KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/október
• Koltai Tamás: Jancsó-breviárium
• N. N.: Jancsó Miklós játékfilmjei
PRO ÉS KONTRA
• Melocco Miklós: Képhalmaz
• Ciment Michel: Jancsó barbár „Rapszódiája”

• Faragó Vilmos: Könycsepp az óhazáért Magyarok a prérin
• Illés Endre: Solitaire és solidaire Az Őszi szonátáról
• Eörsi István: Kérdezők és kérdezettek Térmetszés
• Kaján Tibor: Vukotić a gondolatrajzoló A játék
• Ablonczy László: Ne feledkezzünk meg a szellemi energiákról sem... Beszélgetés Föld Ottóval, a MAFILM igazgatójával
• Gambetti Giacomo: A 77 éves elsőfilmes Római beszélgetés Cesare Zavattinival
• Szalai Györgyi: Ki ismeri Fekete Pétert? Fekete Péter
• Hankiss Elemér: Mit csinálna Maigret Kaliforniában?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Viva filmművészet! Moszkva
• N. N.: A XI. moszkvai nemzetközi filmfesztivál díjai
• Matos Lajos: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Jerney Judit: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Rózsa János: Díjözön az Arénában Pula

• Gaál István: A római filmfőiskolán Egy vendégtanár jegyzetfüzetéből
• Kristó Nagy István: Disney világa
KÖNYV
• Hámori Ottó: Eleven filmtörténet
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Az első kísértés
• Dániel Ferenc: Gyere, igazodj el
• Gervai András: Az asszony is ember
• Schéry András: Vendégek vadnyugaton
• Loránd Gábor: Szótagrejtvény
• Dániel Ferenc: Visszajelzés
• Fekete Ibolya: A kétbalkezes és az örömlány
• Zalán Vince: Nem féj a feje a harkálynak
• Báron György: A busz
TELEVÍZÓ
• Miklós Pál: Pusztuló műemlékeink nyomában
• Rozgonyi Iván: A dialógustól balra Beszélgetés Bornyi Gyula tévéoperatőrrel
• Békés Tamás: A képernyő – holnap
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Föld Ottóval, a MAFILM igazgatójával

Ne feledkezzünk meg a szellemi energiákról sem...

Ablonczy László

 

Föld Ottó másfél esztendeje irányítja a Magyar Filmgyártó Vállalatot. Határozott elgondolással kezdett a feladatok újragondolásához és megoldásához; a Filmgyár külseje már tükrözi a megújulást. Nehezebb viszont: a benső frissülés. Ranódy László többször emlegette azt az anekdotának tetsző történetet, hogy külföldi delegáció látogat a Filmgyárba; megtekintik a műtermeket, s a kísérő büszkén sorolja: milyen rangos művek készültek itt. Az egyik vendég meglepetten kérdezi: Hát itt dolgoznak? Azt hittük, hogy ez múzeum...

Hogyan lehet itt dolgozni?

– Amikor megbízatást kaptam a Filmgyár vezetésére, sokkal rosszabb körülményeket tapasztaltam, mint előzetesen vártam – mondja Föld Ottó. – Olyan szociális körülmények uralkodtak, amelyeket talán az országban már sehol se találhattunk, technikai felszereltségünk alapján pedig valóságos csoda, hogy olyan filmeket tudtunk készíteni, amelyek a világ filmgyártásának számon tartott alkotásai lettek. Nem volt például filmgyári – technikai minimumnak számító – hangos felvevőgépünk sem, amely a műtermekben az eredeti hangos felvételeket teszi lehetővé. Sürgős és gyors intézkedések sorozatára volt szükség. A Kulturális Minisztérium segítségével, valamint saját erőnkből visszafizetendő bankkölcsönnel sikerült elérnünk, hogy ez az állapot megszűnt. Nem a holnapnak, hanem a mai igényeknek tudunk úgy-ahogy megfelelni. De nemcsak technikában, hanem a fiatal szakember-utánpótlásban is súlyos hiányosságok mutatkoztak.

– Ez a belső sorvadás talán a magyar filmmel kapcsolatos általánosabbnak tetsző társadalmi vélemény gazdasági következménye...

