KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• (X) : Szociográfia, szociofotó és szociofilm pályázat

• Báron György: Az iskola-alapító Illés György
• Muhi Klára: Egy hibátlan legenda Beszélgetés Kende Jánossal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Bábeli filmzavar Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Nánay Bence: A görögdinnye erotikája Tsai Ming-liang
• Vincze Teréz: Posztmodern, dinnyehéjban Huncut felhőcske
MÉDIA
• Szőnyei Tamás: Már fájl minden csók Táncdalfesztivál
• Vaskó Péter: A nézők meg a sztárok Megasztár
TELEVÍZÓ
• Greff András: Hosszú műszak 24
• Pápai Zsolt: Amerikai kinopravda Drót
• Szabó Tamás: Az emlékezés dramaturgiája A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

• Ádám Péter: Folt a becsületen Dreyfus-ügy a moziban
• N. N.: Carné-filmek
VÁROSVÍZIÓK
• Kolozsi László: Csillagpor nélkül Privát Pest
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Pesti szellemképek Gál László: „Csak a szépre…”
FESZTIVÁL
• Palotai János: A bomlás virágai ARIFF
• Teszár Dávid: Latin fieszta Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Hofi kora Magyar plazma
KRITIKA
• Muhi Klára: Anyámasszony Nyugalom
• Bori Erzsébet: Családban marad Balkán bajnok
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Superman visszatér
• Géczi Zoltán: Ház a tónál
• Kárpáti György: Hidegzuhany
• Vajda Judit: The King
• Vörös Adél: A Karib-tenger kalózai 2. – A holtak kincse
• Vízer Balázs: Halálos iramban: Tokiói hajsza
DVD
• Pápai Zsolt: A tintahal és a bálna
• Nevelős Zoltán: Őrültek háza
• Tosoki Gyula: Kis hal
• Németh Áron: Suliláz

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

Privát Pest

Csillagpor nélkül

Kolozsi László

Budapest sosem volt olyan szép, mint amit az emlékezet őriz, de mi ezt a képét szeretjük.

 

Egy londoni nyelviskolában, még az évezred utolsó évében a feltehetően új-zélandi tanár feltette nekünk a kérdést: kik azok, ki az, akire a nemzetünk büszke, akit más nemzetbéliek is ismerhetnek. Nekünk, a három darab magyarnak, nem volt könnyű dolgunk, kár lett volna előhozakodni Közép-Európa legjobb íróival; a főbérlőmön kívül, aki valószínűleg kém volt – mert láttam egy MI5 fejléces papírt a hálószobában, oroszul olvasott Dosztojevszkijt, és a Bletchley Parkot igazgatta –, senki nem hallott még Kertész Imréről. Ottlikról még ő sem. Még a Nobel-díj előtt voltunk. Puskás, mondtam, néhányan bólogattak. Bartók Béla. Halk hümmögés. Mivel előttem a csehek is előhozakodtak Eva Herzigovával, majd rögtön bedobták Milos Formant, nem akartam égni, mert igen, úgy éreztem, ez bizony szégyen, az én szégyenem, hogy nem tudom ezt a szegény kis magyar kultúrát rendesen a védelmembe venni. Az osztrákok jöttek utánam: szinte féltem, úristen, ha csak a bécsi klasszikusokat mondják, már azzal is megaláztak bennünket. Peter Falk, súgta egy társam. Mondtam. Majd Neumann Jánost, a Los Alamos-i atombrigádot. Majd Casablanca, directed by Michael Curtiz. Végül előálltam a farbával: Budapest. Mindenki a fejéhez kapott. Ünnepeltünk. Mintha nagyobbat, népszerűbbet mondtam volna, mint amit egy osztrák tud. Ezt: ezt a szürke várost – aminek szinte senki nem ismerte a szűk, kutyaszaros utcáit, a veszélyes vizeit – szerették, ez tetszett mindenkinek, úgy tűnt, vannak emlékeik, jó emlékeik; beugrott: ahogy a hatos villamos egy nyári estén áthalad a Margit-hídon (az uszoda már bezárt a szigeten, a Vár már ki van világítva). Hol van ehhez képest a felfuvalkodott, kispolgári Bécs, ahol fogkefével pucoltatták a kispolgárok a Grabent a zsidókkal, ahol unatkozott a Burg Sirálya, Sissi (Romy Schneider alakításában), vagy hol ehhez képest az ódon és kedélyes Prága? Budapest valahogy nagyszabásúbbnak, győzedelmesebbnek, és – ebben biztos voltam – szebbnek látszott onnan, mint bármelyik Közép-, sőt nem csak Közép- és nem csak kelet-európai város. A hatos villamossal a Margit-hídon, vagy az Újpest rakparton sétálva, vagy a Czakó utcában, a Naphegyen, valóban úgy tűnik, Budapest szépsége megkérdőjelezhetetlen és megváltoztathatatlan.

