KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• (X) : Szociográfia, szociofotó és szociofilm pályázat

• Báron György: Az iskola-alapító Illés György
• Muhi Klára: Egy hibátlan legenda Beszélgetés Kende Jánossal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Bábeli filmzavar Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Nánay Bence: A görögdinnye erotikája Tsai Ming-liang
• Vincze Teréz: Posztmodern, dinnyehéjban Huncut felhőcske
MÉDIA
• Szőnyei Tamás: Már fájl minden csók Táncdalfesztivál
• Vaskó Péter: A nézők meg a sztárok Megasztár
TELEVÍZÓ
• Greff András: Hosszú műszak 24
• Pápai Zsolt: Amerikai kinopravda Drót
• Szabó Tamás: Az emlékezés dramaturgiája A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

• Ádám Péter: Folt a becsületen Dreyfus-ügy a moziban
• N. N.: Carné-filmek
VÁROSVÍZIÓK
• Kolozsi László: Csillagpor nélkül Privát Pest
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Pesti szellemképek Gál László: „Csak a szépre…”
FESZTIVÁL
• Palotai János: A bomlás virágai ARIFF
• Teszár Dávid: Latin fieszta Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Hofi kora Magyar plazma
KRITIKA
• Muhi Klára: Anyámasszony Nyugalom
• Bori Erzsébet: Családban marad Balkán bajnok
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Superman visszatér
• Géczi Zoltán: Ház a tónál
• Kárpáti György: Hidegzuhany
• Vajda Judit: The King
• Vörös Adél: A Karib-tenger kalózai 2. – A holtak kincse
• Vízer Balázs: Halálos iramban: Tokiói hajsza
DVD
• Pápai Zsolt: A tintahal és a bálna
• Nevelős Zoltán: Őrültek háza
• Tosoki Gyula: Kis hal
• Németh Áron: Suliláz

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Táncdalfesztivál

Már fájl minden csók

Szőnyei Tamás

Az 1966-ban induló Táncdalfesztivál fordulópont a magyar médiatörténetben, a televízió és a sztár egyszer és mindenkorra kollektív tudatunk és mindennapjaink része lett.


Nézted tegnap a tévét? E kérdésnek ma már körülbelül annyi az értelme, mintha azt tudakolnánk ismerősünktől, hogy járt-e előző nap az utcán. Harminc-ötven-száz csatorna esetén már nem lehet a tévét nézni.

Ez a helyzet ma. És még inkább ez lesz, amint holnap, holnapután beköszönt a digitális korszaknak a mai átlagnéző számára kevéssé felfogható – technológiailag már lehetséges, bár kereskedelmileg még kissé távoli – következő szakasza, amikor már nem csak választhatunk a műsorok között, hanem alakíthatjuk is azokat.

Fájl lesz minden csók, a szó szoros értelmében – de ez még a közeljövő zenéje. Egyelőre maradjunk a közelmúlt zenéjénél, ugorjunk vissza a magyar televíziózás hőskorába, amikor vita folyt arról, vajon illendő-e egy fiatalembernek magából kivetkezve kiáltoznia arról, hogy „még fáj, fáj, fáj, fáj, csak még fáj, fáj, fáj, fáj, csak még fáj, fáj, fáj, fáj minden csók, minden csók.” A fél ország a szemüveges énekest idiótának titulálván felháborodottan elutasította eme huligán tempót, az ország másik fele viszont boldogan énekelt vele, és magáénak érezte a dal minden pillanatát.

Gondolom, köztudott, de a rend – meg az általunk közismertnek vélt információkkal nem feltétlenül rendelkező, később született generációk – kedvéért mégis le kell írnunk, hogy a Még fáj minden csók című dalt Szörényi Levente és az Illés együttes adta elő, s ezzel, megosztva, második díjat nyertek a Magyar Televízió I. Táncdalfesztiválján, 1966-ban. A döntőről készült, rövidített összefoglaló ismétlés-felvételen semmi túlzóan extatikusat nem produkál Szörényi Levente. Lehet, hogy valahol létezik más, vérmesebb változat is (mondjuk az elődöntőről), de tény, hogy abban, amit e cikk megírása előtt az MTV archívuma a Filmvilág rendelkezésére bocsájtott, nincs semmi extrém. És szerintem nem csak mai szemmel nézve nincs. Nem azt mondom, hogy érzelmek nélkül énekel, de nem mutat semmi olyasmit, ami alapot szolgáltathatott a felzúdulásra. Akkor azonban mégis kiverte a biztosítékot, vitatkoztak róla, sőt, rémlik, hogy valami kabaréban poénkodtak is ezen a fáj-fáj-fáj-fájozáson.

