KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• (X) : Szociográfia, szociofotó és szociofilm pályázat

• Báron György: Az iskola-alapító Illés György
• Muhi Klára: Egy hibátlan legenda Beszélgetés Kende Jánossal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Bábeli filmzavar Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Nánay Bence: A görögdinnye erotikája Tsai Ming-liang
• Vincze Teréz: Posztmodern, dinnyehéjban Huncut felhőcske
MÉDIA
• Szőnyei Tamás: Már fájl minden csók Táncdalfesztivál
• Vaskó Péter: A nézők meg a sztárok Megasztár
TELEVÍZÓ
• Greff András: Hosszú műszak 24
• Pápai Zsolt: Amerikai kinopravda Drót
• Szabó Tamás: Az emlékezés dramaturgiája A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

• Ádám Péter: Folt a becsületen Dreyfus-ügy a moziban
• N. N.: Carné-filmek
VÁROSVÍZIÓK
• Kolozsi László: Csillagpor nélkül Privát Pest
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Pesti szellemképek Gál László: „Csak a szépre…”
FESZTIVÁL
• Palotai János: A bomlás virágai ARIFF
• Teszár Dávid: Latin fieszta Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Hofi kora Magyar plazma
KRITIKA
• Muhi Klára: Anyámasszony Nyugalom
• Bori Erzsébet: Családban marad Balkán bajnok
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Superman visszatér
• Géczi Zoltán: Ház a tónál
• Kárpáti György: Hidegzuhany
• Vajda Judit: The King
• Vörös Adél: A Karib-tenger kalózai 2. – A holtak kincse
• Vízer Balázs: Halálos iramban: Tokiói hajsza
DVD
• Pápai Zsolt: A tintahal és a bálna
• Nevelős Zoltán: Őrültek háza
• Tosoki Gyula: Kis hal
• Németh Áron: Suliláz

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Illés György

Az iskola-alapító

Báron György

Egész életében másokra irányította a lámpákat, de kerülte a reflektorfényt – ha őrá irányult.

 

Keresem a szavakat. Pontosabban a betűket. Nincs ebben semmi pátosz, a szavakat igazából tegnap kerestem, amikor megszólalt a telefon, az egyik híradó szerkesztőnője hívott, hogy mondanám meg, melyik filmjéért jelöltek Illés Györgyöt Oscar-díjra. Miért, kérdeztem. Azért, mert meghalt, felelte. Akkor egy ideig bambán ültem az Animafest napsütötte zágrábi teraszán, animaciós filmesek pezsdítő társaságában – és kerestem a szavakat.

Mára túl vagyok ezen: most a betűket keresem. Egy horvát laptopon, Zágráb közepén keresem a magyar betűket, hogy valamit papírra vessek a legnagyobb magyar operatőrről. Könnyű a mozgóképkészítőknek, az ő szótáruk mindenhol a világon egyforma. Ahogy Illés Papi bevilágított egy ködös folyópartot, egy intim szobabelsőt, egy fényben úszó arcot – azt mindenki értette. Egyetemes, közös nyelven szólalt meg, a képek ősi emberi nyelvén, aminek az egyik legnagyobb művelője és költője volt.

Ezt most nagyon nem szeretné: a legeket. A saját munkáit tisztességgel, magas színvonalon megcsinálta – bő hatvan játékfilm, nélkülük nem lenne modern magyar filmművészet –, de igazán büszke a tanítványai sikereire volt. Vagyis az összes magyar operatőrére, Kendétől, Ragályitól és Koltaitól a legfiatalabbakig, Nagy Andrásig, Pados Gyuláig, Pohárnok Gergelyig – mert szinte mindenki, aki itt kamera mögé állt, így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve, a tanítványa volt. Mindig az ő hátuk mögé bújt, mint a jó apa, aki jobban örül a gyerekei sikereinek, mint a sajátjának. Nem volt ebben semmi mórikálás, álszerénység. Ilyen alkat volt: ő, aki egész életében másokra irányította a lámpákat, mások arcát, alakját vonta fénykörükbe, kerülte a reflektorfényt – ha őrá irányult. Mehetett volna Hollywoodba, ott is ünnepelték volna, de igazából a Róna–Lumumba–Róna utcában érezte jól magát, szemközt a Filmgyárral, amire kilátott az ablakából, ahová öt perc alatt átszaladhatott, az operatőri céhhez, amelynek létrehozója, sokáig elnöke, később díszelnöke, lelke volt. Mondják, Spielberg megorrolt kissé Zsigmond Vilmosra, amikor a Harmadik típusú találkozásokért megítélt Oscar-díj átvételekor nem az amerikai stábnak mondott köszönetet, nem a világsztár színészeknek és rendezőnek, hanem egy Illés György nevű (ott) ismeretlen magyar operatőrnek. Zsigmond Vili tudta, mit beszél. Hogy mit köszönhet ő és a többiek, Kovács Lászlótól Koltai Sutyin át a legfiatalabbakig – Illés Papinak.

