KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• (X) : Szociográfia, szociofotó és szociofilm pályázat

• Báron György: Az iskola-alapító Illés György
• Muhi Klára: Egy hibátlan legenda Beszélgetés Kende Jánossal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Bábeli filmzavar Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Nánay Bence: A görögdinnye erotikája Tsai Ming-liang
• Vincze Teréz: Posztmodern, dinnyehéjban Huncut felhőcske
MÉDIA
• Szőnyei Tamás: Már fájl minden csók Táncdalfesztivál
• Vaskó Péter: A nézők meg a sztárok Megasztár
TELEVÍZÓ
• Greff András: Hosszú műszak 24
• Pápai Zsolt: Amerikai kinopravda Drót
• Szabó Tamás: Az emlékezés dramaturgiája A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

• Ádám Péter: Folt a becsületen Dreyfus-ügy a moziban
• N. N.: Carné-filmek
VÁROSVÍZIÓK
• Kolozsi László: Csillagpor nélkül Privát Pest
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Pesti szellemképek Gál László: „Csak a szépre…”
FESZTIVÁL
• Palotai János: A bomlás virágai ARIFF
• Teszár Dávid: Latin fieszta Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Hofi kora Magyar plazma
KRITIKA
• Muhi Klára: Anyámasszony Nyugalom
• Bori Erzsébet: Családban marad Balkán bajnok
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Superman visszatér
• Géczi Zoltán: Ház a tónál
• Kárpáti György: Hidegzuhany
• Vajda Judit: The King
• Vörös Adél: A Karib-tenger kalózai 2. – A holtak kincse
• Vízer Balázs: Halálos iramban: Tokiói hajsza
DVD
• Pápai Zsolt: A tintahal és a bálna
• Nevelős Zoltán: Őrültek háza
• Tosoki Gyula: Kis hal
• Németh Áron: Suliláz

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

Az emlékezés dramaturgiája

Szabó Tamás

Akciófilm, lélektani dráma, thriller, szociográfia és robinzonád. A Lost-sorozat a műfajok és szemléletmódok vegyítésére építő trend eminense.

 

Az igazán sikeres televíziós történetfolyamok mindegyike a műfaji klisék áthágásával, megújításával avagy keverésével érte el hatását. Az unalomig idézett Twin Peaks bűnügybe oltott társadalomkritika és abszurd, az X-akták nyomozás és science-fiction, míg a Vészhelyzet naturalizmus és akció vegyítésével alakította ki formáját. A Lost immár két éve, 49 részen át építgeti hasonló módszerrel a maga kiismerhetetlen szigetét és univerzumát – s bár a második évad USA-beli nézettségi adatai (hosszú kihagyások okán) nem hozták a várt számokat, úgy tűnik, hősei igen hosszú időre ott ragadtak az akciófilm–lélektani dráma–thriller rejtélyes háromszögében.

 

A műfajok áthágásának alapja, hogy egy-egy epizóddal mind szélesebb nézőréteget kell a fotelban marasztalni. A Született feleségek a vicces/ironikus vígjátékba illő nőábrázoláson túl a történetbe beleszőtte a nyomozás szálát, a Dr. House orvosi drámába oltott rejtélyfeltárás, s újabban csak a nagyon sikerorientált, célcsoportjukkal, azok elvárásaival tisztában lévő nyers történetek operálnak egyetlen motívummal: a Prison Break című Fox-siker főképp a címben beígért bonyodalmas szöktetéssel foglalkozik.

A Lost készítői láthatóan tudatában voltak e műfaji mixtechnika lényegének, más kérdés, meddig képesek egyensúlyozni a behatárolhatatlanság mezsgyéjén.

Adva van egy katasztrófatörténet, így a tévétörténelem legdrágább pilotja a zuhanás utáni perceket meséli el, igen erős, nagy lendületű jelenetsorokkal, átlagos akciófilmeket megszégyenítő költségvetéssel. Az ismeretlen szigeten rekedtek robinzonádja azonban láthatólag a legkevésbé sem érdekes a továbbiakban – a második epizódtól immár nem a Tom Hanks által modernizált túléléstörténet újramondásáról, hanem a Sziget rejtélyeinek feltárásáról van szó. Mintha Defoe sztorija a lábnyommal kezdődne, s a kannibál bennszülöttek kiszámíthatatlan viselkedése lenne a csúcspontja. Az eredetileg realisztikus, A legyek urát is megidéző csoportleírás, szociografikus tanulmány után, mely során Jack (Matthew Fox) és a többi 47 túlélő kapcsolatai felvázolódnak, a Sziget és a csoport akciófilmeket idéző kölcsönhatása veszi át a főszerepet. Ez annál is inkább merész húzás, mert a sorozat mindjárt 14 személyessé duzzasztott főszereplőgárdával operál, tehát a köztük lévő kapcsolat- és viszonyrendszer kibontakoztatása épp elég munkát adna. A későbbiekben e bőkezűség lesz az egyik nagy probléma – egyes karakterek háttérbe szorulnak, kivonulnak, eltűnnek a fősodorból, érezhetően nem dramaturgiai ok, hanem időhiány miatt; másrészről a kialakult status quo masszívan beáll, s a társas viszonyok nem fejlődnek, nem változnak olyan intenzitással, ahogy azt egy összezárt kabinlázas közösségtől elvárnánk…

