KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/október
• Koltai Tamás: Jancsó-breviárium
• N. N.: Jancsó Miklós játékfilmjei
PRO ÉS KONTRA
• Melocco Miklós: Képhalmaz
• Ciment Michel: Jancsó barbár „Rapszódiája”

• Faragó Vilmos: Könycsepp az óhazáért Magyarok a prérin
• Illés Endre: Solitaire és solidaire Az Őszi szonátáról
• Eörsi István: Kérdezők és kérdezettek Térmetszés
• Kaján Tibor: Vukotić a gondolatrajzoló A játék
• Ablonczy László: Ne feledkezzünk meg a szellemi energiákról sem... Beszélgetés Föld Ottóval, a MAFILM igazgatójával
• Gambetti Giacomo: A 77 éves elsőfilmes Római beszélgetés Cesare Zavattinival
• Szalai Györgyi: Ki ismeri Fekete Pétert? Fekete Péter
• Hankiss Elemér: Mit csinálna Maigret Kaliforniában?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Viva filmművészet! Moszkva
• N. N.: A XI. moszkvai nemzetközi filmfesztivál díjai
• Matos Lajos: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Jerney Judit: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Rózsa János: Díjözön az Arénában Pula

• Gaál István: A római filmfőiskolán Egy vendégtanár jegyzetfüzetéből
• Kristó Nagy István: Disney világa
KÖNYV
• Hámori Ottó: Eleven filmtörténet
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Az első kísértés
• Dániel Ferenc: Gyere, igazodj el
• Gervai András: Az asszony is ember
• Schéry András: Vendégek vadnyugaton
• Loránd Gábor: Szótagrejtvény
• Dániel Ferenc: Visszajelzés
• Fekete Ibolya: A kétbalkezes és az örömlány
• Zalán Vince: Nem féj a feje a harkálynak
• Báron György: A busz
TELEVÍZÓ
• Miklós Pál: Pusztuló műemlékeink nyomában
• Rozgonyi Iván: A dialógustól balra Beszélgetés Bornyi Gyula tévéoperatőrrel
• Békés Tamás: A képernyő – holnap
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egy vendégtanár jegyzetfüzetéből

A római filmfőiskolán

Gaál István

 

Brina (dér)

 

Amint kiérünk a Porta San Sebastianón a Via Appia Anticára és a város a falain belül marad meleg lélegzetével, ámulva nézek az ősi vízvezetékek irányába: a mező hófehér, annyira meglepődöm, hogy kiszalad a számon a kérdés: – Ez mi? Fiorentini, a Centro-Sperimentale új sofőrje úgy válaszol, mintha ő maga lenne leginkább megsértődve a tény miatt: „Hahh Dottore, ez bizony dér!” „Brina.” Gyorsan kötni kezdem a szót mondatokba, igyekszem illeszteni, hogy megragadjon. – „II prato brinoso, il campo coperto di brina”, – hiszen húsz esztendeje, amikor két évet itt töltöttem, nem találkoztam a jelenséggel, következésképpen a szót se tanultam meg. Ízlelgetem az új szót, morzsolgatom a nyelvemen, lám, a kezdő két mássalhangzóból is világosan érezhető, hogy nem ide való, a mediterráneumra. Brrr. Még akkor se, ha nőnemű.

