Fesztivál

Mar del Plata

Latin fieszta

Teszár Dávid

A feledhető versenyfilmek ellenében a mellékszekciók válogatott darabjainak örülhettek a filmínyencek.

Noha futballtörténeti szempontból nem sok kedves emlékünk fűződik Mar del Platához (a ’78-as vébén az olaszoktól elszenvedett 3:1-es vereséggel pecsételődött meg válogatottunk sorsa), lehetetlenség gyűlölni ezt a turistaparadicsomot. Nem mintha szépségek terén szűkölködne Buenos Aires, ez az örökmozgó, roppant metropolis, mégis érthető, ha legszívesebben ezt a szerfelett hangulatos, pálmafákkal gazdagon övezett fürdővárost mutogatják az argentinok a külföldi vendégeknek és celebritásoknak. A Mar del Plata-i filmfesztivál léte még a filmbarátok körében is kevéssé ismert, jóllehet hivatalosan A-kategóriás besorolásnak örvend, akárcsak Cannes, Berlin vagy Karlovy Vary. (A helyi kollégák szerint ez a dicső, letűnt idők érdeme, lefokozni pedig nem illik e márciusi parádét.)

A versenyfilmek általános nívóját jól jelzi, hogy az a Messzi hírek (Noticias lejanas – Mexikó) érdemelte ki a nagydíjat, amely a közhelyeket kombinálta a hangsúlyozottan univerzális mondanivalóval: a senkiföldjén élő szegény család sarja az atyai akarattal és a tradíciókkal szemben a számtalan lehetőséget kínáló városban akar új életet kezdeni, de a rendező is vallja, hogy ez bizony nem egyszerű szituáció. Apa kontra fiú, Mexikóváros kontra tanyavilág konfliktusra családi dulakodás jön, amelyet anyai megőrülés követ (vészesen kileng a giccsmutató), a többi urbanizálódni kívánó nincstelen ráadásul még ki is rabolja az álomba szenderülő lázadó fiatalt, szóval nekünk is be kell látnunk, nem könnyű ám kitörni, változtatni a determinálton.

Az üdítő kivételek közt okvetlenül meg kell említeni A Grönholm-módszer (El método) című Marcelo Piñeyro rendezte spanyol–argentin koprodukciót. Hét szereplő, egyetlen szoba, aztán vagy működnek a karakterek és a dialógok, vagy nem. E kamaradarabban annyira működnek, hogy azt nehéz nem észrevenni (ezért is meglepő, hogy díj nélkül maradt). Jordi Galcerán Ferrer népszerű színdarabját Piñeyro és Mateo Gil lehengerlően magas színvonalon, három versenyzővel kibővítve ültette át a nagyvászonra. Forgatókönyvük igazi gesamtkunstwerk, remek szituációkkal, eltalált karakterekkel és olyan dinamikus, sziporkázó párbeszédekkel, hogy a nézőnek esélye sincs elkalandoznia a 115 perces játékidő alatt. Hét magasan képzett szakember pályázik egy madridi transznacionális vállalat vezető posztjára, a reality showk világából (vagy épp a Hegylakóból) tudjuk, csak egy maradhat, a győztesnek pedig a furmányos Grönholm-módszer akadályait kell sikerrel vennie. Ki a tégla, ki legyen a csapatkapitány, ki lenne hasznos munkaerő a bunkerben egy esetleges világvége után – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kell megvitatnia egymással a csúcsmodern PC-k előtt üldögélő jelölteknek, miközben a csavaros feladványok az egyes szereplők kudarcával/kiszavazásával a kialakult helyzethez igazodva interaktív módon változnak. A humort sem megvető, precíz, okos pszichológiai dráma A Grönholm-módszer, amely a kitűnő színészemberek nélkül mit sem érne: a hispán all-star csapat (többek között: Eduardo Noriega, Najwa Nimri) és az az egy szál jó svádájú argentin úriember (Pablo Echarri) nem tud hibázni, rendkívül érzékletesen jelenítik meg a rivalizálás és a paranoia különböző stációit, valamint a titkos szövetségek, az intrika és az állandó bizalmatlanság világát. Apró szeplőként csupán a felesleges, kissé erőltetett politizálást lehet felróni. A vállalati presztízsharc kontrasztjaként Piñeyro antiglobalista tüntetést rendez az utcán, amelynek ábrázolásától egészen a zárlatig bölcsen el is tekint – a szétdúlt út totálját a végén azért csak az orrunk alá dörgöli. (Igaz, ennyi bőbeszédűség a többi versenyfilm ismeretében bőven a tűréshatáron belül van.)