– Jó ideje tartja magát az a látogató-statisztikai szemlélet amely szűken értelmezi a film és közönség kapcsolatát: csak azt vizsgálja, hogy egy filmet hányan láttak a mozikban. Márpedig ez a nézőpont régen elavult és korszerűtlen. Hiszen egyre inkább nyilvánvaló, hogy egy film életének csak egyik lehetséges változata, hogy a mozikban vetítik. Gondoljuk csak meg: egy-egy alkotást, amelyet itthon négy-ötszázezer néző tekint meg, átvesznek a szocialista országok, ami például a Szovjetunió esetében 8–10 millió nézőt jelent, jónéhány nyugati televíziós társaság sugározza, sőt előbb-utóbb a Magyar Televízió is műsorába illeszti őket. Ez még ma is sok millió nézőt jelent itthon és a nagyvilágban. Tartalmában pedig azt, hogy hazai társadalmi, politikai kérdéseinknek elkötelezett megfogalmazását láthatják ezekben a művekben. Ismétlem: a megvalósítás természetesen nagyon különböző lehet, de a filmnek arra a közvetlen társadalmi-politikai hatóerejének jelentőségére utalok, amit születése óta a marxista–leninista esztétikai értékelés a filmművészet oly kivételes fontos sajátosságának jelöl.

A magyar filmek látogatói számának csökkenése mindezek ellenére nyilvánvaló tény...

– Filmjeink sorsát bonyolultabb összefüggésekben kell megvizsgálni. Az összes bemutatott filmek arányában például. 1969-ben a teljes évi bemutatott filmmennyiség 147 volt, ebből 23 magyar. 1978-ban 219 film mezőnyében 21 filmünk szerepelt, tehát a magyar filmek jelenléte a fenti számok tükrében csaknem 40 százalékos visszaesést jelent egy év hazai mozirepertoárában. Előadásszámot is említhetek: tíz esztendővel ezelőtt 197 ezer előadásban játszottak magyar filmet, tavaly 182 ezerre csökkent ez a szám, miközben az összes többi külföldi alkotás játszási száma 303 ezerről 347 ezerre emelkedett. S még egy adat a magyar filmek televízióbeli sorsával kapcsolatosan: tíz esztendővel ezelőtt 28 magyar filmet sugároztak. 1978-ban szintúgy, miközben a külföldi filmek száma 141-ről 404-re emelkedett. A televízióban is hasonló tendencia érvényesül, mint a moziforgalmazásban.

A magyar filmgyártásból hiányzanak a jó, szórakoztató művek, a „közönségfilmek” sokszor visszatérő vélemény ez.

– Ha a felszabadulás előtti állapotokat sóhajtozza valaki vissza, és neki még mindig a legnagyobb filmszínész minden tiszteletem mellett is: Kabos Gyula, akkor azzal a kedves nézővel nincs mit kezdenem Még ha valamiféle „tömeg-igény” nevében követelné is a régi idők moziját. A felszabadulás előtt csak néhány jelentős mű született. A felszabadulás utáni termésből pedig tucatjával említhetek maradandó alkotásokat. Ha úgy teszik fel a kérdést, hogy miért nem csinálunk olyan és annyi szórakoztató ipari terméket, mint a felszabadulás előtt, akkor a magyar filmrendezők felszabadulás utáni eredményét, vívmányát kérdőjelezzük meg. A nyugati szórakoztató ipar termékeivel nem tudunk, és nem is óhajtunk versenyezni. Sem felkészültségünk, sem pénzünk nincs ehhez. Megpróbáljuk persze olykor a nyugati mintát követni, amely aztán úgy hat, mint amikor a jeles prózai színész táncdalt énekel. A mi filmgyártásunk a valós társadalmi kérdések vizsgálatát óhajtja végezni, a társadalom formálásába kívánunk érdemlegesen beleszólni.