Ezt kellett mondanom ahhoz, hogy megértsenek és a szívükbe zárjanak a körülbelül húsz helyről érkezett tanulótársak; ez a poszkolonialista és multi-kulti osztály. Gondolkoztam, kit is mondjak még, kire mondjam azt, hogy büszke vagyok rá, büszke arra, hogy köze van Pesthez, Budához, a Dunához, a macskaköves utcákhoz: az eső utáni Markó utcához, a reggeli Thököly úthoz, a kedélyes Rózsák teréhez; ahhoz a világhoz, amit a magaménak is tudok.

Említsem talán Krúdy Gyulát, aki kuvaszként szunnyadt el egy kocsmaasztal mellett, aki folyton csaholt mindenkire, de akinél jobban nem tudott senki érzelmekre és egyáltalán, erre a lényeges dologra, Pestre figyelni, vagy említsem Szép Ernőt, aki úgy eleveníti meg az újlipótvárosi utcákat, hogy szinte borsódzik a karom, ha a Pozsonyi úton járok, mert Szép Ernő jut eszembe, és ami mögötte van, az Emberszag, az hogy az a fontos regény tulajdonképpen a meghurcoltatásáról szól, hogy abban az időben kezdődik Szép Ernő Szép Ernő voltam léte, vagy említsem a város nagy ismerői közül Márait, aki éppen a Krúdyról szóló csudaszép regényben viszi hősét az óbudai lakásból a Gellért-fürdőbe, és e megejtő odüsszeia közben többet tudunk meg a régi korok konok Pestjéről és Budájáról, a tiszta abroszos, filagóriás kerthelyiségekről, mint a legelevenebb jelenetből (lásd a Meseautó kispörköltes jelenetét)? Igen, az irodalom közelebb visz ahhoz az elmúlt és visszaáhított Pesthez, mint a filmek. A mese-édes, csodabús, palikás-jucikás filmekből hiányzik ez a valójában sosemvolt és melankolikus, de mégis megejtő, elementáris erővel ható és vonzó város, az egykor volt Budapest, az azóta a nosztalgia nyálával rendesen összekent Tabánnal, a csonka Óbudával, vagy ahogy akkoriban gúnyolták, Jajbudával, a Cérnakorzónak nevezett résszel, a Baross utcánál, ahol varrólányok flangáltak, a Belvárossal (amit egy hídépítés vert szét, akár Jajbudát; Baróti Judit Belváros című könyve erről a városrészről szól), vagy a nagyvárosias, eleven és a mostanihoz hasonlóan forgalmas Abbázia parttal (a Nagykörút belső körét az Andrássy úttól a Rákóczi útig nevezték így).