A rejtelmes szigeten tehát a fő tét immár e meghatározhatatlan tartomány törvényeinek a kitapasztalása lesz – ez pedig nem könnyű feladat, mivel minden egyes látszólagos megoldás újabb rejtélyt vet fel, minden megismert tény indukál egy ismeretlent, s az így folyamatosan sokasodó titkok olyan útvesztőbe vezetnek, mely gyakorta önmagába ér. Arról nem is beszélve, hogy a központi, sorsfordító figurák mindegyikének megvan a maga elképzelése a rejtély titkáról, a megoldás és az ahhoz vezető helyes út mibenlétéről (így például a 2. évad 18., Hurley őrületéről szóló epizódjában, mely szerint minden – a sziget, a többiek, a borzalmas események – csupán saját megbomlott elméjének képei). A titkoktól terhelt eseménysor fölcsigázza a nézői kíváncsiságot – és a folytatás utáni igényt. E hatás azonban önmagát gerjeszti, s visszaüt az alkotókra is: a történetbonyolítás olyan sokfelé ágazott immár el, s az egymásba kapcsolódó titkok és megfejtések úgy elszaporodtak, hogy a néző a kétségbeesett előre menekülés technikáját sejti a készítők viselkedése mögött – mivel még nincs vége az évadnak, s egyébként is, már szerepelt jegesmedve, ősállatszerű szörny, fekete füst, suttogó hang, földalatti bunkerrendszert fenntartó titkos szervezet – találjunk ki még vadabb és furcsább dolgot. A második évfolyam csökkenő nézettsége épp emiatt következett be: a fotelban ülők azért bizonyos, minimális magyarázatot elvárnának az események kapcsán (megható jele ennek a www.lost-theories.com oldal, hol a fanok által kreált megoldások olvashatók, osztályozhatók). Bár a Lost néha-néha elejt egy-egy, az erdőből kivezető tényt, ám ezt hamarosan megcáfolja, önmaga ellenébe fordítja. Félő, ha nem rajzolódik ki markánsan egy nagyon szilárd koncepció, melybe ez a rengeteg extremitás logikailag hiánytalanul beleillik, ha nincs egy mihamarabb felsejlő összkép, egy nagy produceri kirakós – a csalódott rajongók elfordulnak ettől a tökéletlen világtól.

A második évad történetvezetésében főképp érezhető ez a túlzsúfolt és mégis bizonytalan építkezés – a Dharma Company által üzemeltetett megfigyelőállomás/bunker kinyitása után annak berendezései, története, a cég utáni nyomozás és teóriagyártás uralja a mezőnyt. Mindehhez járul egy másik túlélőcsoport – és szereplőgárda – bevonása a storyline-ba, ahogy az úgynevezett „Mások”, a Szigeten tevékenykedő ellenséges közösség is mind erősebben beavatkozik – kémek útján – túlélőink mindennapjaiba. A készítők láthatólag semmit nem bíztak a véletlenre, a több szinten bonyolódó konfliktus- és rejtélyhálózat minden másodpercben elejt egy újabb nyomot, ami mögött egy nagy – sajnos alacsony színvonalú rokonsorozatokból jól ismert – összeesküvéselmélet sejlik fel.

A dramaturgia harmadik vonulata – a drámai sorsok, múlt és jelen bemutatása ugyanis érezhetően kevés az életben maradáshoz. Annál is inkább, mivel a tizenvalahányfős gárda közti viszonyrendszer immár teljességében előttünk áll, s az egyes szereplők múltját bemutató flashbackek is részletezték előző életük fordulópontjait, főszereplőinkre akár többször (Jackre például hat ízben) visszatérve. A Szent Lajos király hídját idéző narráció, mely során a múltban elkövetett események, cselekedetek és helyzetek logikusan, dermesztő determinitással vezetnek a jelenbe – csak bizonyos határok közt alkalmazható.

