért kicsit kellemetlen volt egyszerre játszani és rendezni, de a rossz érzés hamar elmúlt, és egyre biztosabban tudtam, hogy ki is ez a rendező, a maga szeretetlen teremtés- és hatalomvágyával.

Lehetséges, hogy ezzel a filmmel a korábbiakhoz képest mégis egy kicsit kommerszebb irányba indultál?

Magában a történetben valóban van egyfajta thriller-vonal, de ez persze csak játék a műfajjal. Szerintem, ha valamitől itt félni lehet, az főleg a sztori igazsága. Ez egyébként egy érdekes dilemma, mert az anyagot valóban sokkal kommerszebb felfogásban forgattuk, és fontos volt számunkra, hogy a feszültségkeltés bevált eszközeivel támogassuk a lényeget. Azonban nem akartuk, hogy a végeredmény egy csupán műfaji elemekből építkező film legyen. Sokkal inkább az európai, ősi zsánerkészlethez szerettünk volna visszanyúlni, ahol a műfaji elemek magának az üzenetnek rendelődnek alá. Hiszen ez egy létező tradíció, ezeknek a műfajoknak valahol a közelben van a hazája. A Frankenstein-tervben a thriller-érzés elsősorban az irodalmi alapanyagból következik. Nyitni szerettünk volna a közönség felé egy újabb ajtót, de azt persze az anyag határozta meg, hogy milyen szélesre nyithattuk. Az alkatomból alapvetően következik, hogy inkább az anyaghoz próbálok igazodni. Nálam főleg a személyes érintettségen van a hangsúly, és ezért nehéz a filmjeimet egymással stilárisan összehasonlítani. Az érintettségből alakul a forma, amiből a világkép is lesz, de sosem a világképhez keresem a formát.

Az érintettség nyilvánvalóan megvan, de hogyan állt össze belőle a forma?

A látvány négyünk közös munkája nyomán született meg. Petrányi Viktória, Erdély Mátyás operatőr és Ágh Márton díszlettervező volt a segítségemre. A játékidő nagy része a Várkert Kaszinóval szemben álló Ybl-ház belsejében zajlik. Ez a tér azért fantasztikus, mert tökéletesen pontatlan és semminek nem felel meg. Nincs benne egyetlen egyenes vonal sem, minden picit ferde, minden a rendes helye mellett van, és ez nagyon erős atmoszférát teremt. A felvételeknél használt technológiát és a fehér fényt Ágh Márton hozta, a szélesvásznú formátumot pedig azért választottuk, hogy a szűk térben is meglegyen a mozihatás. A forgatás a házban elég gyorsan zajlott. Az épületet vásznakkal fedtük be, így az éjszakai jeleneteket is nappal forgathattuk. Az Ausztriában felvett anyag már jóval lassabban készült el, mert a hideg és a fény miatt itt csak fél napokat dolgozhattunk. Ha pedig dramaturgiai formát nézzük, fontos megemlíteni, hogy a forgatókönyvírás nálunk meglehetősen bonyolult folyamat. Rengeteget beszélgettünk Bíró Yvette-tel az ötletről, és a beszélgetések során felmerült fontos gondolatokat és fordulatokat, jelenet-töredékeket alaposan feljegyeztem. A pontos forgatókönyvet és a dialógusokat Petrányi Vikivel írtuk meg. A színdarabhoz képest főleg az arányokon és a hangulaton változtattunk. Lényeges különbség az is, hogy kicseréltük az eredeti történet végét. Lehetett volna nagy verekedős, üldözős jeleneteket beépíteni vagy megmutathattuk volna a pizsamájában otthon vergődő rendezőt, de mi másképp döntöttünk. A film lezárása nemcsak a színdarabbal szakít, de a Frankenstein-szöveggel is. Végső soron azt mondhatnám, hogy ez egy „Frankenstein” alapján gondolkodó film, de nem szoros adaptáció. Ha nem ezt a címet választottuk volna, a nézők talán fel sem ismernék a két mű közötti rokonságot.

Adaptáció, de mégsem? Klasszikus, de mégsem?

Azt hiszem, hogy a filmnek nem elsősorban a forgatókönyvből fakadóan van igazsága, hanem a szenvedélytől és érintettségtől, a karakterek és problémák hitelességétől kapja meg azt. Ez nem azt jelenti, hogy jó forgatókönyvre nincs szükség, de felhívja a figyelmet arra, hogy a bevált receptek követése önmagában még kevés. Az amerikai minták használata, amelyek mentén újabban az európai art film is tornázik, gyakran igazi szörnyszülöttekhez vezet. Képtelenek vagyunk kezelni az amerikai filmek szigorú szabályait, és mégis vágyunk rá, hogy majmolásukkal kiléphessünk a művészgettóból. Az egyre szűkülő falú „arthouse-csapdából” szerintem is fontos lenne továbblépni, de nekünk itt Európában a saját válaszainkat kell megtalálni. Ezek közül az egyik lehetséges az adaptáció. Ezt az attitűdöt figyelhetjük meg például olyan nagy rendezőknél, mint Fassbinder, de igaz ez sok kevésbé ismert szerzőre is. Egyébként ilyen értelemben én is mindig adaptációt csinálok, csak ezt nem mindig szokták észrevenni. Szilárdan hiszem, hogy a mi filmjeinkbe kell a hagyományos katarzis.

Összességében szerencsésnek érezhetem magam, mert az utóbbi időben kialakult egy olyan csapat körülöttem, amelynek tagjai az elképzeléseimmel maximálisan képesek azonosulni. Megértik a céljaimat és a gondolkodásomat, bármilyen történetről legyen is szó. A Frankenstein-tervvel éppen azért tudtunk olyan gyorsan elkészülni a Delta után, mert a szándékok, a stáb, a pénz és a bizalom hirtelen mind együtt voltak. Jó érzés, hogy közösség formálódik és közeg teremtődik a filmjeim körül, mert ez tart meg engem is. Segít, hogy ne csak ússzak a levesben, mint egy gombóc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/09 10-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10386