Klösz György az arisztokrata családok és Budapest nagy fotósa 1900-ban – tehát egy régi századfordulón – lefényképezett számtalan szívének vagy megrendelőjének kedves házat, és rá száz évre Lugosi Lugo László nézett rá ezekre a helyszínekre, egészen más szemmel, de ugyanolyan ihletettséggel és érdeklődéssel. Az érdeklődése másra irányult: leginkább arra, hogy mi történt Klösz György óta, hogy meg van e még az 1900-as város, hogy őrzik e még a kövek a régiek lépéseit, hogy fellelni-e még a lépcsőházakban a valaha voltak káposztalevesszagát, hogy a tapasztott falakon érezhetőek-e még a régi kezek nyomai, van e a falakban, a terekben testmeleg, van e még valami a nosztalgia Budapestből (lásd a Budapest, a Duna gyöngyszeme című albumot, címlapján a fotóval: nyitott buszban állnak az utasok a Gellérthegyen, és nézik a várost onnan, ahonnan a legszívesebben nézik azóta is a turisták vagy a Magyarország Régi Képeslapokon című albumot). Az eredmény meglepő: bár nagyon sok minden megváltozott, a Kálvin térre például rá sem ismerni, mindent eltakar a gyilkos forgalom, eltaposták a régi tér maradványait a házmonstrumok, de vannak még helyek, amik nem csak felismerhetők, de hasonlóak is a száz évvel ezelőttihez.

  Egy svéd felmérés szerint a legdinamikusabban fejlődő, legérdekesebb város Európában Budapest. A hetedik kerületben sétálva érthetővé válik, miért ez a véleményük a svédeknek: a kerületnek eltűnnek értékes részei, ugyanakkor egyre-másra nőnek ki benne érdekes helyek, a kínai étteremből pingpongasztalos kocsma lesz, a belső udvarból füstös, trendi hely, a pártszékházból kifőzde, az omladozó épületből a kulturális és kulináris élvezetekre ácsingózók kegyhelye, mindamellett, hogy megmaradtak benne a régi vendéglők is, a szomorú vasárnapokon felkeresendő Kispipa, a sóletjéről messze földön híres Kádár. A svédek szerint a cseh főváros, bár puccosabb, de unalmasabb, elveszíti igazi ízeit, a knédli sem olyan már, mint régen, Dubcek idején. Ezzel szemben a magyar főváros folyton produkál meglepetéseket, nem igazodik múló divatokhoz, nem hízeleg az elvárásoknak, nem dörgölődzik a Champs-Élysées-k lábszárához. De minden változás ellenére még itt-ott, mint a lekopott festés alatt a régi színek, feltűnik a hajdani Budapest, a tarkának képzelt, jóállapotúnak képzelt Budapest, a nosztalgia Budapestje. Az a Budapest, amiben mindig szól egy kicsit a jazz – az Astoriában legalábbis – vagy ha nem a jazz, akkor egy Seres Rezső- vagy Eisemann Mihály-dal.

Amit mi a régi Budapestnek gondolunk, ugyanúgy nem volt, mint ahogy nem volt Krúdy-féle Budapest sem. A régi Budapest, ez elég jól látszik Klösz György képein is, már akkor kopni, szürkülni kezdett, amikor felépült, és kiterjedt a budai erdőkig. És ahogy feltűnnek a kopások alatt a régi színek, úgy tűnnek elő a régi erkölcsök is, mert ebben sem sok minden lett jobb, más: Thaisz rendőrkapitány – maga is Krúdy-hős, a kevésbé ismert hősök közül való – beleszeretett az általa ellenőrzött terület, vagyis a kétes mulatók világának cárnőjébe, az Újvilág mulató táncmesterének feleségébe, akivel együtt uralták a pesti flasztert, miután a tiltakozó, kétségbeesett és valóban az őrület határára került férjet elmegyógyintézetbe záratták. Az asszonyok szívtelensége sem volt, úgy tűnik, más, és akkor is előfordult, hogy egy közszolga szedte a védelmi pénzeket a körúti bolttulajdonosoktól. A Haller teret annak idején Szajrés térnek nevezték, mert itt cseréltek gazdát a lopott holmik, az ószeres csarnok környékét, a Teleki téren, Tetűbörzének, a régi lóversenypálya környékét – ami nem mellesleg most sem a város büszkesége – Lepratelepnek, mert itt éltek az utcán, elkülönülve a város szebb, eleven részétől a társadalom számkivetettjei. Lehetne még mesélni korrupciós ügyekről, sikkasztó banktisztviselőről is, aki szinte dicsekedett bűncselekményével a terézvárosi kocsmákban: róluk is ugyanolyan könnyedén, ítélkezés és részvét nélkül beszél Krúdy, mint közismert hőseiről, Szemere Miklósról, vagy a kockás báróról, Podmaniczky Frigyesről, és ahogy megír, megalkot minden utcát, úgy veszi számba a különös alakokat is, akiket nem ábrázol élesebb színekkel, mint a hétköznapi, tabáni banktisztviselőt vagy a biztosítási ügynököt (ki tudja, melyikben lakozott egy Kafka rettenetes képzelete). Krúdy nem ítélkezik, nem kapkod, ugyanakkor nem habozik leírni azt, ami felkelti a figyelmét, ami érdemesült a figyelmére. Jól tudja, hogy az a világ, az az elsüllyedt ország, az a becsületes, az asszonyok méltóságát őrző, a becsületbeli ügyeket párbajjal elintéző, vitézkedő és tündéri Magyarország és Budapest, amit megidéz, ami után sóhajtó nosztalgiával gondol vissza, nem volt, sosem volt, és nem is lesz sohasem.