Hasonló meglepetést keltett a szintén megosztott első díjat elért szerzemény is: emlékszem, szóbeszéd és hüledezés tárgya bírt lenni, mennyire kidagadtak az erek Kovács Kati nyakán, miközben a Nem leszek a játékszered című dalt énekelte. De most hiába vártam a kidagadó ereket, nem voltak sehol, vagy ha voltak is, helyettük végtelen hosszúnak tűnő vágóképben a közönséget (vagy az első sorokban ülő dalszerzőket) mutatták. Megintcsak meg kell engednem, hogy talán létezik olyan felvétel is, ahol e legendás nyaki erek illusztrálják Kovács Kati előadásmódjának dinamizmusát, amely valóban kirítt a mezőnyből, de lehet, hogy Levente bevadulásához hasonlóan már ez sem létezik mozgóképen, legfeljebb sok százezer hajdani tévénéző emlékeiben.

Azokon az estéken, 1966 nyarán milliók ültek a készülék előtt saját lakásukban vagy szomszédaiknál, ahová jelesebb műsorok (Ki mit tud?, válogatott meccsek, Híradó) esetén átjárhattak, sörrel, sámlival (hogy legyen hová ülniük). Mikor aztán másnap a munkahelyen, a közértben, a strandon megkérdezték valakitől, hogy nézte-e a tévét, föl se merülhetett, hogy visszakérdezzen: „Melyiket?” Rögtön volt közös téma.

1957 tavaszán kezdte meg adását a Magyar Televízió. Tíz évvel később öt közvetítőkocsival és kettő mágneses rögzítővel rendelkezett az intézmény, s az évben 133 ezer 110 percet sugároztak, ami napi átlagban hat órányi adást jelent, a hétfői szünnap jóvoltából hétvégén bővebbet. 1 millió 168 ezer 801 előfizetőről tud a statisztika (Koreny János, Heckenast Gábor, Polgár András: A Magyar Televízió története a kezdetektől napjainkig, 1994). Készülékenként két-három fővel számolva 2,3–3,5 millió nézője lehetett az első táncdalfesztiváloknak vagy tán még több is. Az utcák mindenesetre kihaltak, amikor fölcsendült Körmendi Vilmos pattogós szignálzenéje. A műsor népszerűségét jelzi, hogy az 1966-os fesztiválon 144 ezer postai úton leadott szavazatot regisztráltak, 1967-ben pedig, a három elődöntő után (merthogy a zsűri mellett a nézők is juttathattak be dalokat a döntőbe) összesen 649 ezret, elődöntőnként tehát ekkor 200 ezer fölötti szavazószámmal kalkulálhatunk.

A korai táncdalfesztiválok – 1966, 1967, 1968 – minden szempontból nagyon fontosak voltak: noha nem léteztek még a nézettség mérésének a maiakhoz fogható módszerei, de biztos, hogy a monopolhelyzetben lévő Magyar Televízió legnézettebb műsorai közé tartoztak, s ebből következően pillanatok alatt országosan ismertté és népszerűvé tehették a bennük szereplőket. Annak ellenére, hogy a táncdalfesztiválokat hivatalosan a dalok versenyeiként rendezték meg – s ez alapvető különbség a tehetségeket kutató Ki mit tud?-hoz vagy a már címében is deklaráltan csillagokat kereső Megasztárhoz képest –, a sikert természetesen az előadók aratták le.

Minden évben felhívást tettek közzé, mire amatőr és profi zeneszerzők és szövegírók tömegesen küldték be nyilvánosan addig el nem hangzott műveiket, jeligével. 1966-ban 300 szerző 464 számából 64 került képernyőre, 1967-ben már 1374-ből rostálták ki az élő műsorokban bemutatott 60-at. Ezekhez kértek fel énekeseket a zenei szerkesztők, már népszerű előadókat és ismeretlen fiatalokat, többnyire a fesztiválok szervezésében és lebonyolításában részt vevő Magyar Rádió táncdalénekesi stúdiójának éltanulóit. A fáma szerint persze a szerkesztők felismerték a neves komponisták kottáit, de azért bejuthattak kívülállók is: az 1966-os verseny döntőjében a Sztevanovity Zorán és a Metró együttes által előadott Mi fáj? szerzőpárja, Nikolics Ottó és Boros János tudtommal sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem játszott szerepet a hazai könnyűzenei életben, de ma már ugyanilyen ismeretlenül cseng 1967-ből a Vadas T.Varga K. szerzőpáros vagy J. Fülöp G. neve is, pedig előbbiekhez fűződik Szécsi Pál első örökzöldje, a megosztott második díjas Csak egy tánc volt, utóbbihoz pedig Zalatnay Sarolta slágere, a megosztott első díjas Nem várok holnapig. (Az említettek keresztnevei még a témában fellelhető adatokat összegereblyéző kötetben sem olvashatók: Gáncs Dénes, Zoltán János: A dallam diadala – A Táncdalfesztiválok története, 2004.)