 

Igényes szórakoztató filmek készültek persze; Mese a 12 találatról, Hintónjáró szerelem, Keleti Márton Tizedese. Ennek a törekvésnek a nyomai ma is megtalálhatók, ilyen sikeres mű például a Veri az ördög a feleségét. De: ugyanannyian látták, félmillióan, mint Fábri Zoltán Magyarokját. Jelenleg az imént említett szám az, amely hozzávetően folyamatosan a magyar filmek állandó törzsközönsége. Kötelességünk, hogy őket megőrizzük. Mint ahogy egy kiállításnak, alkotóművésznek, írónak megvan a maga érdeklődő közönsége, úgy a magyar filmnek is. Munkáinkat nekik készítjük elsősorban. Elérkezettnek érezzük az időt. hogy világosan kimondjuk: a magyar filmek forgalmazási helyzetének kialakításában, a magyar film és a közönség kölcsönös viszonyának értékelésében új szemléleti alapokra kell helyezkednünk. Rég elmúlt már az az idő, amikor a mozi a szabad idő eltöltésének szinte elengedhetetlenül volt része. S bár még a dollármilliókból készített szuperprodukciók, vagy egy-egy különös erőbefektetéssel, anyagi ráfordítássá! készített magyar film is milliós nézőszámot képes elérni, a mi filmjeink azok a filmek, amelyek 15–20 éve még 800 ezer – 1 millió nézőre számíthattak, ma statisztikailag kimutathatóan a 200–500 ezres nézőszám skáláján helyezkednek el. A jelzett nézőszámok miatt, értékes filmjeinkről lévén szó, nem fogunk restelkedni, s nem tartjuk indokoltnak az utóbbi években kimondva-kimondatlanul ránk kényszerített mentegetőzést sem.

És hogyan érvényesülhet ez a szemlélet vállalati keretek között?

– Ez ma áthidalhatatlan gondot jelent. Kivételesen hátrányos, hiszen sem a színház, se a rádió, tévé nincs ebben a nyereségtől függő helyzetben. Manapság a piaci törvényszerűségek döntőek, egy vállalat csak akkor vállalat, ha nyereséges. Mi vállalat vagyunk, alapvető feladatként tehát nyereséget is produkálnunk kell. Márpedig ez a szemlélet ebben a szorítottságban tarthatatlan. Filmgyártásunk nyereséges volna, ha egy mozijegy ára, mint Nyugaton, forintban számolva 80–100 forintba kerülne. Ez természetesen képtelenség. A mostani helyárak emelésével is a világ olcsó moziárai közé tartozik a magyar, márpedig ellentmondás, hogy ha a vevőkör mélyen ár alatt nézheti a filmet, az előállítók mégis nyereségesen intézzék a maguk dolgát...

Nemcsak Csurka Eredeti helyszínében láttam a színházban, hanem számos forgatáson tapasztaltam, hogy szak- és segédmunkások órákon át lézengenék... Munkaerejük nincs kihasználva...

– Magunk is felismertük ezt a gondot, s új rendszert alakítottunk ki. Megszerveztük az úgynevezett kamarastábokat. Pénzügyi érdekeltségi rendszerrel biztosítjuk, hogy egy-egy személy több feladatot is megoldjon. Ehhez szükséges volt szaktanfolyamokat is indítanunk, hogy szakembert valóban szakember pótoljon. Számos más belső intézkedéssel megkíséreljük gazdaságosabban szervezni a filmkészítés folyamatát. Az egy filmre fordítható nyersanyagot például szigorúan rögzítettük. De az általános áremelés – benzin, szálloda, faanyag árának emelkedése – alapvetően meghatározza a filmek gyártási költségét. Hozzávetőleg ez 20 százalékos áremelkedést jelent filmenként.

Hogyan érvényesül a stúdiók producer szerepe a forgalmazásban?

– A jelenlegi gyakorlat szerint a hazai forgalmazó és a külkereskedelmi vállalat néhány százezer forinttal hozzájárul egy film költségéhez; ez teljesen formális. A rendező, a stúdió külső szemlélőként, csak távolról követheti a film sorsát. Szükséges volna tehát a funkciókat is tisztázni. A stúdiók igénye, hogy a film forgalmazásában végig partnerek legyének. Javaslatként kidolgoztunk egy rendszert, amely az alkotás és a piac kapcsolatát érdekeltségben határozná meg. Ebben az elgondolásban fontos szerepet szánunk a stúdiók és a televízió jobb kapcsolatának. Anyagi és szellemi erőnket egységesítve eredményesebben dolgozhatunk. A stúdiók mintegy menedzselői kívánnak lenni munkáiknak, de ehhez összehangolt szervezeti, anyagi és erkölcsi rendet kell teremteni a gyártás, kül- és belfogalmazás kapcsolatában.