Ezért nem szeretem Huszárik Zoltán kötelezően szeretendő filmjét, a Szindbádot. Illetve ez így nem igaz, ma is tudok belőle részeket, mondjuk Majmunka és Szindbád párbeszédét, ezért talán úgy helyesebb mondanom: ezért gondolom azt, hogy Huszárik alapvetően félreértette Krúdyt, mert nem veszi észre, hogy Krúdy igenis tudta, nagyon jól tudta, hogy egy nem volt világra emlékezik, hogy egy olyan Budapestet idéz meg gordonkahangja, ami nem létezett soha: hogy az ecetfák egy nem létező utcában pirulnak el, és hogy ebben a nem volt világban hajtanak fejet a bókjaitól felzaklatott asszonyok; és ezért szomorúak, ezért is szomorúak a Krúdy-szövegek. Nincs bennük semmi nyálas, édes nosztalgia, Krúdy nem kótyavetyéli el a tehetségét arra, hogy a szeretett utcáira csillámport fújjon vagy szebbnek hazudja a megelevenített asszonyokat: a Krúdy-írások nem olyan sárgásak-barnásak, Klösz György-ösek, mint Sára Sándor képein. Krúdy sokkal keserűbb, sokkal ironikusabb, megkockáztatom: félelmetesebb, mint Huszárik filmje. Ezért tartom a Szindbád kiemelkedő jelenetének azt a részt, amikor a hajós a bucsi asszonyoknál ér révbe: ez a néhány kompozíció idézi meg – nekem – a legjobban Krúdyt. Ahogy Tabánt sem Zórád Ernőből érdemes megismerni – bár ő is sokat tud róla –, hanem a rendőrségi jelentésekből.

Vagy Forgács Péter Dusi és Jenő című filmjéből.

Forgács dokumentumfilmjei közül ez szól a leginkább Pestről. A Bartos család, illetve az Örvény szereplői Szegeden élnek, és legfeljebb csak felruccannak Pestre. A Dunai exodusban is feltűnik a Gellérthegy, a Dunakorzó, a rakpart, ahogy elhalad előttük az Erzsébet királyné, és bár úgy tűnik, a hajó utasai fájó szívvel hagyják el ezt a helyet, és az utazásuk inkább égetően szükségszerű, mint izgalmas kaland, az elmaradó város kevésbé tűnik vonzónak, mint Bartos Zoltán filmjein. A Világszépét, amikor Pestre érkezik, ünneplő tömeg várja, döbbenetesen sok ember akarja látni. A Világszépe a 29-es Miss Universe-ről mesél, a Dusi és Jenő viszont nem a házaspárról, hanem sokkal inkább a városról szól. Dusi és Jenő élete aránylag eseménytelen. Persze olyan korban éltek, amikor a legszürkébb embert is felbolygatta, meggyalázta a politika, ezért az ő életük sem marad érintetlen, de minden történelmi esemény csak a háttérben villan fel, vagy jobbára csak sejthető. Jenő élvezi és szereti a filmezést. A Dusi és Jenőben a nagyváros, a nagyvárosi fények kerülnek a fókuszba. Mi sem mutatja jobban Jenő fotografáló szenvedélyét, mint az, hogy a legszélsőségesebb időjárási viszonyok között is fényképezi a szeretett és valószínűleg ezerszer bebarangolt utcákat, a Lánchidat, a sárgás fényű kandelábereket, a Korona mozit, a szakadatlan és kevély havazást, a hóban játszó Mizsuska kiskutyát, aki majdnem annyiszor tűnik föl, mint Dusi. Jenő esőben is filmez, főképpen a Tabánt, az elveszett, de valahogy már akkor kísérteties Tabánt. A tabáni árnyak úgy nyúlnak meg az esős utcán, mintha már nem lenne mögöttük az a test, ami veti őket. Mintha már nem is lenne ott ez az azóta parkká, hegyoldallá lett városrész. Ahol mintha még ma is lennének ilyen árnyak, ilyen sápadt fények, és ahol itt-ott még érezni az elveszett utcák nyomvonalát.