Két kitűnő barátom mutat be az újonnan induló évfolyamnak: Guido Cincotti, a C. S. C. ügyvezető igazgatója és Carlo Lizzani rendező kollégám. Méltatják eddigi tevékenységemet, feszengek, szinte megfeszítve érzem magam közöttük, legszívesebben leállítanám lényegében igen rövid, de előadásukban hosszúra nyúló „nekrológomat” ám sértés lenne barátaimmal szemben, ugyanakkor népszerűség-hajhászásnak tűnhetne a gyerekek szemében. Hallgatok hát és szemügyre veszem őket, kettejük kivételével mind ismerem, a múlt év novemberében tagja voltam annak a felvételi bizottságnak, amely több mint négyszáz jelentkezőből harmincukat kiválasztotta. Azt is örömmel állapítom meg, hogy nincs közöttük „cipőkanalas” jövevény. Tavaly, amikor a felvételiztetéseket elkezdtük, aggódtam, mert jó néhány jelölt tekintélyes apai nyomatékkal, vagy követségi ajánlólevéllel érkezett, és ismervén az olasz korrupciót... de nincs közöttük „bepasszírozott” hallgató. A két új azért új nekem, mert nem találkoztunk annak idején, ami könnyen előfordult, hiszen reggeltől estig nyúztuk, és néha az idő rövidsége miatt megesett, hogy szétosztottuk őket magunk között, mert mindegyikünk tisztában volt a ráháruló roppant felelősséggel. Szót kapván elmondom nekik az elképzelésemet. Módszerem ugyanaz, mint a múlt esztendőben volt, amikor is rábukkantam egy félcolos Sony videokazettás magnóra. Akkor jött az ötletem, hogy a technikai folyamatot meggyorsítandó ezt az eszközt veszem igénybe igen nyomatékosan aláhúzva, hogy ez nem filmi kifejezőeszköz. Átmegyünk a műterembe, ahol két hallgató nyomban naptár szerinti tervet készít. Megállapodunk, hogy naponta két ember etűdjét készítjük el, reggel kilenctől egyig az egyikét, majd kettőtől fél hatig a másikét, örömmel üdvözlöm a műteremben levő világosítókat, tizennyolc évvel ezelőtt valamennyi itt dolgozott már, diplomaetűdöm készítésekor ők húzták alattam a felvevőgépem kocsiját.

 

 

I movimenti vari

(Különböző mozgások)

 

Hétfőn nincs órám, így csatangolok a városban. Rovom a macskaköves szűk utcákat, végiglátogatom kedvenc tereimet, kedvenc pontjaimat, s azokat az épületeket és palotákat, amelyek leginkább a szívemhez nőttek. Azon kapom rajta magamat, hogy olyan szemmel vizsgálgatom most mindezeket: mik azok a felfedezések, jelenségek, amelyeket át tudok adni a gyerekeknek. A Cineteca Nazionale ezzel a kurzussal párhuzamosan egy eddigi munkásságomat felsorakoztató retrospektív vetítéssorozatot indított, így van lehetőség arra is, hogy a hallgatóknak, akik ezeket a vetítéseiket figyelemmmel kísérték, esetleg részleteket vetítsünk a gyakorló vágószobában Roberto Perpignani, kitűnő vágótanár vezetésével. Nem szívesen teszem, mert szerénytelenségnek hat, de a körülmények kényszerítenek, az idő rövid, így is egy héttel meg kell hosszabbítanom a kinttartózkodást, hogy mindenkivel foglalkozhassak. Kint van velem a Pályamunkások etűdöm, négy perc. Ez a javarészt fix plánokból álló kisfilm az egyik pólus, ezt boncolom előttük, magammal együtt. Aztán különböző más mozgásképleteket veszünk elő, felhívom a figyelmüket a Cancelleria kiegyensúlyozott udvarára, eljátszunk annak a gondolatával, hogy vajon miféle kocsizást kellene alkalmaznunk, hogy ezt a fenségesen kiegyensúlyozott nyugalmat sugárzó térformát maradéktalanul kifejezzük, vagy ellenkezőleg, milyen gépmozgással érhetjük el azt a nyugtalan térhatást, amelyet Borromini valósított meg az Ivo della Sapienza belső terében. Egyszóval, elméletben végighaladunk, serényen rajzolgatván a fekete táblára a különböző mozgás-vektorok lehetséges eredőit, behozom a könyvtárból azt a hat kötetből álló ragyogó sorozatot, ami György Képes irányítása alatt készült: Bibliothèque de la Synthèse. De mindez egyetlen délelőtt leforgása alatt, közlöm is velük, hogy több úgynevezett elméleti órát nem tartunk, hanem a táblát becipeljük a műterembe, hogy az esetleges kiegészítő magyarázatokat rajzban könnyebben megtehessem.

