KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• (X) : Szociográfia, szociofotó és szociofilm pályázat

• Báron György: Az iskola-alapító Illés György
• Muhi Klára: Egy hibátlan legenda Beszélgetés Kende Jánossal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Bábeli filmzavar Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Nánay Bence: A görögdinnye erotikája Tsai Ming-liang
• Vincze Teréz: Posztmodern, dinnyehéjban Huncut felhőcske
MÉDIA
• Szőnyei Tamás: Már fájl minden csók Táncdalfesztivál
• Vaskó Péter: A nézők meg a sztárok Megasztár
TELEVÍZÓ
• Greff András: Hosszú műszak 24
• Pápai Zsolt: Amerikai kinopravda Drót
• Szabó Tamás: Az emlékezés dramaturgiája A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

• Ádám Péter: Folt a becsületen Dreyfus-ügy a moziban
• N. N.: Carné-filmek
VÁROSVÍZIÓK
• Kolozsi László: Csillagpor nélkül Privát Pest
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Pesti szellemképek Gál László: „Csak a szépre…”
FESZTIVÁL
• Palotai János: A bomlás virágai ARIFF
• Teszár Dávid: Latin fieszta Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Hofi kora Magyar plazma
KRITIKA
• Muhi Klára: Anyámasszony Nyugalom
• Bori Erzsébet: Családban marad Balkán bajnok
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Superman visszatér
• Géczi Zoltán: Ház a tónál
• Kárpáti György: Hidegzuhany
• Vajda Judit: The King
• Vörös Adél: A Karib-tenger kalózai 2. – A holtak kincse
• Vízer Balázs: Halálos iramban: Tokiói hajsza
DVD
• Pápai Zsolt: A tintahal és a bálna
• Nevelős Zoltán: Őrültek háza
• Tosoki Gyula: Kis hal
• Németh Áron: Suliláz

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dreyfus-ügy a moziban

Folt a becsületen

Ádám Péter

Száz éve rehabilitálták Alfred Dreyfust. De nem a moziban. A Harmadik Köztársaságot megosztó Dreyfus-perről 1907-től egészen 1978-ig egyetlen francia film sem készült.

 

Dreyfus pártfogói több mint tíz éven át küzdöttek, hogy bebizonyítsák a katonatiszt ártatlanságát. A harc eredményeként a francia Fellebbviteli Bíróság kerek száz éve, 1906. július 12-én végre kimondta az ítélet semmisségét. Alfred Dreyfust az igazságszolgáltatás ugyan rehabilitálta, de mintha a mozi jó darab ideig nem akart volna tudomást venni a felmentő ítéletről...

1894-ben a párizsi katonai törvényszék Alfred Dreyfus tüzérkapitányt kémtevékenység vádjával életfogytiglan fegyházra és lefokozásra ítéli. A zsidó katonatiszt kétségbeesetten hangoztatja ártatlanságát, de hiába, nem hisz neki senki. Az évek multával a közvélemény is felfigyel az esetre, mígnem a katonai-politikai elit, részben a sajtó, részben az ügyet felkaroló írók és értelmiségiek nyomására, 1899-ben kénytelen elrendelni a perújrafelvételt. Bár a tárgyaláson kiderül, hogy nem is egy bizonyíték közönséges hamisítvány, Dreyfust az 1899-ben felállított második bíróság is elítéli. Ekkora már olyan nagy a közfelháborodás, hogy a köztársasági elnök kegyelmet ad a katonatisztnek, majd néhány évre rá az 1899-es második ítéletet is megsemmisítik, és a meghurcolt katonatisztet 1906. július 12-én rehabilitálják.

A III. Köztársaság első évtizedeit legjobb jóakarattal se lehetett dicsőségesnek nevezni. A köztársasági államforma valójában a csúfosan elvesztett francia-porosz háború vigaszdíjaként hull, 1870 kora őszén, a franciák ölébe. Az országnak súlyos hadisarcot kell fizetnie, Elzász-Lotaringiát elcsatolják, és a parlamentben nem a republikánusok, hanem a monarchista restauráció hívei adják a többséget. Nem csoda, hogy a kilencvenes évekig állandóan ott kísért a monarchista államcsíny veszélye. Ráadásul a republikánusokat a Panama-botrány is besározza. De a diadalra vitt Dreyfus-per, már a XX. század elején, váratlanul visszaadja a republikánusok önbecsülését. Lám, a Harmadik Köztársaság mégiscsak képes megújhodásra, mégsem üres szózat a köztársaság hármas jelszava, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!” Így lesz a perből a III. Köztársaság eredetmítosza; de az esemény azóta is mércéje és igazodási pontja a franciák (sőt, az egész demokratikus világ) lelkiismeretének és kollektív emlékezetének.