Már annak idején is látszott, milyen sokat jelenthet az előadók pályáján az, hogy a Táncdalfesztivál egy országot a képernyő elé szegezett, de ma, harminc-negyven év elteltével teljesen egyértelmű, hogy sokak karrierjét egy életre megalapozta. Jót tett azoknak is, akiket a rádióból már ismertek, és most a hangjukhoz mozgókép is társult (Sárosi Kati, Németh József, Vámosi János, Záray Márta, Koós János, Korda György, Ambrus Kyri, Mátray Zsuzsa vagy az első két fesztivál megosztottan nyertes dalait – Más ez a szerelem, Rövid az élet – előadó Toldy Mária esetében), és sínre helyezte az akkoriban indulókat (Kovács Kati, Szécsi Pál, Máté Péter, Aradszky László, Poór Péter, Harangozó Teri, Zalatnay Sarolta, Koncz Zsuzsa, Dobos Attila, Mary Zsuzsi, Kovács József). Akadtak egyslágeres befutók is (mint 1966-ban Nagy Kati a szexis Pardonnal, 1967-ben Fenyvesi Gabi az Ádám, hol vagy?-gyal, 1968-ban Mary Zsuzsi a Mamával vagy 1969-ben Késmárky Marika az Egy fiú a házbóllal), de mindazok, akiknek sikert hozott a Táncdalfesztivál, attól kezdve a legkisebb község művelődési házában is biztosra mehettek, pontosan tudhatták, melyik dalukat fogadja majd ismerősként a közönség. „S ez ma is tart” – ahogy Janka Béla és Berényi Bezzegh György énekelte a Mesélj a nőkről című 1968-as dalban. Az elmúlt hónapokban futott a Magyar Televízió első csatornáján a szintén fesztiválon hódító táncdalénekesből lett turnémenedzser, Bakacsi Béla által tető alá hozott Szenes-turné, melynek alcíme (Slágerek túlélőshow-ja) pontosan írja le a helyzetet: a Szenes Iván által írt szövegű dalokra épülő műsorban ugyan friss szerzemények is szerepeltek, de a közönséget leginkább a régi énekesek régi dalai csábítják.

A táncdalfesztiválos vonzerő ma már egyszerre élteti a nosztalgiát és a retrót. A Szenes-turné muzeális farmotoros Ikarus busza a nosztalgia vonalán halad (május végi adásában a fellépők aranylakodalmukat ünneplő, idős párokat köszöntöttek fel), a Sziget Fesztivál utóbbi éveinek egyik legbulisabb helyszíne, a Táncdalfesztivál-sátor pedig a retró jelenségének tán legpregnánsabb megnyilvánulása. A nyugdíjas korú előadók produkcióira tomboló tizen-huszonéveseket személyes emlékek már alig vagy egyáltalán nem fűzik a húsz-harminc-negyven évvel korábbi slágerekhez. S a szigetes fiatalok valószínűleg nem is úgy, nem egészen „névértéken” veszik e dalokat, mint ahogy egy szokásos hakni közönsége bármelyik faluban vagy kisvárosban, hanem a fonákjukkal együtt – azzal a tudással, hogy e táncdalfesztiválos slágerek többsége a zenei spektrumnak pontosan azt a konszolidáltabb, öregesebb részét testesítette meg, amelynek ellenében tört elő oly zabolátlan erővel az 1960-as évek beat- és az 1970-es évek rockzenéje, s hozta létre a táncdalfesztiválok zárt, színházi kereteihez képest végtelen szabadságot kínáló pop- és rockfesztiválokat, ahol nincs verseny, csak élvezet.

Tipikus posztmodern helyzet kerekedett mostanra mindebből: a Sziget Fesztiválnak is köszönhetően a Táncdalfesztivál – már ha nem beporosodott rocker füllel hallgatjuk – nem szörnyen cikis giccsparádé többé. Persze, benne van az is. De azzal együtt is szerethető. Nincs mit tenni, a távolság megszépíti az egészet. Megmosolyogtatóvá és így megbocsájthatóvá teszi mindazt, ami a korabeli, valóban fiatalos beat mellett rém avíttnak tűnt, a táncdalénekesek külső megjelenésétől az általuk előadott dalok zenei és szövegvilágáig. Egyrészt mert bizony a „lázadó” beatzenekarok (Illés, Metró, Omega, Atlantis, Syrius, Hungária) is kifejezetten illedelmesen, illemtudóan beálltak a fesztiváli sorba, másrészt mert ennyi év után, a hagyományos tánczene és a beat közötti „harci helyzet” elmúltával nincs mese, muszáj értékelni azt a komoly mesterségbeli tudást, ami ezeknek az ósdinak tekintett táncdaloknak a hangszerelésében megmutatkozik. El kell ismerni, Bágya András, Gyulai Gaál János, Aldobolyi Nagy György vagy a karmesterként (is) közreműködő Körmendi Vilmos és Balassa P. Tamás nagyon értette a dolgát. Érezhető, hogy kisujjukban minden klasszikus és operett, a nagyzenekari dzsessz és a San Remo-i táncdalvilág, hallható élvezettel használják az összes hangszercsoportot, és applikálják bele a hangképbe a Zorba, a görög című Anthony Quinn-film világsikerétől megihletve a görög szirtakit (Sárosi Kati: Lassan bandukolva) vagy a magyar nótát, cigánybandástul (Kovács József: A csongorádi kisbíró unokája), ha úgy adódik. Ők alakították ki a táncdalfesztiválok hangzásvilágát (ahogy a Megasztárét zenei producerként Pierrot majd Novák Péter), a rutinos komponisták (Fényes Szabolcs, Majláth Júlia, Payer András) és szövegírók (G. Dénes György, S. Nagy István, Szenes Iván) által szolgáltatott alapanyagból.