Megbízható népek

A dél-koreai Kim Ji-woon hazája egyik büszkesége: rendkívül biztos kezű iparosember, sőt, több annál, tekintve, hogy zsánermunkái annyira elegánsak, hogy műalkotásoknak is bátran nevezhetők (mint Dél-Koreában annyi más direktor esetében, ahol stílus és tematika kéz a kézben jár). Magyar közönség előtt a tavalyi Titanicon debütált a Két nővér című nagyszerűségével, de korábbi munkái (A csendes család, A rút király) is tiszta szívvel ajánlhatók. Az Egy keserédes élet (A bittersweet life) című, mérhetetlen eleganciával elkészített, humorral is átitatott bosszúmozijában a szupersztár Lee Byung-hun (JSA, Lopakodó lelkek) játssza a maffia első számú végrehajtóját, aki amellett, hogy professzionális szinten menedzseli a klánbéli rosszfiúk kedvenc bárját (La dolce vita néven fut – ironikus utalás a címre), fegyverforgatásban és taekwondóban is igen jártas, s már hét éve egyetlen elhibázott ügy nélkül szolgálja a helyi keresztapát. Feladatául kapja, hogy a nagyfőnök távollétében annak fiatal barátnőjét felügyelje, s ha hűtlenséget tapasztal, skót módjára oldja meg a felmerülő problematikát: egyetlen golyóval végezzen a lánnyal és annak titkos szeretőjével. Akárcsak a Leon, a profi vagy A szállító perfekcionalista, szigorú szabályok között élő nagymenője esetében, itt is a nőnemű entitás hozza ki a humanistát a könyörtelen, (látszólag) bárminemű emócióktól mentes vérprofiból: a gengszter ugyan rajtakapja a csajt, természetszerűleg kevéssé félreérthető pozitúrában, de ad még egy esélyt, s megkegyelmez neki(k). E filmből kiderül, hogy a dél-koreai rosszfiúk élete még kevésbé rózsás, mint a japán yakuzák világa, ahol a kisebb kihágásért csupán egy yubitsume (ujjlevágás) jár. Itt egészen más a szituáció: a kötelező péppéverést, a csavarkulccsal történő kézápolást és a válogatott szadizást élve eltemetés követi. (Itt jön a fekete pont, ugyanis a cselekményszövésében alapvetően realista mozi látványos túlzásokat tartalmaz, és ez bizony nem tesz jót neki.) De a bosszú! Gyilkosan brutális erőszak-orgia, nihilista tombolás a la Oldboy, Woo-féle heroic bloodshedeket idéző szépséges durvulat. Amit látunk, az az esztétika magasiskolája, barokkos színpompa, ahol kell, Kim stilizál, zivatar, fény, sötétség, chiaroscurós képeit minden bizonnyal Caravaggio is dicsérte volna. A vérről annyit, hogy Argento Tenebréje (1982) óta hófehér falra nem fröccsent ilyen szép ívben pirosló hemoglobin, 2005 második leghatásosabb headshotja az Egy keserédes élet lassított fahrtos fináléjában található (2005 numero uno szcénája ezen kategóriában A bosszú asszonya mélységélességgel eljátszó ravaszhúzása).

Noha Kínában az ötödik generáció színtiszta artmozikkal kezdő sztárrendezői (Zhang Yimou, Chen Kaige) manapság már áttértek a jelentős profitot hozó, grandiózus, látványos wuxiaeposzokra (Hős, A repülő tőrök klánja; Az ígéret), a hatodik generáció elismert direktorai (Jia Zhang-ke, Wang Chao, Zhang Lu) továbbra is a szerzői filmek élharcosai. Zhang Lu legfrissebb, Aratás (Grain in ear) című ólomsúlyú, minimalista mesterműve egy, a gyermekét egyedül nevelő, Kínába kényszerülő ifjú koreai hölgyről szól, aki kimchi-eladásból (közkedvelt koreai chilis-zöldséges köret) kívánja eltartani kisiskolás-forma fiát és a kupleráj szomszédságában elterülő rendkívül lepukkant háztartását. Elnyomott, nehéz sorsú, mindennapi atrocitásoknak kitett etnikumok életének drámáját filmre vinni nem veszélytelen vállalkozás, a giccsráta magas értékeket mutathat, adott a súlyos közhelyek csalogató zsákutcája. Zhang borzasztó szomorú, pesszimista művéről mindezen vádpontok rögvest lepattannak, ha ismertetjük rendezői koncepcióját. Mindenekelőtt a Kaurismäkit idéző szenvtelensége és – az adott kontextusban fekete – humora az, amely kiemeli munkáját a társadalom perifériájára szorult, kilátástalan helyzetű népcsoportok küzdelmeit bemutató, szánalomra s azonosulásra hívó zsebkendőszaggató maszlagok tengeréből. Az anya mindennemű érzelmi kifejezésektől mentes, magányos, kevés beszédű, szerencsétlen alakja konkrétan Irist idézi a Gyufagyári lányból, miként a két film befejezése (betelik a pohár, bosszul a nő) is rímel egymásra. A zárlatot kivéve Zhang mindvégig statikus beállításokkal operál; csupán külső megfigyelő ő, s nem kíván beleavatkozni a történésekbe (realista, de bölcsen kerüli a dogmások kényszeres hiperrealizmusát).