Elkezdjük az első etűdöt, a jelenet formálását. Mindig eljátszatom az egész egy percet, aztán daraboljuk, majd pedig a felvétel sorrendjét állapítjuk meg. Természetesen, az operatőr hallgatók számára nem nagy öröm s nem is megterhelés a videóra világítani, de itt most kizárólag az alapokról van szó és arról a gyönyörű lélektani pillanatról, ami valamennyiőnk számára csoda volt: először állni a kamera mellett, amely rögzíti azokat az emberi cselekvéseket és mozgásokat, amelyeket megálmodtunk. A videokazetta, mint szemléltetőeszköz, jellegénél fogva azt a lehetőséget is biztosítja, hogy a hozzákapcsolt képernyőn az osztály többi tagja egyidejűleg jelen lehet a jelenet alkotásánál, mivel a kép feldolgozása azonnali, így a videokamera vízszintes elmozdításával egy szempillantás alatt érzékeltethető, hogy hogyan csúszik az aranymetszés vonala a nézési irányban a tekintet elé és mögé. A hagyományos filmfelvételi technikával a nyers eredmény legalább két nap, s ez az, amit nem győzök hangsúlyozni számukra, hogy a jelenlegi eszköz csak helyettesítő. Ezért nem engedem a rendezőket a képernyő elé, hanem a kamera mellé kényszerítem, nehogy hamis feltételes reflex alakuljon ki bennük. A jelenetek megformálásakor igyekszem tapintatosan úgy irányítani a beállítás technikát, hogy az illető rendezőhallgató személyisége ne sérüljön, de valahogy belophassunk olyan felvételi módokat, amelyeket a táblán már elemeztünk, így az előbbi érdekében elkérem a 22 olasz és 8 külföldi hallgató felvételi dossziéját és átlapozom a vizsgatéziseiket mindazon két hallgatónak, akik aznap sorra kerülnek. Mindig akad a curriculum vitae-jükben olyan esemény, amelyre hivatkozhatom, s amelynek felidézésével a megalkotandó jelenethez az emlékkép ereje hozzáad. A felvételi módokat illetően pedig eljátszunk olyan kocsizásokkal, amelyek „bramanteiek”, vagy „Borromini-szerűek’’. Este fél hatkor hullafáradtan elhagyjuk a műtermet. A kocsiban hátul ülök. Egyszerre csak éktelen tülkölés mögöttem, hátrafordulok, az egyik hallgató kocsija követ, benne öten. Integetnek, majd egyikük tréfásan felemeli a kezét, céloz felém. Veszem a lapot, eldőlök mint egy zsák, de kisvártatva felbukkanok, én is viszonzom a tüzet. Nagy az öröm, a volánnál ülő fiú beletapos a gázba, előz, valamennyien össztüzet zúdítanak rám, a kocsi elébünk vágódik, majd oldalra rántott kormánnyal jobbra lemarad. Fiorentini nyugodtan vezet, a gyerekek most jobb oldalról tüzelnek. Ismét eldőlök, a játék a másik oldalról megismétlődik, majd látom messziről, hogy a közlekedési lámpa pirosra vált. A kis Fiat előre ugrik, megáll. Mi mögöttük. Kiugróm a kocsiból a torlódó forgalomban és eléjük szaladván „legéppisztolyozom” az egész társaságot. Amikor lihegve visszaülök, tekintetem találkozik a visszapillantó tükörben Fiorentiniéval. Zavartan kibámulok az ablakon, de onnan is elkapom a tekintetemet, mert a meglóduló kocsinyáj utasai közül is furcsán néznek rám. Hazaérve elbúcsúzom a gépkocsivezetőtől, zavaromat palástolandó mellékes mondatokat mondok. Fiorentini finoman bólogat, és mintegy megnyugtatva utánamszól: – Menjen csak Dottore. És pihenje ki magát...