Jóllehet a pernek ma már könyvtárnyi az irodalma, játékfilm egészen a legutóbbi évekig furcsamód kevés készült belőle. Pedig micsoda rémregény, micsoda lélektani dráma, micsoda kémhistória! Többek közt ezért sem lehet megkerülni a kérdést: végül is hogyan lehetséges, hogy alig ihletette meg a XX. század filmrendezőit? A kérdés azért is helyénvaló, mert a történet egyidős a mozi feltalálásával. A Lumière fivérek 1895-ben néhány hónappal az első per után szabadalmaztatják találmányukat. 1898-tól pedig, amikor az ügy polgárháborús méreteket ölt, a hetedik művészeti ág már nem állt távol a nagykorúsítástól. Más szóval a per kapóra jött az új technikának: ez volt az első alkalom, hogy a mozi útját keresztezte a történelem.

Nem csoda, hogy az 1899-es rennes-i második peren már nem is egy stáb filmezi az eseményeket. De ezek az első próbálkozások kudarcot vallottak. Dreyfusből csak homályos pacni marad az utókorra; igaz viszont, hogy Dreyfus feleségét, ügyvédjét és a bíróság előtt felsorakoztatott katonák sorfalát sikerül rögzíteni. Szerencsére ott volt, az elillanó valóság helyett, a fikció. Georges Méliès is elmegy Rennes-be; majd a tárgyalás után a montreuil-i stúdióban újra felépíti a tárgyalótermet, hogy az általa forgatott első rekonstrukció hitelesebb legyen a valóságnál. Addig ez a film volt a leghosszabb alkotása, és a legrealistább is. Annál is inkább, mivel Méliès eleve olyan színészekkel dolgozott, akik hasonlítottak a nemzeti pszicho-dráma hőseire. A film, amelyre a korabeli képregény-feldolgozások is hatással lehettek, egyszerre akart informálni és részvétet kelteni, egyszerre volt dokumentum és fikció. Méliès egymás után bemutatja a per fontosabb állomásait; különösen az utolsó jelenet izgalmas, ebben Dreyfus-párti és Dreyfus-ellenes újságírók mennek ölre egymással. Méliès-nek, látni való, még a polgárháborús közhangulatot is sikerül ábrázolni.

Az 1906-as rehabilitáció hírére a Pathé is elhatározza, filmet csinál az eseményből. A film, amelynek Lucien Nonguet a rendezője, sokkal részletesebb és teljesebb is, mint a Méliès-é. De hiába az izgalmas történet, a hollywoodi igényeket is kielégítő „happy end” – a Dreyfus-perről 1907-től egészen 1978-ig egyetlen francia film sem készült (1978-ban mutatták be Armand Lanoux és Stellio Lorenzi Zola avagy az emberi lelkiismeret című folytatásos tévéfilmjét). Pedig Franciaországon kívül, még jóval a hetvenes évek előtt, négy film is feldolgozta a történetet...

Ha meg akarjuk érteni, miért kerülték a francia rendezők annyi évtizeden át a Dreyfus-per témáját, az okokat az ország történelmében kell keresni. Tény, hogy az irodalom mindig is akadálytalanul foglalkozhatott az üggyel, és szabadon bírálhatta a per bíráit. De nem a mozi. Jóllehet a cenzúratörvényt csak 1919-ben szavazza meg a francia Parlament, a két francia Dreyfus-filmet már 1915-ben betiltják, mivel a vezérkar attól fél, hogy a per felidézése aláássa a hadsereg iránti tiszteletet és megbecsülést. Háborús időben ez érthető is. Arra viszont, hogy miért csak 1950-ben oldották fel a tilalmat, már nem könnyű magyarázatot találni...

A húszas évek elején, amikor közép-európában újra felüti fejét az antiszemitizmus, a mozi ismét érdeklődni kezd a Dreyfus-per iránt. 1930-ban a Paramount felajánlja Eizensteinnek, hogy forgasson filmet a témából, de a szovjet rendező nem fogadja el a producerek feltételeit. Ugyancsak 1930-ban fejezi be Dreyfus-filmjét Richard Oswald is (a forgatóköny Heinz Goldberg és Fritz Wendhausen munkája). A 92 perces alkotásban a főszerepet a híres osztrák színész, Fritz Kortner alakítja. Bár a film francia változatban is elkészült, sohase mutatták be Franciaországban: a francia hatóságok, rendzavarástól tartva, nem engedélyezték a vetítését. Ugyanígy betiltották F. W. Kraemer és Milton Rosmer angol Dreyfusét is (emennek Cedric Hardwicke a főszereplője).