A visszautalós/-tekintős technika egyébként mind nagyobb népszerűségnek örvend a tengerentúlon: az ABC két új sorozata, a Traveler és a The Nine hasonló eljárással bonyolítja az események menetét. A Lost esetében a minden mindennel összefügg érzésen túl ezek a múltidéző szekvenciák adják a mű kötőszövetét: majd mindegyik rész középpontjában egy-egy személy élettörténete idéződik meg, abból is persze a titok, a drámai fordulópont, a különlegesség, a furcsaság, s leginkább: a mindenható véletlen, ami mégsem az, mert ahogy említettük, minden mindennel…

Ez a nagyon bensőséges és személyes ritmus eredményezi, hogy míg a reális időben a szigettel ismerkedünk, addig a múlt idő a karakterek személyiségét igyekszik kibontani, motivációik, jelenbeli cselekedeteik, viselkedésük, hóbortjaik, különcségük okát keresi. Feszültségkeltő párhuzam, hogy miként a Sziget története, hőseink múltja is titkokkal, önfeláldozással, árulásokkal és csalódásokkal terhelt – mintha a Nagy Rejtély mindent behálózó ereje válogatta volna ki a repülő utaslistáját – csak azokat véve fel, akik kellően különleges és titokzatos élettörténettel rendelkeznek.

Az egyre árnyaltabb szereplőfestésen túl a múlt minden egyes történése egyenesen és szervesen kapcsolódik a szigeten zajló folyamatokhoz. Vagyis a múlt határozza meg a jelent – minden színtiszta eleve elrendelés, kikerülhetetlen és elkerülhetetlen sorsfolyamat. Mindez csak erősíti az a sejtésünket, hogy a menekülés ugyanígy eleve kudarcra ítélt próbálkozás, legalábbis addig, míg valamiféle meghatározott pályát, revelációt, összefüggésrendszert fel nem derítenek, be nem futnak hőseink. Korai lenne persze kijelenteni, hogy az exodus a múlttal való szembenézés révén fog majd végbemenni – bár a 2006-os nyári évadzáró részben Locke (Terry O’Quinn) öngyilkos viselkedését csalódásokkal teli élete indukálja –, legfeljebb arról lehet szó, hogy a korábbi hibák, tévedések, gyengeségek felismerése elvezetheti őket a hatékonyabb együttműködéshez és önmaguk megismeréséhez.

A két, egymást kiegészítő cselekményszál, a szereplő előző élete s a epizódokban véghezvitt cselekedetei mellett gyakorta elsikkad a közösség, a túlélők csoportjának árnyalt ábrázolása. Sokszor egyes, háttérbe szorult figurák csak akkor válnak láthatóvá, ha speciális képességeik miatt (fegyverkezelés, kínzások ismerete, egy számsor citálása) szükség van rájuk.

A főbb karakterek, így Jack, a közösség orvos-vezetője, Kate, a körözött gyilkos, Sawyer, a rosszfiú vagy az áruló apja emlékével küzdő Locke persze továbbra is uralják a műsoridőt s a csoport kényszerű irányítását. A második évadnak mindemellett némi szappanízt kölcsönöz a Jack–Kate–Sawyer közt felsejlő szerelmi, féltékenységi háromszög, ám ezt képes érdekesen feloldani Hollywood ügyeletes kemény csajának, Michelle Rodrigueznek a megjelenése. A készítők láthatóan tanultak a hamar egydimenzióssá váló, maximum három-négy szereplős megasorozatok ellaposodásából (ki veszi még komolyan Murder ügynök jelvényét?) – a második évad folyamán a repülő másik feléből mind több új karaktert és ezáltal elmondható múltbeli történetet vontak be. Ezzel sikerült újabb feszültséget is generálniuk, hisz az érkezők beilleszkedése a közösség már kialakult viszonyrendszerébe nem mindig zökkenőmentes. Mr. Eko (Adewale Akinnuoye-Agbaje), az egykori afrikai drogbáró valami szelíd vallási fanatizmussal kezdi építeni a közösség templomát – ám hamarosan Locke elszánt ellenfelévé válik. Másokról kiderül, hogy az Azok kémje, sőt, a hosszú idő után visszatérő Michael is szörnyű változások elindítója lesz.

Már hallani kósza híreket a harmadik évad bővítésének terveiről, így lassan már kérdéses, vajon a szörnyű katasztrófát ki nem élte túl?

Internetes portálok önjelölt és valóságos szakértőinek, fanjainak – vagyis a kemény magnak – véleménye megoszlik a Lost folytathatóságát illetően. A hasonló sorozatok logikáján edződött nézőben mind nagyobb a szkepszis, hogy a bonyolult összefüggésrendszert és világot, amit a Lost jelent, le lehet-e majd zárni minden kétséget – és kritikát – kizáró precizitással. A jogos nézői igény, hogy valamikor majd mindenre magyarázatot kapjunk, persze az ilyen típusú történetmesélésénél önellentmondás és sorozat-gyilkosság. Ha a rejtély feloldódik, s végül az utolsó kirakós is helyére kerül – maradjon bármennyi nyitott kérdés –, a Sziget egy csapásra elvesztheti majd varázsát és titkait.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 33-34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8693