De egy vállalat gazdasági kötelezettségét nagyban meghatározza, hogy a termék minél olcsóbban és gyorsabban készüljön el.

– És minél jobban is – tegyük hozzá. Márpedig a film végső állapotát nemcsak a forgatott anyag, hanem a vágás döntően meghatározza. Ami pedig hónapokat is igénybe vehet. A gyártás során két mozzanat viszonylag kevésbé költséges: az előkészítés és a befejezés. A forgatás a legdrágább, amit tömören, erőltetett munkamenetben igyekszünk lebonyolítani. Éppen ezért van szükség hosszú előkészítő munkára. A vége pedig ismét nyugodt és hosszan tartó lehet, mert nem kell más technikai munkaeszköz, mint egy vágóasztal. Gazdasági státuszunk szerint jelenleg arra vagyunk kötelezve, hogy minél gyorsabban fussanak át „termékeink”, de hát ez éppen az alkotómunkának mond ellent. Így tehát sók a befejezetlen, időben át nem adott produktum, mert elhúzódik a vágás. A film akkor tekinthető befejezettnek, amikor az első kópia elkészül. Ennek a folyamatnak gazdasági értékeléséről ma sok vitánk van. A „mennyből” alászállani látszik egy-két angyal, aki gazdasági mutatókkal véli „megváltani” a magyar filmgyártást. S a maga, meseautónál ragadt, ízlését általános esztétikai mércévé emeli valamiféle közvélemény nevében. Szeretném emlékeztetni őket arra, hogy pártunk kultúrpolitikája nem változott, a magyar filmművészet feladata a továbbiakban sem módosult. Mindenekelőtt művészi hitelképességünk megőrzésén munkálkodunk a jövőben is. Ehhez az erkölcsi tőkét már több mint harminc esztendeje komolyan felhalmoztuk.

Itthon sikk a magyar filmen gúnyolódni, s távolról tekintve a fesztiválok tengerében kérdésesnek látszik az a sok díj, amit a magyar film megszerez...

– Sajnálatos tény, hogy a magyar film körüli propaganda defenzívában van. Amíg egy műkorcsolyázónk Európa-bajnoki helyezéséért éveken át a televízió előtt milliók izgulhatnak, s egy ország részese lehet egy evezős világbajnokságnak, amelyben a „kisdöntőben” a hatodik, azaz tizenkettedikek vagyunk, soha egyetlen közvetítést se láthattunk arról a felemelő érzésről, ahogyan például filmjeink jelen vannak egy Cannes-i, Karlovy Vary-i, San Sebastian-i világfesztiválon. Szűk, zárt, belterjes az, amit a közvélemény évenként ezekről a nagy fesztiválokról megtudhat. A televízió Filmszem stábja még a moszkvai fesztiválra se juthatott ki.

(Föld Ottó íróasztaláról egy terjedelmes borítékot nyújt át: az aznapi postával érkezett külföldi lapok szemléje, New Yorktól Prágáig információk, interjúk, filmkritikák, beszámolók tucatjával Jancsó Miklós, Mészáros Márta, Gábor Pál, Sándor Pál, Fábri Zoltán, Kézdi-Kovács Zsolt és mások munkásságáról... )

– A közvélemény ezekről szinte semmit se tud – folytatja –, hogy a világ szaklapjaiban, napilapjaiban filmgyártásunk talán a leghatásosabban népszerűsíti hazánk kulturális életét. Társadalmunkat tehát. A díjakra vonatkozó gyanakvásról: valóban sok, száznál több fesztivált rendeznek a világban évente; egyik rangosabb, másik kevésbé az. De csaknem valamennyit az értékek bemutatása jellemzi, ezek hol jobb, hol kevésbé sikerült filmek szemléi. Mi tekintélyes jelenlevők vagyunk. És egyre több filmünkkel vagyunk jelen a nyugati művészmozi hálózatban is. Nem olyan filmeket gyártunk tehát elsősorban, amelyek kikapcsolják a nézőt, hanem olyan műveket, amelyek bekapcsolnak, értelemhez és érzelemhez egyaránt szólóan, a társadalmi gondolkodás folyamatába. Remélhetően tehetjük ezt a jövőben is, s az energiatakarékosság általános gyakorlatának közepette nem kényszerülünk a szellemi energiákkal való takarékosságra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8110