 

Colori complementari

(Kiegészítő színek)

 

Március eleje. Szabadnapos vagyok, szokásom szerint járom Rómát. Hirtelen esni kezd az eső, a Pantheon oszlopai mögött keresek menedéket, majd besietek, hiszen emlékszem a kupola tetején levő kör alakú nyílásra, élvezem a látványt, ahogy ezen át beesik az eső. Mindig lenyűgöz ez a térhatás, ahol az arány az átmérő és a kupola földtől mért távolsága között egy az egy. Kimegyek, nézem a szemben levő Palazzo egyik ablakát. Az ám, vajon Jancsó Miklós Rómában van-e? Még szemerkél, de a szomszédos Tazza d’Oróban a világ legjobb kávéját főzik. Ott a helyem. Amint eláll az eső, eltakarodnak a felhők, egyszer csak Mamma Róma szikrázni kezd. Ilyenkor a legcsábítóbb, mert a házak legtöbbje okkersárga, világos, vagy vörösesbarna, s ezek a színek, a narancshoz közel lévén kiegészítik az ég kékjét, amely ilyenkor, eső után, amikor a kövezet vagy az aszfalt még nedves, visszatükröződve ezt is kékre festi. Teliszívom a tüdőmet az eső után áramló illatokkal, örülök a minapi felfedezéseknek is, lesz holnap mit elmondani a gyerekeknek.

 

 

Riassunto

(Összefoglalás)

 

Ez a négy hét, hogy elszaladt!

Levetítjük az egyik osztályban az eddig elkészített etűdöket. Ennek végeztével a táblánál igyekszem rajzokkal illusztrálva elmondani mindazt, amit lényegesnek tartok a beállításról, arról az egységről, ami az analízisnek tárgya lehet, vagyis, ahol az időben való vetítésekor a végéig, a filmidő és a valóságos idő azonos. Személyes tapasztalataimon kívül szívesen támaszkodom (idézve őket) mindazokra, akik az én formálásomban szerepet játszottak, többek közt volt C. S. C-s tanáraimra. Mielőtt elbúcsúznék tőlük, felolvastatom azt a Matisse-idézetet, amelyet Françoise Gilot könyvéből fordíttattam:

„– Igen – folytatta mosolyogva Matisse –, nagyon nehéz megérteni és kellőképpen értékelni a következő generációt. Életünk folyamán lassanként nemcsak a magunk egyéni nyelvezetét alakítjuk ki, hanem egyúttal esztétikai szemléletünket is. Vagyis, mikor megteremtjük a magunk értékrendjét, ugyanakkor azt bizonyos fokig abszolút értelemben is megteremtjük. Így aztán még nehezebb lesz megértenünk az olyan festészetet, amelynek a kiindulópontja túl van azon, ameddig mi magunk eljutottunk. Az már tökéletesen más alapon nyugszik. Mikor színre lépünk, a festészet folyamatának részévé válunk, az bekebelez bennünket, és mi talán hozzáteszünk egy láncszemet. Aztán a folyamat tovább halad, elhagy bennünket, kívül kerülünk rajta, és nem értjük meg többé.”

A beállott csendben nézzük egymást. Két különböző generáció.

Aztán meghajlok előttük, köszönettel, alázattal. Rengeteget kaptam tőlük, rengeteget tanultam tőlük. Csend van. Vibrál a levegő, „micsoda melegség” – villan a fejembe, micsoda „calore”, melléugrik természetes asszociációként a dér, „la brina” – látom Fiorentinit, amint felém fordul: „Hahh Dottore, bizony ez melegség, calore.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8118