A Magyar Televízió kísérleti színes adása 1969 márciusában indult, így a táncdalfesztiválok aranykora még fekete-fehér volt. Biztos akadtak színes darabok is az énekesnők fellépő ruhatárában, de ezt csak a Madách és az Erkel Színház közönsége élvezhette, a képernyőn minden fekete-fehérben jött át. Az első évben, 1966-ban erősen op-art jellegű volt a színpadkép, az énekesek bevonulására szolgáló lépcsőlapok vízszintes tagozású íve a padló körkörös mintázatába kanyarodott bele. Divatba jöttek a sztaniolpapírként csillogó felületek, 1968-ban például ilyen csillámló lapok takarták a nagyzenekari tagok kottatartóit, ezek mögül álltak fel a muzsikusok egy-egy szólisztikus rész előadásához, de a háttérbe is jutott mindig valami ilyesmi.

1966-hoz képest 1968 lazább és – a fekete-fehér ellenére is – színesebb összképet mutatott. A beatzenekarok egy külön pódiumon gördültek színpadra, ami mindig olyan hirtelen indult el kifelé, mint egy sportos stílusban vezetett busz, kapaszkodtak is a fiúk orgonába, hangfalba. 1966-ban még állványra rögzített mikrofonnál énekeltek a művészek, szinte mozdulatlanul, legfeljebb a karjukat tárhatták szét teátrálisan, a drámai hatást fokozandó. 1968-ban kézi mikrofont használtak, éneklés közben át-átették egyik kezükből a másikba, jóval szabadabban mozoghattak, Mary Zsuzsi toporzékolásra használta miniszoknyás lábait, az Illés három elöl álló tagja a dob ritmusára szteppelt, az Így mulat egy beates magyar úr című ízlésficamot elővezető Syrius muzsikusai népieschen ropták pár másodpercig. Az énekesnők ruhája – ez még a szemérmes operatőri és rendezői munka ellenére is átjött – alaposan megrövidült, a férfiak látványosabb oldalszakállat növesztettek. Az Illés a Beatles-féle Sgt. Pepper-kabátok magyaros verziójában vehette át a Magyar Rádió és Televízió elnökének nagydíját, a Szabadság-hegyi adótorony dobozba zárt makettjét „a magyar népzenében gyökerező sajátos modern beatstílust kialakító törekvéséért”, az Amikor én még kissrác voltam elismeréseként.

Az 1970-es évek beköszöntével véget ért a táncdalfesztiválok fénykora. Rendeztek ugyan versenyeket, s ezek a későbbiekben is mindig felszínre hoztak néhány slágert és popcsillagot, de a 60-as évek fesztiváljait övező össznépi izgalom igazából már csak egyszer tért vissza, amikor 1981-ben, a Hungária jóvoltából „kitört a pesti limbóláz”. Aztán több mint húsz évi fesztiválcsend, egészen a Megasztárig – de azt már nem a tévé adja, s a tömeges szavazás bizniszéből sem a Magyar Posta profitál, hanem a három multinacionális mobiltelefon-társaság.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8689


előző 1 következőúj komment

Ulpi#1 dátum: 2006-12-30 10:44Válasz
„Aztán több mint húsz évi fesztiválcsend, egészen a Megasztárig [...]”

Méltánylandó és érthető a szerző igyekezete, hogy elfelejtse a rendszerváltás korának Pop-Rock Fesztiváljait (olyan csillagok bölcsőit, mint Sugár Berci vagy a szólókarrierjét elindító Sípos F. Tamás), illetve az Eurovíziós dalfesztiválok honi selejtezőit, ahol Bayer Friderika mellett pl. a Kozsó-istálló debütánsai mutathatták meg magukat (VIP), de az alaposság igénye megkövetelte volna ennek a korszaknak legalább futó említését.