KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/október
• Koltai Tamás: Jancsó-breviárium
• N. N.: Jancsó Miklós játékfilmjei
PRO ÉS KONTRA
• Melocco Miklós: Képhalmaz
• Ciment Michel: Jancsó barbár „Rapszódiája”

• Faragó Vilmos: Könycsepp az óhazáért Magyarok a prérin
• Illés Endre: Solitaire és solidaire Az Őszi szonátáról
• Eörsi István: Kérdezők és kérdezettek Térmetszés
• Kaján Tibor: Vukotić a gondolatrajzoló A játék
• Ablonczy László: Ne feledkezzünk meg a szellemi energiákról sem... Beszélgetés Föld Ottóval, a MAFILM igazgatójával
• Gambetti Giacomo: A 77 éves elsőfilmes Római beszélgetés Cesare Zavattinival
• Szalai Györgyi: Ki ismeri Fekete Pétert? Fekete Péter
• Hankiss Elemér: Mit csinálna Maigret Kaliforniában?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Viva filmművészet! Moszkva
• N. N.: A XI. moszkvai nemzetközi filmfesztivál díjai
• Matos Lajos: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Jerney Judit: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Rózsa János: Díjözön az Arénában Pula

• Gaál István: A római filmfőiskolán Egy vendégtanár jegyzetfüzetéből
• Kristó Nagy István: Disney világa
KÖNYV
• Hámori Ottó: Eleven filmtörténet
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Az első kísértés
• Dániel Ferenc: Gyere, igazodj el
• Gervai András: Az asszony is ember
• Schéry András: Vendégek vadnyugaton
• Loránd Gábor: Szótagrejtvény
• Dániel Ferenc: Visszajelzés
• Fekete Ibolya: A kétbalkezes és az örömlány
• Zalán Vince: Nem féj a feje a harkálynak
• Báron György: A busz
TELEVÍZÓ
• Miklós Pál: Pusztuló műemlékeink nyomában
• Rozgonyi Iván: A dialógustól balra Beszélgetés Bornyi Gyula tévéoperatőrrel
• Békés Tamás: A képernyő – holnap
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pro és kontra

Jancsó barbár „Rapszódiája”

Ciment Michel

 

Ritkák az olyan filmrendezők (mint az olasz Rosi és a görög Angelopoulos), akik a történelmet választják filmjeik témájául. Jancsó Miklós ezek közé tartozik. Gőgös kihívása – hogy elmesélje népe történetét – csaknem tizenöt éve kezdődött a Szegénylegényekkel, eljutot egészen a Még kér a népig és most megteremtette a Magyar rapszódiát, ezt a háromórás hatalmas diptichont, amely egyszerre szintézis és kiteljesedés.

Az állam nem sajnálta tőle támogatását: hatszorosát kapta a magyar filmek átlagos költségvetésének és több hónapig élvezhette a hadsereg, a gyalogosok és a lovasok segítségét. Ugyanis a terv újfajta törekvést tükrözött: lemondva arról, hogy a magyar múlt egyik vagy másik pillanatát idézze fel, Jancsó ezúttal három évtizedről ad képet: az Osztrák–Magyar Monarchiáról, a 14-es háborúról, a Tanácsköztársaságról és bukásáról, a Horthy-féle fehérterrorról és végül a nácikkal kötött szövetségről. És a freskó középpontjában Zsadányi István áll, a falusi kisnemesi származású fiatal tiszt, az ádáz nacionalista, aki bőszen tör az agrármegmozdulások elfojtására és aki éppen hazafiságából adódóan lassanként elszakad németbarát környezetétől és magáévá teszi a földművesek ügyét. Jancsót a tények aprólékos rekonstruálásánál jobban érdekli az egyéni lelkiismeret viszálya a végzettel, a reménytelenség és a rossz lelkiismeret, a választás a zsarnokság és a szabadság között.

Egy híres és vitatott személyiség, Bajcsy-Zsilinszky Endre (Budapest egyik utcája viseli nevét) életéből merítve ihletet. Jancsó két-három vonást kölcsönöz tőle, de szokása szerint menekül a realizmus elől. Ismét találkozunk itt a szívének oly kedves tájjal és személyekkel: a hatalmas magyar síksággal, a végtelen, borús égbolttal, az egyenruhákkal, a lovakkal és a meztelen emberekkel, a hőssel, aki harminc év alatt sem öregszik meg. Az elvonatkoztatás szándéka érvényesül a történelmi tablón belül.

Jancsó, a rendező-koreográfus úgy irányítja katonáinak és földműveseinek balettjét, mint egy zenés vígjátékban, és ezzel átváltoztatja a valóságot.

Ez az epikus mű, amelyben filmcímeihez hasonlóan magától adódik minden: a csend és a kiáltás, a vörösek és fehérek (a Csillagosok, katonák francia címe – a ford.), a nemesek kerti mulatságai és a parasztlakodalmak, a Magyar rapszódia szemkápráztató képsorokban járja be az agyrémek világát: arisztokraták orosz rulettet játszanak és öngyilkosok lesznek egy kékes barlangban, egy férfi kiszáll a vörös automobilból, amelyben a szeretett asszony alszik.

Filmje második részének Jancsó az Allegro barbaro címet adta Bartók híres zongoradarabja (1911) nyomán és ebben megtalálható a muzsikushoz hasonlóan a folklór új feldolgozására is törő filmrendező dinamikája, zaklatott ritmikája. Az eredeti Allegro címhez Bartók később ragasztotta a barbaro szót, hogy válaszoljon a francia kritikusoknak, akik párizsi útja alkalmával barbárnak minősítették zenéjét. A diadalmas realizmus korában Jancsóban, a másik „barbárban” a mai filmművészet egyik ritka látomásos varázslóját köszönthetjük.

 

L’ Express, 1979. május 12–18.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8105