A Tsukamoto Shinya nevet viselő egyszemélyes japán munkacsoport legutóbbi, mindössze 49 perces karcos rémálma, a Homály (Haze) a megejtően szép, teljességgel sallangmentes Életszükséglet (Vital) után afféle visszatérés a gyökerekhez: Tetsuo-reminiszcenciákat (idegbeteg ipari zene, ideges kézikamera, idilli flashbackek, no meg egy konkrét idézet: vascső a fogak közé) tartalmazó munkája nyers, durva és kíméletlen, akárcsak maga az életmű a Tokiói ököl (Tokyo fist) című remekléssel bezárólag. A mozi – természetesen – Tsukamoto által játszott amnéziás főhőse egy roppant szűk, csupán kúszásra alkalmas betonlabirintusban eszmél fel, körülötte csapdák sokasága (alapvetése nagy vonalakban tehát összecseng A kockáéval), ezek után hosszú szenvedés következik a fullasztóan klausztrofób térben, pár hullával és a Nővel való találkozással díszítve. Talányos opus a Homály, Tsukamoto számtalan megválaszolatlan kérdéssel bocsát minket utunkra a végefőcím után, vélhetjük művét egzisztencialista okfejtésnek, érdekfeszítő élet-allegóriának s a tokiói technopoliszi lét mikromodelljének – amilyen megrögzött pesszimista ez a direktor, erősen hajlok arra, hogy ez utóbbi megállapítás az alkotás legpontosabb értelmezése.

Belga csoda

Olivier Smolders egyetemi tanár, aki irodalmi és filmes témában ír tanulmányokat (a Radírfejnek egy egész kötetet szentelt), kisfilmjeivel pedig már húsz éve ismert és elismert alakja a fantasy filmfesztiváloknak. Első egészestés munkája, a Fekete éjszaka döbbenetes műgonddal elkészített bizarr delíriumos látomás, végletekig stilizált, álomszerű, már-már zsúfolt képi világgal és olyan szintű elbeszélésbeli kutyulással, amelyet legutóbb csak a Mulholland Drive-ban láthattunk. Persze Smolders mélyen szürreális, csodálatosan elborult víziója kirakósdi nélkül is lehengerlő darab, unikális atmoszférája és szigorú formatudatossággal megkomponált vizuális világa önmagában is a tavalyi év legemlékezetesebb produkciói közé emeli. A gyermekkori traumával küzdő rovarmegszállott múzeumi dolgozó tragikus hirtelenséggel egy terhes, valamiféle titokzatos kórban szenvedő néger asszonyra lel az ágyában. Közösülnek, a nő bebábozódik (messziről felsejlik Kafkától Az átváltozás és Cronenbergtől A légy), közben fekete-fehér archív felvételeket látunk a Kongóban vadászó apáról, a fiúról, s a halott (?) lánytestvérről, megeshet, hogy a fekete nő a fehér, miként az sem kizárt, hogy a gubóból gusztusosan kikelő női lény a bogarász testvérének felnőtt kiadása. Remekbeszabott zakkantság ez, a teljes átalakulás utolsó két fázisát megélt hölgyemény sejtelmes striptease-elés után úgy gyilkol egyet, mint az alienek, fel-feltűnik egy idős ikerpár, akiknek olyan feje van, mint a Dűnében Harkonnen báró orvosának, egyébként pedig a napkorong minden nap összesen tizenöt másodpercre bukkan elő, permanens hát az éjszaka, sokat esik a hó, és a vér tejjel keveredik. Olivier Smoldersnek meg kell barátkoznia azzal a felettébb nyomasztó gondolattal, hogy a későbbiekben az európai David Lynch megnevezéssel próbálják majd beskatulyázni.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 52-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8699

Cikk értékelése:

szavazat: 1176 átlag: 5.55