Ekkortájt alakult ki az a téveszme, hogy azért nagyszerű pedagógus, mert a tanítványai többre vitték nála. Ha a díjakat nézzük, bizonyára – de ha a teljesítményt: nála többre e szakmában senki nem vitte. Ha soha, egyetlen növendéket sem nevel föl, akkor is a modern magyar operatőri iskola egyik megteremtője. A Budapesti tavasz vagy a Ház a sziklák alatt képi világa csak a korszakos neorealista remeklésekhez mérhető, a Megszállottak hosszú kocsizásai, nyers külsői korukban meglepően újszerűek voltak, Az ötödik pecsétben az intim megvilágítások, a bensőséges közelik mestere, A Pál utcai fiúkban a mozgalmas külsőké. Emlékezzünk a Budapesti tavasz legdrámaibb pillanatára: amikor a zsidókat, köztük a Gordon Zsuzsa játszotta hősnőt a Dunába lövik a nyilasok. Tágas totált látunk, a sűrű, ólmos ködben alig kivehető a téli rakpart, kistotálok és közelik következnek a lépcsőn lehajtott emberekről, aztán az utcakövek képe, meg a lustán hömpölygő piszkos vízé, s ez abban az összefüggésben elmondhatatlanul tragikus hangsúlyt kap, majd vissza az emberekhez, látványos alsó gépállásból szemléljük, amint a partra állított, levetkőztetett áldozatok tehetetlenül várják a halált, újabb drámai közeli a földredobott ruhákról és cipőkről, majd megint a víz és megint a ködös rakpart... A magyar filmtörténet egyik megmegrázóbb képsora ez, hozzá hasonló erejűt legföljebb Rossellininél láttunk a Paisában, amikor a németek a sűrű, fojtó ködben szenvtelenül a vízbe ölik a partizánokat. Másképp tökéletes a Megszállottak kezdő jelenete; a lassú, vontatott kocsizás a nagyvárosi utcán a korai Antonioni elidegenedett, spleenes világát idézi. Ha az előbbi klasszikus szépségű volt, az utóbbi elidegenedetten, szárazon modern. Megint másképp korszerű a Falak laza, esszéisztikus filmnyelve: ahogy az értelmiségi viták sűrű, vibráló levegőjében csapong-keres-barangol a kíváncsi kamera. S idézzük föl a Hangyaboly finom formai tökélyét: a szigorúan geometrikus struktúrájú távoli kompozíciókat, amelyeket az apácafőkötő négyzetes keretébe zárt női portrék közelijei törnek meg; vagy a Rekviem és a Fábián Bálint... pontosan rekonstruált történelmi tablóit, utóbbi lebegő álom-jeleneteit; az Utószezon és az Utazás a koponyám körül tudatalattiból előgomolygó szürreális-ironikus vízióit; vagy a rókavadászat zaklatott-hektikus képsorait a Ház a sziklák alattból: a lágy ívelésű domboldal nagytotálját a menekülő riadt állattal és a bunkókkal rohanó falubeliekkel, Psota hisztérikusan-őrjöngve kiabáló arcának nagyközelijét, aztán a közelit Görbe János döbbenettől megmerevedő arcvonásairól, az asszony hátát a szakadék szélén, mögötte a mélység, ismét a vívódó Görbe közelijét, majd a jelenet végén a fatuskóként aláhulló női test képét a csendes balatoni táj nagytotáljában. 

Minden nyelven tudott beszélni, soha nem erőltette a saját stílusát a rendezőkre, inkább mögéjük bújt, ahogy a tanítványai mögé is.

Minden nyelven tudott beszélni, igen, ha az a képek nyelve volt. A szavakkal fukarul bánt, nem szerette az üres fecsegést. Egyszer az irodájában forgattunk interjút, egy jeles operatőr fényképezett egy másik, még jelesebb operatőrt. Már bevilágítottuk az interjúalanyt, amikor Papi belépett a szobába. Ránézett a kamera előtt ülő arcra, „főzök nektek egy kávét”, mondta, majd elhaladtában mintegy véletlenül meglökte az egyik lámpát, gyorsan visszaállította, mintha mi sem történt volna – csak éppen egy kicsit odébb. Nem szólt egy szót sem, de más lett az arc a monitoron: „lett szeme”, ahogy ő szokta mondani. Jó évtizede, vagy tán még régebben, a főiskolán felvételiztettünk operatőröket. Ő csöndben a háttérbe húzódott, hagyta a fiatalabb tanárokat – valahai diákja volt mindegyik – kérdezni. Kiugróan tehetséges jelentkező következett, fotói, dolgozatai alapján kétség sem fért a felvételéhez (ma az egyik legismertebb ifjú operatőr). Papi jelentőségteljesen az órájára nézett, majd felsóhajtott: „Hogy elszaladt az idő! A következővel gyorsan végezhettek.”

Finom volt, szerény, halkszavú, nem akart az előtérbe tolakodni. Alighanem ezért szerette és fogadta el mindenki ebben a zaklatott szakmában. Talán ez volt az egyetlen közös nevező: hogy Papi felül áll mindenen, szinte lebeg, akár egy szent, a zavaros vizek fölött. Különös szent, annyi szent: mosolygós, svájcisapkás, aranykeretes szemüvegű, az ember inkább nézné órásmesternek, mint filmművésznek. Tudta, pontosan, hogy a művészt nem a külső megjelenés, az allűrök, a hisztérikus pózok teszik – nos, ez az egyetlen, amit nem sikerült megtanítania sok nála fiatalabbnak.

Illés Papi kilencvenkét évesen, hatalmas életművel és egy általa alapított világhíres iskolával a háta mögött hagyott itt bennünket. Korán ment el? Az ő szemszögéből nézvést aligha: hosszú, tevékeny, derűs élete során mindent elért, amit ember ebben a szakmában és ebben az életben elérhet. Mi érezzük csak úgy, hogy korán távozott, mert még marasztaltuk volna. Nem lehet „jókor” elmenni, ez nem a letöltött idő kérdése, s nem is az érdemé. Mindenki korán távozik, akit szeretünk.

Illés Papi nagyon korán hagyott itt bennünket.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8683