A Forgács-filmeknek az is tanulsága: minél zártabb a filmezők világa, minél kisebb, minél szűkösebb, annál inkább a városra, a külsőkre, a fényekre, az őket körülvevő világra koncentrálnak; Jenőék felvételein sokkal többet tűnik fel a város, mint a nagyobb, szélesvásznúbb életet élő, autóversenyeket, túrakocsizást, a Gerbeaud cukrászdát lekapó Bartosék filmjein, vagy a Világszépét megörökítő Tünzer Marci alkotásaiban. Jenő és Tünzer Marci ért a legjobban a filmhez, a fényekhez, a hangulatok visszaadásához. Jenő filmjein a keserű, a nagyon is valóságos Budapest üt át. A sodró Attila út, az éles esők. És bár láthatóan szereti Jenő a várost, ugyanúgy tudja, mint Krúdy, hogy a megsárgult képeken látható Buda nem volt sohasem. Mégis, Krúdyhoz hasonlóan, mintha erős nosztalgiával gondolna erre a sosem volt tájra, azokra a sosemvolt, de áhított hangulatokra, a becsület és a nagyvonalúság, az elegancia és a kedély városára, ahol szinte minden ház kávéház volt, és bár szó van benne olyan helyekről, mint a hatodik kerületi hírhedt Hat tetű, de azt olyan alakok népesítik be, mint Galamb, vagy Senki Alfonz, vagy Piszkos Fred, a kapitány, vagy az igazi Trebitsch.

Egy nemrég előkerült felvételen IV. Károly királlyá koronázásának eseményeit követi a kamera: tizenhat hintó áll meg a kamera előtt, mindből ki-be szállnak a résztvevők, utolsóként a királyi pár. A Vár, az utcák: szikrázóra pucolva, mégis a sürgés-forgás miatt, amiatt, hogy helyenként elakadni látszik a menet, ez a film sem kelti azt az illúziót, hogy a fényes esemény egy operett része. Holott ez az esemény már odavaló volt. A háttérben felvillanó város akkor nyerte el végleges formáját, akkor lett méretét és mentalitását tekintve pöffeszkedő, ordenáré. A hangja a kelleténél hangosabb. A büszke királyt lovon ülő, díszmagyarba öltözött, kardot lobogtató férfiak ünneplik. Olyanok – lehet –, akik korábban nem engedtek a negyvennyolcból, és nekitámadtak a kutya royalistáknak. Budapest nagyképűnek tűnik a felvételeken, hazugságokat óbégató városnak. A hangoskodása, nagyszájúskodása mögött valami furcsa félelem húzódik meg. Mintha attól tartana, hogy kiderül, nem olyan szép, mint Prága, nem olyan jelentős, mint Bécs, nem olyan öreg, mint Pozsony, nem olyan kecses, mint Krakkó. Hatalmas bérházakat növeszt, óriási Parlamentet akar. Az igazi hangjára – amit a Dusi és Jenőben tisztán hallani – nagyon kell fülelni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8696