Furcsamód az Émile Zola élete is a betiltott „felforgató” filmek sorába tartozott a harmincas évek Franciaországában. A 116 perces játékfilm azt mutatta be, miképpen állt ki az író Dreyfus kapitány védelmében. Bár a rendező, az Amerikába emigrált William Dieterle a német sötétséget akarta szembesíteni a francia szellem világosságával, a film még jelzésszerűen sem utal az antiszemitizmus kérdésére (ami nem is csoda: az 1930-as Hays-törvény szigorúan tiltja, hogy a „zsidó” szót háromnál többször be lehessen szőni a dialógusba). Akárhogyan is, az Émile Zola élete a legantimilitaristább és legantisovinisztább film, amit Hollywoodban forgattak ezekben az években. Az utcai jelenetek például, a hiszterizált tömegek bemutatásával, a korabeli Németországra emlékeztetnek, míg a századvég párizsi lázongásaiban a néző akaratlanul is az 1930-as évek SA tüntetéseit véli felismerni.

Dieterle olyan elkötelezett értelmiségiként mutatja be Zolát, aki kíméletlen az igazság ellenfeleivel szemben: mintha a rendező Zola figurájába egy kicsit Dimitrovot is belesatírozta volna. A főszerepet alakító Paul Muni még a szájbarágós szöveg ellenére is el tudja hitetni a nézővel, hogy rendkívüli embert lát a mozivásznon. Különös, hogy a legjobb alakítás Oscar-díját, általános meglepetésre, mégsem ő, hanem a Dreyfust megelevenítő Joseph Schildkraut kapta. (A rendező a legjobb film és a legjobb forgatókönyv Oscarját is beseperte.)

A film 1936 legvégén érkezik Franciaországba. Hála a népfrontkormánynak azonnal megkapja a vetítési engedélyt, ráadásul a forgatókönyv szimpla bemutatására. Sajna, a Blum-kormány 1937. júniusában (még a bemutató előtt) megbukik; az új kormány pedig azzal az ürüggyel, hogy a film nevetséges képet ad Anatole France-ról meg Zola feleségéről, visszavonja az engedélyt, sőt, a filmet az 1938-as Velencei Filmfesztivál műsoráról is leveteti. Ezúttal az indoklás egyértelmű: a franciák azt sérelmezik, hogy az amerikai film belegázol a hadsereg becsületébe.

A francia hatóságok harca a Dreyfus-filmek ellen itt nem ér véget. 1952-ben, Zola halálának ötvenedik évfordulóján egy párizsi művész mozi szerette volna műsorra tűzni Dieterle alkotását. A cenzúra engedélyezte a vetítést, de kizárólag ebben a moziban és francia felirat nélkül. És mintha ez sem volna elég, 27 percet – biztos, ami biztos – kivágnak a filmből, és a film elején francia szöveg figyelmeztet az egyszerűsítésekre és torzításokra. (A Dreyfus-per korántsem kivétel a francia filmcenzúra történetében: A Patyomkin páncélost 1945-ben mutatták be először, Alain Resnais 1955-ös Éjszaka és köd című dokumentumfilmjét pedig azért tiltották be, mert a pithiviers-i fogolytábort bemutató jelenetben egy pillanatra egy francia csendőr-csákó bukkan fel a mozivásznon...)

Elég az hozzá, Franciaországban egészen a hetvenes évekig nem lehetett bírálni a francia hadsereget, se mozivásznon, se a tévé képernyőjén. A hatvanas-hetvenes évektől azonban változik a helyzet. Jean Vigne már 1965-ben készített egy rövid, tizenhat perces dokumentumfilmet a perről, Jean A. Cherasse pedig 1974-ben fejezi be nagyobb igényű filmjét – ennek Dreyfus avagy az elviselhetetlen igazság a címe. Végül 1977. január 9-én, négy évtized késéssel végre a franciák is láthatták Dieterle filmjét a francia tévé hármas csatornáján. De egészen 1978-ig kellett várni, hogy a per végre megjelenhessen a képernyőn meg a mozivásznon: ekkor mutatta be az Antenne2 Armand Lanoux és Stellio Lorenzi Zola avagy az emberi lelkiismeret című folytatásos tévéfilmjét. Ez az alkotás törte meg végleg a nyomasztó csöndet, amellyel a francia mozi és tévé ezt a kényes témát hosszú évtizedeken át igyekezett elhallgatni.

Gyakori eset, hogy valamilyen tragikus esemény, trauma vagy megrázkódtatás feldolgozásának az amnézia az első állomása. Ebből a szempontból nézve a dolgot a Dreyfus-per filmfeldolgozásait sújtó több évtizedes francia cenzúratilalom, a több évtizedig „üres” mozivászon nemcsak kétségbeesett utóvédharca a francia hadseregnek és általában a tekintélyelvű gondolkodásnak, hanem egy kicsit ennek a nemzeti amnéziának is kifejeződése.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 35-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8694